Herman Hoeksema, Református Dogmatika
Jól ismert a János 21:15-17 jellemző szóhasználata. Ebben a szakaszban Péter a feltámadott Jézussal való párbeszédéről olvashatunk, mely a Tiberiás tengere mellett játszódott. Az Úr háromszor kérdezte meg megalázott tanítványát, hogy szereti-e Őt. Az Úr kétszer az erősebb αγαπαν (szeretet) szót alkalmazza. Az apostol azonban, emlékezvén, hogy mint dicsekedett nemrég és milyen nyomorúságos módon nyilvánult meg gyengesége és hitetlensége, nem merte az erősebb αγαπαν (szeretet) szót használni, ehelyett az Úr kérdéseire adott válaszaiban mindvégig a gyengébb φιλειν (szeretet) szót használta. Az Úr harmadszor az apostol által használt gyengébb szóval teszi fel a kérdést, mintha Péter elbizakodottságának utolsó nyomait is el akarná tüntetni, és kényszeríteni Pétert arra, hogy kifejezze, vajon igaz-e, hogy szereti az Urat ezzel a gyengébb vonzalommal, amit a φιλειν (szeretet) szó jelent.
Herman Hoeksema: Református Dogmatika 8. fejezet
A teremtett sötétség
A Szentírás megmondja nekünk, miért helyezte az Úr Isten ezeket a világító testeket az ég mennyezetére. Egyrészt azért vannak ott, hogy fényt adjanak a földre. Másrészt azért, hogy elválasszák a világosságot a sötétségtõl és az éjszakát a nappaltól. Az, hogy a fény az Világmindenség meghatározott helyein összpontosul, a természetben egyfajta ellentétet hoz létre. Ez az ellentét a lelki világosság és lelki sötétség ellentétének képe. Ha a fény szét lenne szórva az ég mennyezetén ahelyett, hogy égitestekben összpontosulna, semmi más nem lenne, csak fény. Éjjel és nappal, a világosság és sötétség szembenállása nem létezne. De nem ez a helyzet. A fény meghatározott világító testekben összpontosul az ég mennyezetén, és a föld forgása által amikor az hol az egyik, hol a másik oldalát fordítja a fény felé, létrejön a nappal és az éjjel közti ellentét. Így az ég mennyezetén mindenhol jelen van ez az ellentét: Isten alkotja a világosságot és teremti a sötétséget (Ésaiás 45:7).
Ezt a sötétséget nem szabad összetévesztenünkaz eredeti sötétséggel a mélység színén. Abban a sötétségben nem volt sem világosság, sem élet; minden létezés hiányának sötétsége volt. A semmiben nincs mozgás, nincs fény és nincs élet. Nem így van ez a mi éjszakánkkal. Nemcsak az egek beszélik Isten dicsõségét a fenséges és gazdag éjszakában (Zsoltárok 19:2), nemcsak ezek árasztják bõséggel az Istenrõl szóló beszédeket, nemcsak az egek szikrázó gyémántfényekkel gazdagon és dicsõségesen megrakott baldachinja, nemcsak a hold, mely a földre bocsátja lágy fényét, de az éjszaka is Isten dicsõségét hirdeti, mint egy hatalmas, csodálatos árnyék, melyet maga a föld okoz. A nap éjszaka is süt, de a föld sötét árnyékában állunk. Az éj valójában nem más, mint a forgás okozta árnyék. A tiszta éjszaka fenséges. Hogy az új teremtésben egyáltalán nem lesz-e éjszaka, sem forgási árnyék, sem semmi más, csak az örök fényesség; hogy az “éjszaka ugyanis ott nem lesz” (Jelenések 21:25) kifejezést vajon szó szerint kell-e értelmezni, kérdéses. Mindazonáltal a nappal és az éjszaka gyönyörû, mindegyik a maga módján.
Herman Hoeksema: Református Dogmatika 12. fejezet (Az égitestek négyszeres céljáról)
