David J. Engelsma
Kálvin János az Institutio Harmadik könyvében fog hozzá az evangélium hívásáról szóló tanának kifejtéséhez Isten örök kiválasztásával összefüggésben. Ahol Kálvin foglalkozik a hívásról az jelentős. Kálvin számára Isten hívása az evangélium hirdetésében az örök kiválasztáson alapul, és ez is irányítja azt.
A 22. fejezet 10. bekezdésében, miután arról tanított, hogy Isten kiválaszt egyeseket az üdvösségre, és elvet másokat a kárhozatra, megjegyzi:
Sokan azzal érvelnek, hogy Isten ellentmondásba kerül önmagával, ha általában mindenkit hív, de csak keveseket választ ki. Szerintük az ígéretek egyetemessége megszünteti a különös kegyelemből történő elkülönítést… 1
Kálvin szembenéz a kérdéssel: „Hogyan lehet a kiválasztást összhangba hozni az evangélium hívásával az üdvözülőket nem számítva?”. Ez a kérdés valójában egy ellenvetés a kiválasztással szemben. Azok, akik felhozzák, úgy érvelnek, hogy mivel Isten mindenkit hív a megtérésre és hitre, ezért nincs kiválasztás.
Az evangélium kettős célja
Kálvin válasza az, hogy harmónia fogja össze „ezt a kettőt, azt tudniillik, hogy Isten az igehirdetés külső formájával hív mindenkit a bűnbánatra és a hitre, de mégsem mindenkinek ad megtérést és hitet”.2Figyelmét arra a feltételezésre fordítva, hogy a külső hívás mindenki felé magában foglalja Isten egy univerzális kegyelmét mindenkihez és egy univerzális ígéretet mindenkinek, Kálvin emlékezteti a kiválasztás ilyen ellenzőit, hogy Isten „semmiféle rögzített törvénnyel nem kötelezte magát arra, hogy egyformán hívjon mindenkit”.
[M]ég világosabban megmutatja [Isten], hogyan rendelte el külön a választottaknak az üdvösség ígéretét (Ésa 8:16). […] Ebből kiderül, hogy fonákul megrontja az üdvösségről szóló tanítást mindenki, aki azt állítja, hogy ez általában mindenkinek hasznára van, holott azt mondja, hogy egyedül csak az egyház fiai számára van elkülönítve. […] [N]oha az evangélium szava általában mindenkit megszólít, de a hit ajándékát csak kevesen kapják meg. Ennek okát Ézsaiás abban látja, hogy nem mindenkinek jelentetett meg Isten karja (Ésa 53:1).3
A harmóniát a kiválasztás és az evangélium hívása (ami mindenki felé van, aki hallja a hirdetést) között Kálvin a Harmadik könyv 24. fejezetében adja meg. Azzal az állítással kezdi, hogy most „mind a választottak elhívásával, mind a hitetlenek megvakításával és megkeményítésével” fog foglalkozni.4 Kálvin számára „az evangélium prédikálása is a kiválasztás forrásából fakad”,5 azaz az evangélium prédikálásának oka Isten szívének örök szeretete a kiválasztottak iránt, Isten ajándéka az a választottaknak, és az a célja, hogy üdvözítse a választottakat és egyedül a választottakat. Következésképpen az evangélium hívása, mely „nemcsak az ige hirdetéséből áll, hanem a Lélek megvilágításából is”, kizárólag a választottakért van.6 Isten visszatartja a hívást az elvetettektől.
Kálvin rögtön felhozza Jézus szavait a Máté 22:14-ből: „sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak”. Nem mond ez ellent Kálvin tanításának, miszerint Isten csak a választottakat hívja, és nem jelzi ez, hogy Isten arra vágyik, hogy sokkal többen üdvözüljenek, mint csak a választottak? Egyáltalán nem, mondja Kálvin, mert
[K]étféle elhívás van. Van ugyanis általános elhívás, amellyel Isten igéje külső hirdetése révén mindenkit egyaránt hív magához, még azokat is, akik számára azt tervezi, hogy a hívás a halál illata legyen és egy súlyosabb ítélet alapja. És van különleges elhívás, amelyre leginkább csak a hívőket méltatja, mikor Lelkének belső megvilágosítása révén szívükben meggyökerezteti a hirdetett igét.7
A „különleges elhívás”, vagy hatékony elhívás, mely mind az evangélium hirdetéséből, mind a „Lélek belső megvilágosításából”8 áll, egyedül a választottakért van. A hívás a prédikálásban sok elvetetthez szintén eljön, de Isten „terve” a feléjük való hívással az, hogy az a halál illata és egy rosszabb ítélet alapja legyen számukra. Kálvin nem tekinti az evangélium külső hívását kegyelemként annak minden hallgatójának, vagy Isten őszinte vágyának egy kifejezéseként arról, hogy mindenkit üdvözíteni akar.
Kálvin azzal az állítással jön vissza, hogy az evangélium hirdetésének és különösen az evangélium hívásának kettős hatása van, és, hogy ezt a hatást Isten szándéka határozza meg a kiválasztásban és elvettetésben.
Ahogyan Isten elhívásának hathatós erejével véghezviszi választottai számára az üdvösséget, amelyre őket örök tanácsával elrendelte, úgy fenntartja az elvetettekkel szembeni ítéleteit is, amelyek által végrehajtja róluk hozott döntését. Akiket tehát gyalázatos életre és halálra teremtett, hogy haragjának edényei és szigorúságának példái legyenek, azokat hol attól a lehetőségtől fosztja meg, hogy igéjét hallhassák, hol meg éppen annak hirdetése által vakítja meg és kábítja el még jobban, hogy beteljesedjék végzetük.9
Olyannyira távol van a kegyelemtől az elvetetteknek az evangélium hirdetése, hogy az ítélet ellenük, mert Isten a hirdetéssel megvakítja és elkábítja őket. „[A]z Úr sokakhoz eljuttatja igéjét, akiknek vakságát még súlyosabbá akarja tenni”.10
Ez a Szentírás tanítása. Isten elküldte Mózest a fáraóhoz szavával, azzal a céllal, hogy megkeményítse a fáraó szívét (II Móz 4:21).
Ézsaiás jövendölése még ennél is súlyosabb, mert az Úr ezekkel a szavakkal bocsátja útjára: „Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván halljatok és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek. Kövérítsd meg e nép szívét, és füleit dugd be, és szemeit kend be: ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szívével, hogy meg ne térjen, és meg ne gyógyuljon” (Ésa 6:9-10). Íme, szavát hozzájuk intézi, de azért, hogy még süketebbek legyenek; világosságot gyújt, hogy még inkább megvakuljanak; tanítást ad, hogy azzal még jobban elkábítsa őket; orvosságot használ fel, de nem azért, hogy meggyógyuljanak.11
Miután hivatkozik ennek a próféciának a János általi magyarázatára a János 12-ből, mely szerint ez arról szólt, hogy a zsidók képtelenek hinni Krisztusban, Kálvin kijelenti: „Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy akiket Isten nem akar megvilágosítani, azoknak rejtélyekbe burkolva adja át tanítását, hogy semmi hasznuk ne legyen belőle, sőt, még nagyobb értetlenségbe süllyedjenek”.12
Válogatott igék magyarázatának cáfolata
Kálvin értekezését a hívás tanáról bizonyos igék tekintetbe vételével zárja, melyekre azok hivatkoznak, akik ellenzik azt a tanítást, mely szerint Isten hívása az üdvösségre a kiválasztáson alapul, és az is határozza meg azt. Döbbenetes módon ezek az igék ugyanazok, amelyekre az ajánlat védelmezői mindig hivatkoznak, és, ahogy Kálvin megjegyzi, mint amelyekre Pelagius hivatkozott Augustinusszal szemben: Ezékiel 18:23, I Timóteus 2:4 és Máté 23:37.13
Akár egyetért valaki Kálvin magyarázatával ezekről az igékről, akár nem, az világos, hogy nem úgy magyarázta ezeket, mintha azt tanítanák, hogy Isten kegyelmes az evangéliumban a választottakhoz és az elvetettekhez egyaránt, vagy, hogy Isten őszintén vágyik minden ember üdvözülésére.
Kálvin megjegyzései az Ezékiel 18:32-ről ezt mutatják. Az ige így hangzik „Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért és éljetek!” Kálvin ellenfelei hivatkoztak erre, mint, ami bizonyítja, hogy Isten szeret minden embert, és abban a szeretetben őszintén vágyik arra, hogy minden ember üdvözüljön. Kálvin válasza:
Ha ez az egész emberi nemzetre kiterjeszthető, akkor miért nem serkent sokakat megtérésre, kiknek lelke amúgy inkább hajlik az engedelmességre, mint azoké, akik a naponta hangzó hívásra csak még inkább megkeményítik magukat? Krisztus bizonysága szerint az evangélium prédikálása és a csodák nagyobb eredménnyel jártak volna Ninive és Sodoma lakosai körében, mint Júdeában (Mt 11:23). Ha tehát Isten mindenkit üdvözíteni akar, miért van az, hogy nem nyitja meg a bűnbánat kapuját azoknak a nyomorultaknak, akik inkább fel vannak készítve a kegyelem befogadására? Itt aztán jól látjuk, milyen erőszakosan csavarják el ezt az igét, amikor Isten akaratát, amelyről a próféta beszél, szembeállítják örök tanácsával, mellyel a kiválasztottakat elkülöníti az elvetettektől.14
Az „igazi értelme” ennek a sokat gyalázott igének Kálvin szerint az, hogy „a próféta […] csak a megtérőkben ébreszti fel a bűnbocsánat reménységét”.15
A képzelgés, mely szerint Isten kegyelemet ajánl fel egyenlően mindenkinek
Kálvin tana az evangélium hívásáról szintén előterében van nagyszerű munkájának, az „Egy értekezés Isten örök predesztinációjáról” című műnek. Kálvin ezt röviddel halála előtt írta Pighius Albert és a szicíliai György ellen, akik tagadták a predesztinációt és állították a szabad akarat létezését. Pighius a kegyelmet általánossá tette minden ember számára az üdvösség ajánlatában, bár az függött hatékonysága tekintetében a bűnös akaratától. Kálvin ezt „képzelgésnek” hívja.
Pighius képzelgése együgyű és abszurd, amikor úgy magyarázza a kegyelmet, mint Isten jóságát, amelyben minden embert hív az üdvösségre, bár mindenki el van veszve Ádámban. Mert Pál a lehető legvilágosabban elkülöníti az előre ismerteket azoktól, akikre Isten nem méltóztatott irgalommal nézni […] Pighius […] szilárdan tartja azt a képzelgést, mely szerint mindenki számára egyenlően van felajánlva a kegyelem, de azt végül az ember akarata teszi hatékonnyá, mintha minden egyes ember kész megkapni azt.16
Pighius, “ez a hitvány alak”, azt gondolta, hogy talált egy érvet a kiválasztás ellen, abban a tényben, hogy „Krisztus, az egész világ megváltója, megparancsolta, hogy az evangéliumot minden embernek hirdessék vegyesen, általánosan és különbségtétel nélkül”.17
Kálvin válasza:
Krisztus annyira el volt rendelve az egész világ megváltójának, hogy Ő üdvözíti azokat, akiket az Atya Neki adott az egész világból, hogy Ő legyen az örök élete azoknak, akiknek Ő a feje, és, hogy beiktassa „az Őbenne való minden áldás” [Ef 1:3] részesedésébe mindazokat, akiket Isten örökbe fogadott Magának a meg nem érdemelt jó kedvéből, hogy az Ő örökösei legyenek.18
Krisztus kegyelme az evangéliumban csak a választottak számára van szánva és adva:
Krisztus erénye és jótéteményei nem terjednek ki, és nem tartoznak senkihez, csak Isten gyermekeihez […] Ha látjuk és elismerjük, így, az alapelvet, melyen az evangélium tana üdvösséget ajánl fel mindenkinek, akkor az egész szent ügy meg van oldva egyszer s mindenkorra. Azt, hogy az evangélium, a természetében, képes mindenkit üdvözíteni, semmilyen módon nem tagadom. De itt a nagy kérdés valójában ez: Elrendelt-e az Úr az örök tanácsával üdvösséget minden ember számára? Az eléggé megnyilvánul, hogy minden embert különbség vagy eltérés nélkül a megtérésre és a hitre hívnak külsőlegesen. Az hasonlóképpen egyértelmű, hogy ugyanaz a közbenjáró van bemutatva mindenki előtt, mint, aki egyedül képes megbékíteni őket az Atyával. De az ugyanúgy teljesen jól ismert, hogy ezek közül a dolgok közül egyik sem érthető meg vagy fogható fel, csak hit által, hogy beteljesedjen Pál apostol kijelentése, hogy „az evangélium Isten hatalma minden hívőnek üdvösségére” [Róm 1:16]. Akkor mi más lehet ez mások számára, ha nem „a halál illatja halálra”, ahogy ugyanez az apostol máshol olyan erőteljesen kifejezi magát [2 Kor 2:16]?.19
Kálvin erősen akarja tartani azt, hogy az evangélium, ami alapvető természetében „az élet illata életre” és, aminek ilyennek kellene lennie mindenkinek, aki hallja; átváltozik „a halál illatjává halálra azokban, akik elkárhoznak”, akik így a sötétségükben és hitetlenségükben maradnak, mert „az Úr karja nem jelentetett meg nekik”.20
Kálvin világossá teszi, hogy nemcsak Pighius szabad akarat tanával áll szembe, hanem azzal a tanával is, mely szerint Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, mely két tan mindig és szükségszerűen együtt található meg:
Most hagyjuk Pighiust dicsekedni, ha tud, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. A fenti érvek, melyek a Szentíráson alapulnak, bizonyítják, hogy még az üdvösség tanának külső hirdetését is, mely igen alsóbbrendű a Lélek megvilágosításához képest, Isten nem készítette általánossá minden ember számára”.21
Kálvin bírálja Pighiust, amiért azt tanítja, hogy Isten irgalma másokra is kiterjed, mint a választottakra:
Ezután Pighius, mint egy vad bestia, mely a ketrecéből szökött ki, fut előre, átszökell minden kerítést, ami útjában van, és ilyenfajta érzelgős véleményeket mond: „Isten irgalma mindenkire kiterjed, mert Isten azt kívánja, hogy minden ember üdvözüljön. Ezért a végért Ő áll, és kopog szívünk ajtaján, kívánva, hogy belépjen”.22
Kálvin mércéjével mérve, mely egy pontos mérce, vad bestiák hemzsegnek ma is. Elszabadultan futnak a még névleg református egyházakban is. Meg fogunk tenni minden tőlünk telhetőt, hogy ketrecbe zárjuk őket, és, hogy szájkosarat tegyünk őrjöngésükre, egy Isten mindenki számára való kegyelméről, mely azt kívánja, hogy minden ember üdvözüljön, és, amely ajánlva és könyörögve áll a bűnös szívének ajtajánál. A Róma 9 és 11 tanításával, Kálvin megcáfolja ezeket az „együgyű álmokat”.23 Isten kiválasztotta Jákobot és elutasította Ézsaut mielőtt még megszülettek volna; vagy jót, vagy rosszat tettek volna. Isten megkeményíti, akit akar, és könyörül, akin akar: „a választottak ellenben megnyerték, a többiek pedig megkeményíttettek”.24
Nincs akarat Istenben, hogy mindenkit üdvözítsen
Hasonló a szicíliai György megcáfolása is.25 György azzal érvelt, hogy az univerzális hívás a megtérésre és hitre azt jelzi, hogy Isten azt akarta, hogy mindenki üdvözüljön, mert ha Isten olyan embert hívna a hitre, akit elvetett, akkor az olyan lenne, mintha Isten kigúnyolná azt az embert. Az a forma, amelyben ez az érv ma testet ölt, az a perlekedő állítás, mely szerint Isten számára hívni valakit a hitre, aki felé Istennek nincs kegyelme, és, akinek üdvösségére Isten nem vágyik, az evangélium hívásának komolyságát tagadná. Kálvin válasza az, hogy Isten parancsa az elvetetteknek a megtérésre Isten felszólítása, hogy megadják Istennek, amivel tartoznak Neki: „Mert biztosan Isten nem okoz kárt az embereknek, amikor semmi többet nem követel tőlük, mint, amivel ők ténylegesen tartoznak Neki”.26 Kálvin azonnal elismeri, hogy az evangélium intései mind a választottaknak, mind az elvetetteknek van címezve, de azt tartja, hogy Isten célja különböző ezekkel az intésekkel a választottak esetében, mint az elvetettek esetében. A kiválasztottakkal kapcsolatban Isten szándéka az, hogy „visszatérjenek a józan észhez”, azaz, hogy üdvözüljenek. Az elvetettekkel kapcsolatban Isten célja, hogy „hitszegéseikben elkábultan feküdve, az ilyen átható felhívások által szörnyű állapotuk átérzésére ösztökélje őket […] [és, hogy] végül is gyógyíthatatlannak bizonyuljanak”.27
Kálvin tana az evangélium hívásáról tehát ez. Az evangélium hirdetésében Isten külsőlegesen megtérésre és hitre hív minden hallgatót, és az egyháznak szintén mindenkit hívnia kell különbségtétel nélkül. Isten célját ezzel a hívással a predesztináció, kiválasztás és elvettetés örök tanácsa határozza meg és azzal áll összhangban is. Hívni akar, hogy a választottak üdvözüljenek, és hívni akar, hogy munkálja az elvetettek kárhoztatását. Az evangélium hívása a Lélek belső megvilágosításával jár együtt a kiválasztottaknak, így hatékonyan Krisztushoz vonzza őket hit által, és üdvözülnek. A hívás az elvetetteknek Isten felszólítása tökéletes igazságossággal és a lehető legnagyobb komolyággal, hogy azt tegyék, ami a feladatuk. Amikor Isten megparancsolja ezt, visszatartja tőlük a Lelket, aki egyedül képes megadni a megtérés és hit követelményét, és, akit Isten nem köteles bárkinek is odaadni, hanem ehelyett megkeményíti őket a hitetlenségükben.
Az ős hiper-kálvinista
Most megtaláltuk az evangélium jó szándékú ajánlatának védelmezői számára az ős hiper-kálvinistát: magát Kálvin Jánost. Mutassák meg a becsületesség alapvető keresztyén erényét, és ismerjék el, hogy becsmérlő vádjuk először a protestáns reformert támadja.
(David J. Engelsma,Hyper-Calvinism and the Call of the Gospel [Jenison, MI: RFPA, 2014], 131-139.)
Ha többet szeretne olvasni magyarul, kattintson ide.
___________________________
