Rev. Angus Stewart
(1)
A zsoltárok egyedülállósága
A Zsoltárok könyve egy különleges, sőt egyedülálló szerepet tölt be az egész Szentírásban. Először is, csak a Zsoltárok könyvét írták egy körülbelül több mint ezer évig húzódó időszak alatt, egészen Mózes zsoltárától a pusztában (Zsolt 90) Júdea fogságáig a babiloni folyóknál (Zsolt 137). Ez majdnem felöleli azt az egész időszakot, amelyben az Ószövetséget megírták.
Másodszor, ez a kanonikus könyv amiatt a sok emberi írója miatt is kitűnik (Mózes, Dávid, Salamon, Aszáf, Ethán, Hémán, Kóráh fiai stb.), akik megírták.
Harmadszor, ez messze a leghosszabb könyv az egész Bibliában (Ó-, és Újszövetségben) a maga 150 fejezetével. Ahogy az egyértelmű a Károli fordításból, a 150 zsoltárt öt könyvbe rendezték (Zsolt 1-41, 42-72, 73-89, 90-106, 107-150).
Negyedszer, ez a könyv kimagaslik a széleskörűségével, ahogy azt a nagy egyházatyák is megfigyelték. Atanáz „az egész Szentírás kivonatának” nevezte, Nagy Bazil „az egész istenség kompendiumának” tartotta, Luther Márton számára „egy kis Biblia” volt, Kálvin János „a lélek anatómiáját” látta ebben. Franz Delitzsch kijelentette: „Nincs olyan lényeges újszövetségi igazság, amit a zsoltárok ne tartalmaznának”.
Az egyetlen kanonikus könyv éneklésre
Az előző négy tulajdonság különféle módokon szolgálja az ötödiket: A Zsoltárok könyve, vagy a Zsoltároskönyv egyedülálló abból a szempontból is, hogy a 66 bibliai könyv közül egyedül ez íródott azzal a kifejezett isteni céllal, hogy Isten népe énekelje azt. A Szentírás összes könyvét, beleértve a zsoltárokat is, fel kell olvasni és azokból igét kell hirdetni, és azt is szolgálják, hogy az imádságokat helyesen formáljuk meg; de egyedül a zsoltároknak van egy énekeskönyv kanonikus funkciója.
Először is, az egyértelmű, hogy ezek énekek, mert a zsoltárok (kivéve, természetesen, a felirataikat, melyeket nem szabad elénekelni) kizárólag lírai költeményekből állnak, és paralelizmusokat tartalmaznak. Néhány zsoltár még refréneket is tartalmaz, különösen a 136. zsoltár.
Másodszor, és még nyilvánvalóbban, a zsoltárok fejszövegeiben utalások vannak az „éneklőmesterről”, az énekesekről („Kórah fiai”), a hangszerekről (Neginóth, Seminith, Gittih és Halamoth) és változatos dallamokról vagy hangnemekről (Múthlabbén,Ajjelethassakhar, Sosannim, Jónathelem Rehokim, Altashét és Mahalath-Lehannóth).
Harmadszor, a könyv 150 különböző énekre van felosztva az olyan hosszútól, mint ami 176 versből áll (Zsolt 119) a legrövidebbig, ami csak 2 vers (Zsolt 117).
Negyedszer, a Zsoltároskönyvben számos parancs van arra, hogy énekeljük Isten dicséretét (pl.: Zsolt 47, 95-96).
Ötödször, Dávid királyt, a zsoltárok legfőbb íróját úgy hívták, hogy: „Izrael édes zsoltárosa [vagy énekese]” (II Sám 23:1, KJV).
Hatodszor, a könyv eredeti héber címe az, hogy Széfer Tehillím, azaz a dicséretek könyve. A görög Septuaginta fordításban, amit az apostolok és a korai egyház használt, ezt a kanonikus könyvet zsoltároknak vagy zsoltároskönyvnek hívják.
Hetedszer, ezeket a zsoltárokat a Szentírásban úgy hívják, hogy „az ÚR énekei” (KJV) legalább három különböző helyen (I Krón 25:7, II Krón 29:27, Zsolt 137:4). Az Úr adta ezeket az énekeket, és az Ő dicsőségére kell ezeket elénekelni. Úgy is hívják ezeket, mint „a Sion énekei” (Zsolt 137:3) és „Sion” az Isten egyháza. Ezek a zsoltárok az Úr énekei Sion számára, hogy Isten népe énekelje azokat az Ő dicséretében.
Dávidnak kulcsszerepe volt mindebben, mivel ő írta a nagy részét az Úrnak az Ő egyháza számára szánt énekei közül, ahogy azt a II Sámuel 23:1 elmagyarázza. Először is, úgy hívják őt, mint „a férfiú…, a ki igen felmagasztaltaték”, azaz akinek az Isten egyházának zsoltárosa fennkölt pozícióját adták. Ez egy tisztség Jehovah szolgálatában, és senki sem veheti ezt magának (vö. Zsid 5:4). Másodszor, úgy nevezik, hogy „Jákób Istenének felkentje”. Igen felmagasztaltatott azáltal, hogy felkenték, azaz Isten Lelke felhatalmazta, és ellátta, hogy ezeket a zsoltárokat megírja a mi számunkra. Így, harmadszor, úgy hívják őt, hogy „Izrael édes zsoltárosa”.
A használatuk az Ószövetség szerint
Mit mond számunkra az Ószövetség a zsoltárok történelmi használatáról? A 30. zsoltárt, ahogy azt a felirata is jelzi, „Dávid házának [királyi palotájának] felszentelésekor” (KJV) énekelték. Zsoltárokat énekeltek, amikor a szövetség ládáját felvitték Jeruzsálembe (I Krón 15:16-22, 27-28). Dávid bevezette a zsoltáréneklést a frigyláda Szent sátorában, Jeruzsálemben az I Krónika 16 szerint, ami különböző részeket idéz a 105., 96. és 106. zsoltárokból, ebben a sorrendben. Szintén elrendelték a lévita zsoltáréneklést Salamon Templomában (I Krón 6:31-47).
Dávid 4000 lévitát jelölt ki, mint zenészeket (I Krón 23:5), beleértve 288 istentiszteleti vezetőt (I Krón 25:7-31), hogy Istent dicsérjék énekléssel (I Krón 16:37-42). Ezek a férfiak a zsoltárokat énekelték Jehovah oltárának napi reggeli és esti áldozataikor (I Krón 23:30), a heti szombaton (vö. Zsolt 92), a havi újholdkor és az éves ünnepeken, mint a húsvét (azaz a páska – a ford. megj.), pünkösd és a sátoros ünnep (vö. Zsolt 81:1-5). Az I Krónika 9:33 azt mondja, hogy a léviták a zsoltárokat „éjjel és nappal” énekelték Isten szenthelyén, Jeruzsálemben (vö. Zsolt 134:1).
Amikor Joás (Jójadával, a főpappal), Ezékiás és Jósiás király alatt az ószövetségi egyházat megreformálták, az egyház a Dávid és Aszáf által meghagyott zsoltárokat énekelte (II Krón 23:13, 18; 29:25-30; 35:15-16). Arról olvasunk, hogy más alkalmakon is zsoltárokat énekeltek: Salamon Templomának felszentelésekor (II Krón 5:12-13), Jósafát seregének harci énekeiként, amikor kivonultak, hogy az ammoniták, moábiták és edomiták ellen harcoljanak (II Krón 20:21), Zorobábel Temploma alapkövének letételekor (Ezsd 3:10-11), és Jeruzsálem újjáépített falainak felszentelésekor (Neh 12:24, 27-29, 45-47).
Még általánosabban, a zsoltárokat énekelték, amikor Isten népe felment Jeruzsálembe, hogy megtartsa a három nagy zarándok ünnepet. Tizennégy különleges zsoltár mindegyikét úgy hívták, hogy a „Grádicsok éneke”, vagy a felemelkedés, vagy felmenetel éneke, nevezetesen a Templomhoz, a szent városba (Zsolt 120-134). Bizonyos zsoltárokat főleg akkor énekeltek, amikor a szentek nyomorúságban voltak (Zsolt 102) vagy a „mélységben” (Zsolt 130). A 137. zsoltárt először Babilon folyóinál énekelték.
Maguk a zsoltárok mondják el számunkra, hogy nekünk, a „pogányoknak” ezeket énekelnünk kell az újszövetségi korban. A 117. zsoltár 1. verse megparancsolja, hogy: „Dicsérjétek az Urat mind, ti pogányok [azaz nem csak a zsidó nép]; magasztalják őt mind a népek [szó szerint népek, többes számban]!”. Pál apostol ezt idézte, hogy missziói munkáját alátámassza a pogányok között: „Dícsérjétek az Urat minden pogányok, és magasztaljátok őt minden népek [szó szerint népek, többes számban]”. (Róm 15:11). A 100. zsoltár 1. verse kinyilvánítja: „Vígan énekelj az Úrnak te egész föld!” beleértve Szingapúr és É-Írország földjét is.
A seregek Ura előidézi azt, hogy az Ő dicséretét énekeljük a kanonikus Zsoltároskönyvvel az újszövetségi korban; egy olyan korban, amelyről maguk a zsoltárok is beszélnek (pl.: Zsolt 22:23-32, 45, 67, 110 stb.). Mi több, Isten azt akarja, hogy ezeket énekeljük a világ végéig, amit a zsoltárok leírnak (pl.: Zsolt 50, 98, 102 stb.).A kanonikus zsoltárok éneklése Mindez összhangban van azzal, hogy Dávid igen felmagasztaltatott, mint „Izrael [Isten egyházának] édes zsoltárosa” (II Sám 23:1).
(2)
Az előző cikkben a Zsoltárok könyvének egyedülállóságával foglalkoztunk, azzal az egyetlen kanonikus könyvvel, amelyet Isten a szeretett egyházának adott, hogy azt énekelje. Ezután több igét megnéztünk, amelyek az ószövetségi használatát leírják. Ebben a részben úgy fogunk erre az alapra építeni, hogy először megnézzük azt, hogy a zsoltárokat hogyan használta Krisztus. Ezután megnézzük a zsoltárokat a görög Septuagintában, majd megvizsgálunk három kulcsfontosságú főnevet két fontos újszövetségi igében (Ef 5:19, Kol 3:16).
Hogyan használta ezeket Krisztus a földi szolgálatában?
Gyakorlatilag egyetemesen elismert tény, hogy a zsidók énekelték a zsoltárokat Krisztus napjaiban. A kanonikus zsoltárokat énekelték a Templomban, fel az úton Jeruzsálembe a zarándok ünnepekre, az otthonaikban és máshol is.
Mi több, mindenki ugyanúgy egyetért abban, hogy a zsidók a Hallél (Hallelujah, vagy „Dicsérjétek az URat”) zsoltárokat énekelték el húsvétkor (Zsolt 113-118). Arról olvasunk, hogy ezeket az ihletett énekeket énekli Jézus és a tizenegy tanítvány Jézus utolsó húsvétja és első Úrvacsorája után: „És dicséretet énekelve kimenének az olajfák hegyére.”(Mt 26:30, Mk 14:26).
A Szentlélek ezzel valami nagyon lényegeset mond el nekünk Krisztus életének ebben a kritikus pillanatában. Hamarosan el fogják árulni, és keresztre fogják feszíteni Isten minden kiválasztottjának minden bűnéért. Épphogy az Úrvacsorát, egy újszövetségi sákramentumot megalapította az ószövetségi húsvét helyébe. Ekkor történt az, hogy ezeket a nagyszerű szavakat elmondta: „Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.” (Mt 26:28, Mk 14:24, Lk 22:20). Majd Krisztus, az egyház feje és a tizenegy tanítvány, az újszövetségi egyház vezetői elénekelték a Hallél zsoltárokat.
Így a húsvét elmúlik, mint egy pusztán ószövetségi előírás (vö. I Kor 5:7), de a zsoltáréneklés átmegy az új korszakba. A kanonikus zsoltáréneklés itt az Úrvacsorával van egyesítve, aminek folytatódnia kell, amíg Jézus Krisztus újra eljön szent angyalaival nagy dicsőségben az ég felhőin keresztül (I Kor 11:26).
A Septuaginta
Nem sokkal a Zsoltárok könyvének elkészülése és az ószövetségi kánon összes többi könyvének ihletése után, a héber Szentírást görögre fordították. Miért történt ez? A válasz az, hogy sok zsidó elszélesztve élt ősi hazájától. Különösen a Földközi-tenger keleti részén laktak. Abban az időben a Római Birodalomban sok ember görögül beszélt, beleértve a zsidókat is. Az évek alatt a zsidók – vagy legalábbis sokan közülük – elvesztették a héber olvasás és értés képességét. Így elkészítették az Ószövetség – ahogy ezt ma hívjuk – görög fordítását Krisztus előtt 200 körül. A zsidók ezt a fordítást, a Septuagintát használták a zsinagógákban. A legtöbb zsidónak és prozelitának, akiknek példányai voltak a Bibliából, ezzel a görög fordítással rendelkeztek. Ezt használták memorizálásra és tanításra is. Röviden, azon idők egyházának Bibliája a görög Septuaginta volt.
Mi van tehát a Zsoltárok könyvének Septuaginta fordításával? A héber Széfer Tehillím(Dicséretek könyve) a görögben Pszalmoi-já vált, amit magyarul úgy ismerünk, mint a Zsoltárok könyve, vagy Zsoltároskönyv. A görög zsoltárfeliratok három szót tartalmaznak – és kizárólag három szót –, hogy ezekre a zsoltárokra, mint éneklésre való anyagokra utaljanak: pszalmosz (zsoltár), hümnosz(dicséret) és odé(ének).
Mi történt, amikor az evangélium elterjedt Jeruzsálemből Júdeába, Samariába és azontúl? Az apostolok – ahogy ezt az Apostolok cselekedeteinek könyvében olvassuk – először a zsinagógákba mentek. Isten közülük kihívta kiválasztott népét. Ezek a hívő zsidók és prozeliták másokkal együtt, akik hozzájuk csatlakoztak az újtestamentumi egyház magjává váltak. Ezeknek a zöldfülű egyházaknak a Bibliája a Septuaginta volt.
A három kulcsfontosságú főnév az Efézus 5:19-ben és a Kolossé 3:16-ban
Nézzünk meg két kulcsfontosságú igeverset ebben a vitában: az Efézus 5:19-et és a Kolossé 3:16-ot.
„Beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dícséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dícséretet mondván szívetekben az Úrnak.” (Ef 5:19)
„A Krisztusnak beszéde lakozzék ti bennetek gazdagon, minden bölcsességben; tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dícséretekkel, lelki énekekkel, hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak.” (Kol 3:16)
A kérdés az, hogy mit jelent ez a három főnév: „zsoltárok”, „dicséretek” és „énekek”? Még alapvetőbb az a kérdés, hogy hogyan határozzuk meg azt, hogy mit jelentenek a „zsoltárok”, „dicséretek” és „énekek”? Vajon a saját, előre kialakított elképzeléseinkkel jövünk-e arról, hogy mit jelentenek ezek a szavak a 21. századi evangéliumi környezetben vagy hagyjuk, hogy a történelmi és szentírási kontextus határozza meg azt, hogy mit értett Pál apostol, és mit érthettek az efézusiak és kolossébeliek ezen szavak alatt?
Először a pszalmosz, vagy zsoltár szót nézzük meg. Szinte mindenki – beleértve a nem ihletett dicséretek éneklőit is – elismeri azt, hogy ez a bibliai zsoltárokat jelenti. A leghosszabb kanonikus könyv címe a görög Septuagintában „Pszalmoi”, míg a magyar Bibliáinkban „Zsoltárok”. A Septuagintában a „pszalmosz” 67 zsoltárfeliratban szerepel, és 11 alkalommal magukban a zsoltárokban is megtalálhatóak. Emellett gyakran feltűnik a magyar Bibliánkban, a Zsoltárok könyvében. Ez világos és egyszerű.
Másodjára nézzük meg, hogy mire utal a hümnoi, vagy „dicséretek” az Efézus 5:19-ben és a Kolossé 3:16-ban? Az előzőekben a Hallél zsoltárokat néztük meg, melyeket Krisztus és tizenegy tanítványa az Úrvacsora után elénekelt, és láttuk, hogy az ihletett zsoltárokat (Zsolt 113-118) „dicséretnek” hívták (Mt 26:30, Mk 14:26). A Zsid 2:12-ben Jézus Krisztus azt mondja, hogy: „Hirdetem a te nevedet [azaz Istenét] az én atyámfiainak, az anyaszentegyháznak közepette dícséretet mondok néked.”, vagy „dicsőítlek téged”, mivel az ige ebben az utolsó tagmondatban a hümnosz egy alakja. Mi több, ez a „dicséret” egy idézet a Zsolt 22:23-ból.
A Septuaginta fordításban a hümnosz (dicséret) szó 6 zsoltárfeliratban szerepel, és 7 alkalommal magukban a zsoltárokban is megtalálhatóak. Úgy 16 helyen ebben a görög fordításban, a II Sámuelben, a Krónikák I és II-ben és Nehémiás könyvében a zsoltárokat hümnosznak(dicséretnek), vagy odénak (éneknek) hívják, és ezeknek az eléneklése „dicsőítés” (ahümnoszból). Egy Philón (elhunyt: Kr. u. 40/50 körül) nevű egyiptomi zsidó a zsoltárokat gyakran hümnosznak nevezte. Valójában, a kanonikus zsoltárokra ez volt az ő szokásos szava. Te is és én is ezeket a mi korunkban és kultúránkban zsoltároknak hívnánk, de Philón az ő világában és az ő idejében ezeket jellemzően dicséretnek nevezte. Hasonlóan Iosephus, egy zsidó, aki a Kr. u. első század utolsó kétharmadában élt, a zsoltárokat újra meg újra hümnosznak, vagy dicséretnek hívta.
Végül az odéval, vagy énekkel fejezzük be, amit például a 45. zsoltár feliratában használtak: „ének a szerelmetesről”. A Septuagintában az odé, vagy ének szó 36 zsoltárfeliratban található meg, és 9 alkalommal magukban a zsoltárokban is szerepelnek.
Többet is szeretnék mondani a Kolossé 3:16-ról és az Efézus 5:19-ről, ideértve az alkalmazásukat is, de erre várnunk kell a következő cikkünkig.
(3)
Lelki énekek
Miután az előző cikkben megmutattuk, hogy az Efézus 5:19-ben és a Kolossé 3:16-ban a „zsoltárok”, „dicséretek” és „énekek” olyan különböző szavak, melyek a kanonikus zsoltárokat jelentik, most folytatjuk vizsgálatunkat erről a két versről:
„Beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dícséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dícséretet mondván szívetekben az Úrnak.” (Ef 5:19)
„A Krisztusnak beszéde lakozzék ti bennetek gazdagon, minden bölcsességben; tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dícséretekkel, lelki énekekkel, hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak.” (Kol 3:16)
Mindkét igeversben az „énekek” szót a „lelki” melléknév minősíti. A „lelki” szó a Bibliában sokkal többet jelent, mint „vallásost”. A Szentírásban a „lelki” azt jelenti, hogy a Szentlélekből való, Szentlélekhez tartozó vagy általa meghatározott. Az Efézus 5:19 és a Kolossé 3:16 olyan énekekről beszélnek, amelyek a Szentlélekből valók. A leghatározottabban állíthatjuk, hogy a 150 zsoltár a Szentlélekből való énekek. A Szentlélek ihlette, vagy lehelte ki ezeket, mint saját szavát (II Tim 3:16, II Pét 1:21). A Zsidók 3:7-8 a Zsolt 95:7-8-at idézi: „Annakokáért a mint a Szent Lélek mondja: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket”.
B. B. Warfield így magyarázza el, hogy mit jelent a „lelki” szó a Szentírásban:
„Abban a 25 esetben, ahol a szó az Újszövetségben előfordul, egyetlenegy esetben sem süllyed le olyan mélyre a jelentésében, hogy az emberi lélekre utaljon. Ebből 24 alkalommal a Szentlélek [pneuma] szóból képezték. Az Újszövetség a [„lelki”] szót egyöntetűen abban az értelemben használja, hogy a Szentlélekhez tartozó vagy a Szentlélek által meghatározott. Ez alól az egyedüli kivétel az Ef 6:12, ahol úgy tűnik, hogy az emberfeletti intelligenciákra [azaz (gonosz) angyalokra, akik „lelkek” (vö. Zsolt 104:4, Zsid 1:7, 14)] utal. Ennek [azaz a „lelki” szónak] a helyes fordítása minden egyes esetben tehát az, hogy lélek adta, lélek vezette vagy lélek által meghatározott.”1
Mindenki egyetérthet abban, hogy a „lelki” („a Szentlélekből”) melléknév az „énekek” szót biztosan minősíti. Lehetséges, hogy a „zsoltárokat” és a „dicséreteket” is minősíti, mint ahogy az „énekeket”. Egy ilyen értelmezés beleillene a görög nyelvtanba és mind a három szó szentírási jelentésébe.
Ezen a ponton néhányan azt kérdezhetik, hogy: „Akkor ezek a versek azt jelentik, hogy énekeljetek zsoltárokat, zsoltárokat és zsoltárokat?” Amire mi azt feleljük, hogy: „Igen! Sohasem vetted észre, hogy a Biblia sok ilyen hármast tartalmaz?” Péter apostol Pünkösd napján arról prédikált, hogy az Úr Jézus Krisztus Istentől bizonyságot nyert „erők, csudatételek és jelek” (Apcsel 2:22) által. Ezek különböző szavak ugyanarra: a csodákra! A II Móz 34:7 szerint Isten megbocsátja a „hamisságot, vétket és bűnt”. Ezek megint különböző szavak, melyek lényegében ugyanazt a dolgot fejezik ki. Azért használja az Efézus 5:19 és a Kolossé 3:16 ezt a három főnevet („zsoltárok”, „dicséretek” és „énekek”), mert ezek azok a szavak – az egyedüli három szó –, melyek a Bibliában a „lelki”, vagy Szentlélek ihlette zsoltárokat jelentik, melyeket Isten az egyházának adott, hogy azokat énekelje.
További észrevételek az Efézus 5:19-ből és a Kolossé 3:16-ból
A görög Septuagintában, mely a korai egyház többségének Ószövetsége volt, a Zsoltárok könyvének felirataiban változatos kombinációkat használtak. 12 esetben az ihletett ódákat „zsoltárnak” és „éneknek” hívják (az első és a harmadik szó, amit az Efézus 5:19 és a Kolossé 3:16 használ). Két kanonikus zsoltárt „zsoltárnak” és „dicséretnek” hívnak (az első két szó a háromból, amelyeket ezekben a kulcsfontosságú igeversekben használnak). A 75. zsoltár (76. zsoltár a Septuaginta számozása szerint) a feliratában a „zsoltár”, „dicséret” és „ének” szavakat használja. Ez pontosan az a három szó, amit az Efézusi és a Kolossé levelekben megtalálunk. Az „éneklés és dicséret mondás” különböző kombinációi az Efézus 5:19-ben megtalálható „zsoltárok, dicséretek és lelki énekek” kifejezéseivel más helyeken is megtalálhatóak a Septuaginta-féle Zsoltárok könyvében (pl.: Zsolt 26:6, 56:8, 104:2, 107:2).2
A keresztyének ezekkel az ihletett ódákkal jól fel vannak szerelve, hogy beteljesítsék az elhívásukat, hogy „tanítsák és intsék egymást” (Kol 3:16). A Biblia szerint ez az, amit teszünk amikor éneklünk. A tanítás és intés része annak a célnak, amiért énekeljük a dicséreteket, mint ahogy az is része, hogy Istent dicsőítsük és, hogy megerősítsük magunkat a mi Kősziklánkban.3 Az egyik szó, amit a héber zsoltárfeliratokban használnak a „Maskil”, ami tanításra vagy nevelésre utal. Mindenki egyet fog érteni abban, hogy a 150 zsoltár gazdag tartalma sok tanítást ad számunkra. Minél többet énekled a zsoltárokat a szentekkel (azaz a hívőkkel – a ford. megj.), annál jobban ráébredsz arra, hogy Isten szent szava által mindegyikőtök „tanítja és inti a másikat”.
Vegyük elő példaként a 37. zsoltárt: „Bízzál az ÚRban és jót cselekedjél”, „Gyönyörködjél az ÚRban”, „Hagyjad az ÚRra a te útadat, és bízzál benne”, „Csillapodjál le az ÚRban és várjad őt; ne bosszankodjál”, „Szünj meg a haragtól, hagyd el heveskedésedet; ne bosszankodjál, csak rosszra vinne!” (3., 4., 5., 7. és 8. versek). A közös gyülekezeti éneklésben a tévedhetetlenzsoltárokkal „tanítjuk és intjük egymást”. Azt kívánjuk, hogy az egyházban nem tévedhetetlen, ember alkotta dicséretekkel tanítsunk és intsünk, melyek hibázhatnak, és sok esetben hibáztak is?4
A Kolossé 3:16 „Krisztusnak beszédéről” szól. A zsoltárok kétségkívül Krisztus beszéde, hiszen Ő szerezte azokat, mert „Krisztusnak […] Lelke” szólt az Ő „szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről” (I Pét 1:11) az Ószövetségben (különösen a zsoltárokban). A zsoltárok az Úr Jézusról közvetlenül (pl.: Zsolt 2) vagy előképek által szólnak, utóbbi esetben különösen Dávidon, Izrael édes zsoltárosán keresztül, aki Krisztus nagy előképe, mint az üldözött és dicsőséges király (pl.: Zsolt 16, 18, 22, 24, 41, 55, 68, 69, 110). Isten azért vitte keresztül Dávidot az élettapasztalatain, hogy Jézus Krisztus szenvedéseiről és dicsőségéről tanítson bennünket.5 Hasonlóan, a sok hivatkozás a ceremoniális törvény véres áldozataira Isten keresztre feszített Fiának áldozatát jelképezi (pl.: Zsolt 22, 40, 51).6
Így azzal, hogy Isten saját zsoltáraival tanítjuk és intjük egymást, „Krisztusnak beszéde” lakozik bennünk „gazdagon” (Kol 3:16), és ezáltal élvezzük a szövetséges közösséget a Szentháromsággal. Az ember által készített énekek „Krisztus beszéde”? Megállhat-e majd az egyház a nem ihletett énekeskönyveivel Isten előtt az ítélet napján, és mondhatja-e, hogy „Mi Krisztus beszédét énekeltük”?
Továbbá, a Kolossé 3:16 azt mondja, hogy ezekkel a lelki énekekkel kell tanítanunk és intenünk egymást „minden bölcsességben”. A Zsoltárok könyvéről, Isten énekeskönyvéről teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy „minden bölcsességben” tanítunk és intünk, hiszen ezeket Krisztus szerezte, aki maga Isten bölcsessége (Péld 8, I Kor 1:24). A zsoltárok kinyilvánítják Isten bölcsességét. Van-e olyan emberi énekeskönyv, amely „minden bölcsességet” tartalmaz?
Ezenfelül az Efézus 5 azt állítja, hogy Isten zsoltárainak éneklése (19. v.) egy módja annak, hogy „beteljesedjünk a Szentlélekkel” (18. v.). Ez az összefüggés a 18. és a 19. versek között az Efézus 5-ben! Az „Úr énekeinek” (Zsolt 137:4) éneklése egy Isten által adott eszköz arra, hogy beteljesedjünk a Szentlélekkel. Ennek az isteni beteljesedésnek azonban semmi köze sincs a pünkösdizmus által propagált „második áldás” élményéhez, hanem sokkal inkább az ihletett zsoltárok énekléséhez van köze!
Arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy az Efézus 5:19 és a Kolossé 3:16 nem arra szólít fel, hogy írjuk meg az istentiszteleti énekeket. Mindenféle lelki ajándékról történik említés az Újszövetségben (pl.: Róm 12:6-8, I Kor 12:8-10). Hat egyházi tisztség van az Újszövetségben: egyesek kivételesek és időlegesek (apostolok, próféták és evangélisták), míg mások rendesek és állandóak (pásztorok, presbiterek és diakónusok). Még sincs olyan újszövetségi tisztség, amely bárkit is feljogosítana arra, hogy egyházi énekeket írjon, és az Újszövetség nem is említ erre semmilyen lelki ajándékot.
De itt van számunkra Istennek ez a gyönyörű ajándéka: a 150 ihletett zsoltár! Ezek közül sok lelki éneket Dávid írt, akit Isten megajándékozott a szükséges kegyelemmel, és akit az „Úrnak lelke” „felkent” erre a tisztre, hogy ő legyen „Izrael édes zsoltárosa” (II Sám 23:1-2 KJV). Ezért nem írunk énekeket, hanem elénekeljük az énekeket, „a Sion énekeit” (Zsolt 137:3).
_____________________________
1 Hivatkozza: Michael Bushell: Songs of Zion.Pittsburgh, PA: Crown & Covenant Publications, 1999. 90-91.
2 Bushell i.m. 87. (A példában szereplő számozás a Septuagintát követi. A magyar fordítások szerint: Zsolt 27:6, 57:9, 105:2, 108:2. A ford. megj.)
3 Vö. „hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak” (Kol 3:16, vö. Ef 5:19)
4 Vö. Rev. Angus Stewart: „A mi énekeskönyvünk vs. Isten énekeskönyve: Az ulsteri Szabad Presbiteriánus Egyház énekeskönyvének kritikája” („Our Own Hymn Book Versus God’s Own Hymn Book: A Critique of the Free Presbyterian Church of Ulster Hymnal.”). Angol nyelven elérhető itt.
5 Más messianisztikus zsoltárok közé tartozik a Zsolt 45, 72, 89 és 118.
6 Melkhisedek egy másik nagy előképe Jézus Krisztusnak, a papunknak, akiről a zsoltárokban szólnak (Zsolt 110:4), ahogy azt a Zsidókhoz írt levél hosszabban elmagyarázza (Zsid 5-7).
Függelék
A nyilvános istentisztelet regulatív elve
A második parancsolat arra tanít bennünket, hogy hogyan kell a szent Istent imádni. Ehhez van hozzákapcsolva ez a félelmetes figyelmeztetés: „én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek” (II Móz 20:5). A „féltőn-szerető Isten” a mennyből mondja el nekünk, hogy Ő féltékeny az imádatára. Emiatt minden keresztyénnek óvatosnak kell lennie, hogy Őt megfelelően tisztelje és, hogy féltőn-szerető legyen a Magasságos helyes imádatával kapcsolatban.
Jehovah kijelenti, hogy: „Mindazt, a mit én parancsolok néktek, megtartsátok, és a szerint cselekedjetek: semmit ne tégy ahhoz, és el se végy abból!” (V Móz 12:32). Ezek a mi Megváltónk szavai az újszövetségi egyháza számára a nagy missziói parancsban: „Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek [és semmi mást]” (Mt 28:20)! Pál apostol beszél a „magaválasztotta istentisztelet” (Kol 2:23) súlyos bűnéről. A „magaválasztotta istentisztelet” Isten és a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyjának imádása a mi akaratunk és nem az Övé szerint. Ez bármilyen istentiszteleti mód vagy forma, amit az ihletett és tévedhetetlen Igéje nem parancsol meg.
Ezt a biblikus tanítást regulatív elvként ismerik az erős, hitvallásos presbiteriánus és református egyházakban. Szomorú, hogy elfajult napjainkban sokan még csak nem is hallottak soha a regulatív elvről, nemhogy hallották volna biblikusan prédikálva, megmagyarázva, kifejtve, alkalmazva és megvédve. Sok egyház megrontja tagjait azzal, hogy Isten teljes akaratának (ApCsel 20:27) ezt az elengedhetetlen oldalát nem tanítja. Ha a gyülekezetedben ezt a bibliai igazságot nem tanítják, és ha ez az elv nem uralkodik a szívedben, akkor te és a te egyházad tárva nyitva álltok a bibliátlan elemeknek és tevékenységeknek az istentiszteleteken, és valószínűleg már részt is vesztek azokban.
A Heidelbergi Káté, ami egy kontinentális református hitvallás, tanítja a regulatív elvet:
K. 96. Mit akar Isten a második parancsolatban?
F. Azt, hogy Istent semmiképpen ki ne ábrázoljuk, se más módon ne tiszteljük, csak úgy, amint igéjében megparancsolta.
Hasonlóan a Westminsteri Kiskáté kinyilvánítja, hogy a második parancsolat megtiltja a Szentháromság Isten imádatát képek által „vagy bármilyen más módon, ami nincs kijelölve az Ő igéjében” (F. 51.).
A Westminsteri Standardok, a presbiteriánus egyházak hitvallásai, állítják, hogy Isten nyilvános tiszteletének elemeit Istennek kell „megalapítania”, „korlátoznia”, „előírnia” vagy „kijelölnie” a Szentírásban szólva (Westminsteri Hitvallás 21:1, Westminsteri Nagykáté K-F. 108.-109., Westminsteri Kiskáté K-F. 50.-51.). A Westminsteri Hitvallás 21:3-5 és a Westminsteri Nagykáté K-F. 108. felsorolják azokat, amiket úgy neveznek, hogy „Isten rendes vallásos tiszteletének részei”: „imádság”, „a Szentírás felolvasása”, az Ige hirdetése, a „zsoltárok éneklése”, „a sákramentumok”, egyházfegyelmezés stb.
A kérdés az, hogy: „Erre vagy arra az istentiszteleti elemre van-e parancs Isten Igéjében?” Ha nincs parancs, akkor az meg van tiltva. Nem szabad megtenned, és az élő Isten meg fog ítélni, ha mégis megteszed, mivel féltőn-szerető az Ő imádatára.
A római katolikus egyház, lutheránusok, anglikánok és a modern evangelikálok többsége (ahogy azok Isten Igéjétől eltávolodnak) által tartott és gyakorlott istentiszteleti tanítás az, hogy minden, ami nincs megtiltva, az meg van engedve. A református és a presbiteriánus pozíció az, hogy ha valami nincs megparancsolva, az meg van tiltva. A bizonyítás terhe tehát azokon van, akik egy istentiszteleti elemet be akarnak vezetni vagy megvédeni: Be tudják-e bizonyítani, hogy van-e egy határozott és világos parancsuk Isten Igéjéből? Emlékezz, hogy a Szentírás kijelenti, hogy „A mi pedig hitből nincs, bűn az” (Rm 14:23).
A Westminsteri Hitvallás 21:5 nemcsak az imádat elemeit adja meg, hanem fontos részleteket is az istentisztelet ezen részeit illetően. Nem csupán a „Szentírás felolvasása” kötelező, hanem a „Szentírás istenfélő felolvasása”.1 Az igehirdetésnek „egészségesnek” kell lennie, nem pedig gyengének, megalkudottnak, eretnek prédikációnak vagy súlytalannak. A gyülekezetnek a prédikációt az „ige lelkiismeretes meghallgatás[ával]” kell befogadnia. Az éneklés pedig a „zsoltárok kegyes szívvel való éneklése” kell, hogy legyen. A presbiteriánus Westminsteri Hitvallás 21:5 szerint mindezek a dolgok az istentisztelet biblikus regulatív elvének részei.
Röviden, a Szentháromság Istent nem szabad bármilyen olyan módon imádnunk, ami „nincs előírva a Szentírásban”.
Az igaz Isten imádatának elfogadható módját azonban maga alapította meg, és azt saját kijelentett akaratával olyannyira korlátozta, hogy Őt nem lehet az emberek elképzelései és elgondolásai vagy a Sátán sugalmazásai szerint imádni, semmilyen látható ábrázolás alatt vagy bármilyen más módon, ami nincs előírva a Szentírásban. (Westminsteri Hitvallás 21:1)
Ez egy messze ható elv, ami magában foglalja nemcsak azt az anyagot, amit Isten dicsőítésére énekelni kell, hanem ki is zár olyan dolgokat az istentiszteletekről, mint a bizonyságtétel szavai, színdarabok, szólóénekesek, különleges számok stb. Az egyház hivatalos istentiszteletein minden ilyen elem vagy tevékenység nem presbiteriánus, nem református és nem is biblikus.
