Thiatira: Az állhatatos és munkálkodó gyülekezet
Legutóbbi számunkban láttuk, hogy a thiatirai gyülekezetnek (Jel 2:18-29) három dicséretre méltó vonása volt: szeretete, szolgálata és hűsége. Az Úr Jézus Krisztus még egy negyediket is hozzátesz: tűrését, azaz állhatatosságát: „Tudom a te… szeretetedet, szolgálatodat, és hitedet és tűrésedet” (19).
Az állhatatosság a hívők és az egyháztagok egy csodálatos ajándéka. Az itt használt görög szó (ὑπομονή) azt jelenti, hogy „valami alatt marad”, azaz, az alatt a teher alatt marad, amit az Úr helyezett rá, anélkül, hogy megtörne alatta. Egy állhatatos gyülekezet ragaszkodik küldetéséhez, és feltétlenül engedelmeskedik az élő Istennek, anélkül, hogy elcsüggedne, elfordulna Tőle, vagy kompromisszumot kötne.
Ez a lelki ajándék különösen szükséges az egyházi tisztviselőknek, de alapvető fontosságú Krisztus testének minden tagja számára alapvető fontosságú tulajdonság. Akik nem állhatatosak a kegyes egyházi életben, nem jutnak sokra Isten országában, és egész életük mardosó keserűséggel és elégedetlenséggel fog megtelni.
Könnyű azonban elvégezni a részedet, amikor a nap süt, és mindenki neked tapsol. Az állhatatosság ajándéka azonban létfontosságú, hogy évek múltán is tudjad szeretni gyülekezeti testvéreidet még akkor is, ha egyre többet látsz zavaró viselkedésükből és gyengeségeikből-
Akkor is ki kell tartanunk az egyház testének való szolgálatban, ha csak kevés köszönetet kapunk, ha nem foglalkoznak velünk, ha alig vagy egyáltalán nem látjuk munkánknak valami gyümölcsét, és ha a gyülekezet nem növekszik, vagy éppen egyre kisebb lesz.
Minden egyháztagnak ki kell tartania a hűségben. Nem adhatunk helyt a kételkedő gondolatoknak, mint például: „Nem szeretném ezt tovább folytatni. Biztosan senki nem venné észre, ha abbahagynám, vagy csak egy kicsit elhagynék a gyülekezeti munkából. Mások sem tesznek bele sokat, miért pont én foglalkozzam vele?”
Mindannyian tisztában kell legyünk azzal, hogy miért munkálkodunk a mi Urunk Jézus Krisztus testében. Elsődleges motivációnk a Szentháromság Isten szeretete kell legyen, hálából azért, mert Megváltónk, a testté lett Isten Fia keresztje által bűneinkből csodálatosan megszabadított. Nem szabad, hogy szolgálatunkban az emberek tetszése vagy dicsérete vezéreljen minket, mint a farizeusokat (Máté 6:1-18). Nem más egyháztagokhoz kell igazítani magunkat, főleg nem a gyülekezet gyengébbjeihez. Egyetlen mércénk Isten ihletett és szent Igéje!
Így kell állhatatosnak lennünk a szentek felé tanúsított szeretetében, a gyülekezetben való szolgálatban; arra való hivatásunkban, hogy Krisztus teste igaz megjelenésében (azaz egy igaz egyházban) hűséges tagok legyünk. Így kapcsolódik a thiatirai gyülekezet negyedik erénye az első háromhoz.
Krisztus Thiatirát ötödször cselekedetei miatt dicséri meg: „Tudom a te dolgaidat… és… cselekedeteid” (Jel 2:19). A versben kétszer kerülnek elő a cselekedetek. [Az eredeti görög szöveg mindkétszer az ἔργον szót használja. Az angol fordítás szövegtagolása eltér a Károlitól. Hozzávetőlegesen így hangzik: Tudom a te cselekedeteidet, és jóságodat, és szolgálatodat, és hitedet, és tűrésedet, és cselekedeteidet; és hogy az utolsó több, mint az első. Ford. megj.] Ez a kifejezés először általánosságban a gyülekezet cselekedeteire, másodszor a jó cselekedeteire vonatkozik.
Mi az, amit a végtelenül szent és igazságos Isten szükségesnek tart a jó cselekedetekhez? Először is azt, hogy a forrásuk az Atya, Fiú és Szentlélek iránti szeretet legyen. Másodszor, a Jehova törvénye szerint valók legyenek. Harmadszor, céljuk a szövetség Istenének dicsősége legyen. A jó cselekedetek természetét jelen versünk a hívők testében való szolgálattal jellemzi, amibe beletartozik a hűség és az állhatatosság.
Az Úr Jézus Krisztus maga mondja Thiatirának: „Tudom a te jó cselekedeteidet”. Milyen nagy dicséret! Milyen nagy bátorítás!
Mindehhez Urunk hozzátesz egy nagyon fontos záró gondolatot: „Tudom a te… szeretetedet, szolgálatodat, és hitedet és tűrésedet, és hogy a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél” (19). A kiemelt szavak Thiatira cselekedeteire, pontosabban, jó cselekedeteire vonatkoznak, és nem a minőségükre, hanem a mennyiségükre.
Krisztus azt mondja a gyülekezetnek, hogy dolgai szerető, hűséges és állhatatos szolgálatból vannak, és ezek a jó cselekedetek többek, mint az elsők. Több jó cselekedetet teszel most, mint tavaly? Mint öt éve? Mint tíz éve? Még ha te nem is tudod, Krisztus tudja!
Jehova szövetségi kegyelméből Thiatira több jó cselekedetet tett. Erősen álltak, „mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor” (I Kor 15:58). Egyre inkább bővölködtek a jó cselekedetekben. Bizony, nagy jutalmat ad a bőkezű Isten az ilyen embereknek – a kegyelem jutalmát, ahogy helyesen nevezik!
Krisztus kijelenti, hogy „aki győz, és aki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet” (Jel 2:26), az mindent felülmúló és drága jutalmat kap. A Jelenések könyvében mind a hét gyülekezetnek mondja Jézus, hogy „aki győz”, de csak Thiatirának teszi hozzá: „és aki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet”.
Innen megtanulhatjuk, hogy a thiatirai gyülekezet jó cselekedeteit, azaz a szentek szerető, hűséges szolgálatát az egyházban Krisztus saját cselekedeteinek nevezi. Ő végzi el ezeket a gyülekezet minden egyes tagjában, sok év után is. Ezek az Ő cselekedetei, mert a gyülekezet tagjai, akiket a kereszten megvásárolt mint népét, Krisztus Lelke által teszik azokat.
Azt is meg kell értenünk, szeretteim, hogy a mi jó cselekedeteink is Krisztus cselekedetei. Krisztus lelkileg munkálkodik az igaz gyülekezetek hívőinek szívében és életében, hogy hűséggel és szeretetben szolgálhassák testvéreiket. Milyen csodálatos igazság!
Krisztus személyesen ígér jutalmat mindenkinek, aki győz, és mindvégig megőrzi az Ő cselekedeteit, és meg is adja azt. Erről a kegyelmes és gazdag jutalomról következő számunkban fogunk olvasni, ha Isten is úgy akarja. Rev. Stewart
Ó- és újemberünk (3)
Olvasóink bizonyára emlékeznek arra, hogy legutóbbi két számunkban az Isten gyermekében élő óemberről és az újemberről szóló bibliai tanítással foglalkoztunk. Elmagyaráztam, hogy a Szentírás újra meg újra beszél arról a harcról, ami e kettő között folyik: a hívő egész életében, megtérése után is. Ez a harc sosem ér véget, és véresen komoly; a szentet sokszor leírhatatlanul meggyengíti, és gyakran istentelen teste győzedelmeskedik fölötte.
Mindazonáltal ebben az élet-halál harcban, ami a keresztyén emberben folyik, az újember, a keresztyén Isten kegyelmi munkája felől nézve mindig győzedelmeskedik. A Szentírás biztosít minket efelől, és arra sürget, hogy álljunk helyt a csatában, mert kétségkívül győzelmet fogunk aratni. Krisztussal hit által eggyé lettünk, és ez a hit az a győzelem, ami legyőzi a világot (I Jn 5:4).
Biztosítani kell minket a győzelem felől, ugyanis a küzdelem nagyon heves, és sokszor tapasztaljuk, hogy gonosz testünk győzedelmeskedik, és a bűn és vétek maga alá temet bennünket.
A győzelem bizonyossága mindenekelőtt Krisztussal való egységünkön múlik. Krisztus üdvösségünk fejedelme, aki harcolt ellenségeinkkel, és végleg legyőzte őket: a Sátánt, démonjait, az istentelen világot és saját bűnös testünket. A keresztség sákramentuma jelzi és megpecsételi ezt a győzelmet a választottakban, hiszen ez annak a jele, hogy Krisztussal együtt megfeszíttettünk, és Vele együtt fel is támadtunk (Kol 2:11-12). Közvetlenül azután, hogy erről ír, Pál emlékeztet minket újjászületésünkre, azaz az újember bennünk való megteremtésére (13). A győzelem bizonyos, hiszen Krisztus a kereszten „eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, a mely ellenünkre volt nekünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára; Lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtok abban” (14-15).
Krisztus, aki elkezdte bennünk a jó dolgot, folytatja azt, amíg teljessé nem lesz testünk feltámadásában (Fil 1:6). Ezt a győzelmet életünkben is tapasztaljuk. Nem adjuk fel gyáván a küzdelmet. Olyan harcot folytatunk, mint amit egy győzelmes hadsereg folytat egy megszálló hatalom ellen. A harcot már megnyerték, de még fel kell számolniuk az ellenség maradványait, ami néhány hétig is eltarthat a küzdelem vége után. A mi küzdelmünk ez a felszámoló hadművelet, ellenségeink azonban lényegében már legyőzettek.
Bűnös testünkben győztesek vagyunk a bűnbocsánatért való imádságban. A vámszedővel együtt imádkozhatunk: „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek”. A vámszedő megigazulva ment haza. Szívében bizonyosságot nyert afelől, hogy Isten minden bűnét megbocsátotta, és így most már igaz az Ő színe előtt. Isten nem lát benne bűnt. Ez győzelem, hiszen Isten a mi Bíránk!
Győztesek vagyunk akkor is, amikor bűnbe esünk, és vérző sebekkel fekszünk vándorutunk szélén. Annyira sebesültek vagyunk, hogy már azon gondolkozunk, feladjuk, mert a harc túl drágának tűnik. De mégsem adjuk fel. Legyőzzük gyengeségünket, és olyan határozottsággal folytatjuk utunkat, ami a mi Urunktól jön, aki harcol bennünk, hogy részesítsen a győzelemben, amit elnyert a kereszten.
Győztesek vagyunk, amikor úgy járunk Istennel, hogy szemünk előtt van az a szövetség, amit Jézus Krisztusban kötött velünk; hasonlóan Énókhoz, aki „bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek” (Zsid 11:5).
Győztesek vagyunk, amikor Krisztus keresztjéhez járulunk, hogy a szükség idejében segítséget keressünk annak biztos tudatában, hogy „hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mert a mennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, a kik megkísértetnek” (Zsid 2:17-18).
Győztesek vagyunk, amikor biztosan tudjuk, hogy „nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt”, és ezért bizodalommal járulunk „a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül” (4:15-16).
Azért, hogy támogasson minket a harcban, Isten elénk helyezi a keresztyén katona képét (Efézus 6:10-17), aki a leghevesebb csatában is győzedelmes. Leírja lelki fegyverzetét, és biztatja arra, hogy szálljon szembe a Sátán tüzes nyilaival, és álljon meg az őt védő páncél bizonyosságában. Egy katona képe van előttünk, aki sebesült és véres, gyengesége a csontjáig hat, kezében egy törött kard, sisakja behorpadt, karját alig tudja felemelni a következő ellenséggel szemben, de mégis áll: „mindeneket elvégezvén megállhassatok” (13). A csatamező tele van az általa megölt halottakkal, de ő állva marad. Ezt a győzelmet Krisztus Jézusban, üdvössége Fejedelmében aratta, hiszen az Ő katonája. A menny tökéletes nyugalma várja, az Úr hívogató szavával: „Jól vagyon jó és hű szolgám… menj be a te uradnak örömébe” (Mt 25:21). Prof. Hanko
——————————————————
Heidelbergi Káté XXXIII. úrnapja
88. kérdés: Hány részből áll az igazi bűnbánat, vagyis az embernek megtérése?
Felelet: Két részből, az ó embernek megöldökléséből, és az új embernek megelevenítéséből.
89. kérdés: Mi az ó ember megöldöklése?
Felelet: Az, hogy bűneinket szívből fájlaljuk, és egyre jobban gyűlöljük és kerüljük őket.
90. kérdés: Mi az új ember megelevenítése?
Felelet: Istenben való lelki öröm Krisztus által, és arra való vágyakozás és készség, hogy jó cselekedetek által Isten akarata szerint éljünk.
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokatitt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
