Identitásunk Krisztusban (4)
Emberi identitásunkhoz jelentős részben hozzájárul, hogy egy beletartozunk egy nagyobb egységbe, más emberekkel együtt egy vagy több csoport részei vagyunk. Mint az Úr Jézus Krisztus követői, a világtörténelem legnagyobb társadalmához és intézményéhez tartozunk!
Nem valami politikai párt, sportklub vagy társadalmi csoport tagjai vagyunk, hanem Jézus Krisztus testéhez tartozunk! Részei vagyunk az egy, szent, egyetemes (vagy közönséges), apostoli egyháznak! Mint Krisztus testének tagjai, Isten kiválasztott és összegyűjtött, megőriz, és meg fog dicsőíteni minket. Ami az egyházat illeti, ez az egyetlen olyan közösség vagy társadalom, ami jelen lesz az új teremtésben.
Az egyház a családunk – örökre! Az egyházban vannak a barátaink – örökre! Családunk és barátaink nyilván hozzátartoznak identitásunkhoz.
Úgy azonosítjuk önmagunkat, hogy a Szentháromság Istenhez tartozunk, azaz az Ő egyháza vagyunk. „Ez azt mondja: én az Úré vagyok, amaz Jákób nevét emlegeti, és a másik önkezével írja: az Úré vagyok, és hízelegve Izráel nevét említi” (Ézs 44:5). Ezt tudatosan, megszégyenülés nélkül, boldogan jelentjük ki.
Mit jelent a jövőmre nézve az, hogy Jézus Krisztus határozza meg identitásomat? Jövőm nem olyan, mint azoké, akik nem ismerik Krisztust, és kételyek, félelmek, aggodalmak közt, értelmetlenségben, a hitetlenség közönyében és reménytelenségben élnek, anélkül, hogy tudnák, mit tanít a Biblia az utolsó időkről.
Jövevények és vándorok vagyunk ezen a világon, „mert a mi országunk mennyekben van” (Fil 3:20). Reménységből élünk (vö. Róma 8:24-25), mert a Szentlélek biztosít minket kiválasztásunk, megváltásunk, üdvösségünk, megtartatásunk és megdicsőülésünk felől.
S mi lesz az élet után? Halálunkban a mi Urunk Jézus Krisztussal leszünk, Isten jelenlétében (Fil 1:21-23). Csatlakozunk a győzedelmes egyházhoz és a szent angyalok közösségéhez. Lelkünk teljességgel megszentelődik.
Ez a korszak az Úr Jézus Krisztus második eljövetelével és az általános feltámadással ér véget. Holttesteinkből nemcsak új talaj lesz a növényeknek, hanem megdicsőült testté fognak átváltozni, Krisztus testéhez hasonlóan (Fil 3:21).
Az utolsó ítélet napján a Szentháromság Isten nyilvánosan igazolja Önmagát minden munkájában. Ez lesz az egyház megigazítása is, Jézus Krisztusban, minden ember és minden angyal, jók és gonoszok előtt.
Az új ég és az új föld örök örökségünk lesz, mint az élő Isten fiaié és leányaié. Új nevet fogunk kapni – tökéletes, csodálatos identitást Krisztusban, örökre (Jel 2:17; 3:12; 22:4)! Rev. Stewart
Az „Istennél nagyobb szeretet” érv (4)
Jelen számunkkal befejezem válaszaimat annak az olvasónak, aki feleletet szeretett volna kapni olyan kérdésekre, amelyek azt akarták bizonyítani, hogy Isten minden egyes embert szeret.
5. kérdés: „Azt hiszed, hogy Isten csak néhány emberrel foglalkozik? Ha igen, neked is így kell tenned… vagy nem leszel olyan, mint Ő.
Azt hiszem, hogy ezt a kérdést még egy értelmező mondattal meg kell toldani: „Ha Isten csak néhány embert szeret, ahhoz, hogy olyanok legyünk, mint Ő, nekünk is csak néhány embert kell szeretnünk. Ez azonban ellentétes lenne Isten parancsával, miszerint minden embert szeretnünk kell.” Feltesszük, hogy ez is a kérdéshez tartozik.
Ugyan már megválaszoltam ezt a kérdést, megismétlem, amit mondtam. Isten nem csak „néhány” embert szeret. Azt a világot szereti, amiért Krisztus meghalt, és amelyik hisz Krisztusban (János 3:16) – „egy nagy sokaság, a melyet senki meg nem számlálhatott” (Jel 7:9).
Az is világos a Szentírásból, hogy Isten szereti választott egyházát, és gyűlöli az elvetett istentelenek (pl. Zsolt 5:6). Továbbá, felebarátainkat kell szeretnünk. Isten nem parancsolja azt, hogy minden egyes embert szeressünk. Felebarátainkat kell szeretnünk, mert nem tudjuk, kik a választottak és kik nem. Felebarátainkat kell szeretnünk azzal, hogy hirdetjük az evangéliumot, és bizonyságot teszünk nekik, mert Isten ezeket az eszközöket használja arra, hogy megmentse választottait, és megbüntesse azokat, akik elutasítják az evangéliumot, „a mire rendeltettek is” (I Pt 2:8). Ha tudjuk, hogy felebarátaink valóban választottak, akkor is eléjük visszük Isten Igéjét, hogy tanítsuk, bátorítsuk, vigasztaljuk őket stb. Egyek vagyunk velük a hitben, és minden megteszünk, hogy segítsük olykor nehéz útjukat.
6. kérdés: „Mi a helyzet, ha a fiad elvetett? Ha Isten azt kívánja és azt tervezte felőle, hogy elvesszen, és te, keresztyénként, aki szereti felebarátját, azt kívánod, hogy a mennybe jusson, nagyobb lesz a szereteted, mint Istené?”
Ez nagyon furcsa kérdés. A Szentírás világosan beszél arról, hogy Isten öröktől fogva és szuverén módon választotta egyházát. Igazsága megmutatására szuverén módon azt is elhatározta, hogy mások bűneik miatt elvesszenek. Nem tudjuk, kik a választottak és kik az elvetettek, de Isten tudja (Róma 9:1-24).
Ezért az a parancsolatunk, hogy szeressük felebarátunkat, mint magunkat. Azért kell így tennünk, mert Isten a mi tanúbizonyságunkat használja fel, hogy az Ige hirdetése által megmentse a választottait. Azért teszünk bizonyságot, mert meg akarjuk menteni a választottakat, és nem mindig tudjuk, különösen családunkban és egyházunkban, hogy kik a választottak, és kik nem.
Amikor felneveljük gyermekeinket, bizonyságot teszünk nekik (ők is felebarátaink), és abban a hitben tesszük ezt, hogy Isten megígérte, hogy megment minket és gyermekeinket. Azt is tudjuk, hogy a szuverén predestináció tanítása belemetszhet a családi vonalakba is. Ez azt jelenti, hogy tudjuk, hogy Isten nem ígérte meg, hogy minden fizikai leszármazottunkat megmenti. A szövetség vonalában vannak „Jákóbok”, de vannak „Ézsaúk” is (Róma 9:10-13).
Az Isten szövetségében élő szülők legnagyobb fájdalma az, ha látják, hogy gyermekeik elhagyják Isten útjait, és a világ szerint élnek. Egyszer egy apa, aki fiát egy autóbalesetben elvesztette, lánya pedig eltévelyedett, ezt mondta nekem: „Tiszteletes úr, könnyebb volt kimenni a temetőbe”.
A szövetségben élő szülők minden nap így imádkoznak: „Legyen meg a Te akaratod”. Isten akarata teljes mértékben meghatározó számukra. Amikor látják, hogy gyermekük eltévelyedik, őszinte kiáltással azért könyörögnek, hogy megtérhessen. Azonban ha nem ez Isten akarata, leborulnak Előtte, aki mindent Saját dicsőségére cselekszik, és megvallják, hogy egyedül Ő az Isten. Dávid keservesen sírt fia, Absolon fölött, és Pál is kifejezte szívbéli kívánságát, hogy egész Izráel üdvözüljön, pedig tudta, hogy nem ez Isten akarata (Róma 9:1-5; 10:1-2). Prof. Hanko
A Lambethi cikkelyek (1595)
- Isten öröktől fogva kiválasztott (eleve elrendelt) némelyeket az életre, másokat pedig elvetett a halálra.
- Az életre való kiválasztás meghatározó oka nem az előre látott hit, nem az állhatatosság, nem a jócselekedetek, sem a kiválasztott ember természetével kapcsolatos, hanem egyedül Isten jótetszésének akarata.
- A kiválasztottak száma meghatározott és bizonyos; nem növelhető, sem nem csökkenthető.
- Akik nincsenek elrendelve az üdvösségre, elkerülhetetlenül elkárhoznak bűneik miatt.
- Az igaz, élő és megigazító hit, valamint Isten megszentelő Lelke nem veszhet el és nem távozhat el a választottaktól teljességgel és véglegesen.
- Az igazán hívő ember, aki megigazító hittel bír, a teljes üdvbizonyosság által („plerophoria fidei”) bizonyos bűneinek bocsánata és Krisztus által való örök üdvössége felől.
- Az üdvözítő kegyelem nem adatik, nem lesz általános és nem biztosíttatik minden embernek, hogy azáltal üdvözüljenek, ha akarnak.
- Senki sem jöhet Krisztushoz, csak ha az megadatik neki, és az Atya vonja őt: nem minden embert von az Atya a Fiúhoz.
- Nincs minden egyes ember akaratában vagy hatalmában, hogy üdvözüljön.
A Lambethi cikkelyeket Dr. William Whitaker, a cambridge-i teológia királyi professzora fogalmazta meg Dr. Richard Fletcher (londoni püspök), Dr. Richard Vaughan (bangori választópüspök) és Humphrey Tyndall (Ely diakónusa) közreműködésével.
A Cikkelyeket a canterbury érsek (Dr. John Whitgift) a yorki érsek (Dr. Matthew Hutton), a londoni püspök (Dr. Richard Fletcher), a bangori választópüspök (Dr. Richard Vaughan) más főméltóságokkal együtt a Lambeth palotában hagyták jóvá Londonban, 1595. november 20-án. Dr. Whitgift, Canterbury érseke néhány nappal később, november 24-én elküldte a cambridge-i egyetemnek a cikkelyeket, de nem úgy, mint új törvényeket és rendeléseket, hanem mint az ország törvényei néhány meglévő pontjának magyarázatát.
1604 januárjában Hampton Court-ban I. Jakab király, néhány főméltóság és a puritánok vezetője előtt Dr. Reynolds azt javasolta, hogy a Lambeth-ben megállapított kilenc ortodox kijelentést vegyék fel a Cikkelyek könyvébe. Az Angliai Egyház Harminckilenc cikkelyét (1563) azonban hivatalosan sosem egészítették ki a Lambethi cikkelyekkel. 1615-ben a dublini zsinaton elfogadták azokat, és belekerültek az Ír cikkelyekbe (1615), amely lényegében James Ussher munkája, akiből később egész Írország prímása és Armagh érseke lett (1625-1656). Az Írországi Egyházban a Lambethi cikkelyek egy ideig majdnem hitvallási tekintélyt képviseltek. Állítólag a Dordti zsinaton (1618-1619) az angol küldöttség bemutatta ezeket, mint az Angliai Egyház álláspontját az arminiánus vitával kapcsolatban.
Sajnos napjaink legtöbb anglikán egyháza az arminiánus szabad akaratot hirdeti szerte a világon, és a hithű Lambethi cikkelyek vagy ismeretlenek, vagy elutasítják azokat.
Mi az, hogy protestáns? (1)
Az emberek beszélnek protestáns gyülekezetekről, felekezetekről, emberekről, eszmékről stb. A brit koronázási eskü része: „Hívő protestáns vagyok”. A protestantizmusról alkotott különféle elképzelések létezése és a protestáns reformáció 500. évfordulója miatt különösen fontos a kérdés: „Mi az, hogy protestáns?”.
Erre a kérdésre fogunk történelmi (Hol és mikor keletkezett a „protestáns” kifejezés? Mit mond ez a jelentéséről?), teológiai (Mik a protestantizmus kulcstanításai?) és etikai (Mik a kulcskérdések a protestánsok erkölcsében és életében?) választ is adni. Feleleteink a protestantizmus mélyére fognak ásni. Nem fogunk másodlagos, mellékes kérdésekkel foglalkozni, hanem a protestantizmus lényegét vizsgáljuk.
Mi a „protestáns” szó történeti eredete? Melyik országban bukkant fel ez a kifejezés? Németországban. Melyik városban? A délnyugat-németországi Speyerben. Melyik században? A 16. században. Melyik évben? 1529-ben, 12 évvel azután, hogy Luther a wittenbergi templom kapujára szegezte 95 tételét.
Kicsit részletesebben, 1529-ben, Speyerben tartották a Német-Római Birodalom birodalmi gyűlését. A római katolikus többség kimondta, hogy Luther Mártont jogosan sújtották birodalmi átokkal (azaz, jogilag halottnak számított, tehát bárki kirabolhatta, megsérthette, megölhette őt mindenféle jogi következmény nélkül), Luther írásait és tanításait betiltották, és a reformáció terjesztését nem engedélyezték.
Hat fejedelem és tizennégy birodalmi város protestált (tiltakozott) a döntés ellen: Lelkiismeretünket kell követni, Isten Igéjének alávetve. A Szentírás hirdetését nem szabad megakadályozni!
Ezekben a protestánsokban Luther Márton lelkülete volt, aki nyolc évvel Speyer előtt, 1521-ben, a wormsi birodalmi gyűlésen ezt mondta: „Amennyiben engem az Írás tanúságával vagy észérvekkel meg nem győznek, mert én a Pápának és a zsinatoknak nem hiszek, mivel bizonyos, hogy gyakran tévedtek és saját magukkal is ellentmondásba keveredtek, így én az általam idézett szentírási helyek alapján meg vagyok győzve lelkiismeretemben és Isten szavainak fogságában. Ezért nem tudok és nem akarok semmit sem visszavonni, mert a lelkiismeret ellen tenni nem lehet biztos és gyógyító sem. Isten segítsen meg engem! Ámen.” Ebben a híres kijelentésben megfigyelhetjük, hogy Luther háromszor is hivatkozik Isten Igéjére, az Írásokra, és kétszer saját lelkiismeretére, mert lelkiismerete az Igéhez volt kötve.
Az első protestánsokban 1529-ben és Luther Mártonban ugyanaz a lélek volt, mint Péterben és a többi apostolban, akik a Cselekedetek 5:29-ben így szóltak: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek”. Ezek a Krisztusban hívő emberek kiálltak Isten igazsága mellett, minden ellenséges hatalommal szemben, és saját életüket kockára térve nagy lelki bátorságot tanúsítottak. Rev. Stewart
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokatittolvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
