Krisztus melkhisédeki papsága (2)
A Zsidók 7:1-3-ból sokmindent megtudhatunk Melkhisédekről. E hosszú mondat fő állítása a következő: „Mert ez a Melkhisédek … hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad örökké” (1, 3). Egyszerűen szólva, Melkhisédek Jézus Krisztus előképe, hiszen Isten hasonlóvá tette őt Isten Fiához. Melkhisédek nem Jézus Krisztus isteni vagy emberi természetének előképe, sem az Ő prófétai tisztének. (Az V Mózes 18:15-19 szerint Mózes Krisztus prófétaságának nagyszerű előképe.) Melhisédek Krisztus papi tisztének előképe, mert hasonlóvá tétetett az Isten Fiához, és pap marad örökké.
Ez visszájára fordítja a zsidók érvét Krisztus papsága ellen. Először, Krisztus papi tisztje összhangban van a Tórával, Mózes öt könyvével (I Mózes 14:18-20) és a Zsoltárokkal (Zsoltárok 110:4), azaz papsága összhangban van az ótestamentumi próféciákkal és előképekkel. Másodszor, Krisztus papsága régebbi az ároni papsággal, mivel az mintegy 400 évvel később alakult ki. Harmadszor, Krisztus papsága sok tekintetben sokkal jobb papság, amint arról a Zsidók 7 világosan ír.
Nem vagyunk túlságosan elragadtatva a zsidó papság hűségétől (vö. Malakiás 2:8-9). Gondoljunk csak a Bibliában feljegyzett bűneikre! Áron készítette az aranyborjút (II Mózes 32). Két idősebb fia, Nádáb és Abihú idegen tüzet vitt az oltárra, és az Úr tüzétől megégtek (III Mózes 10). Éli nem nevelte megfelelően fiait (I Sámuel 2-3). Ez a két pap, Hofni és Fineás vétkezett a szentélyben. Kizsákmányolták a népet, és elvettek az Istennek szánt áldozatból. A papok újra meg újra bálványimádásba estek, különösen Akház király és Manassé király idején, és szembeszegültek Isten igazi prófétáival. Végül Kajafás, a főpap a papok vezetőivel együtt elítélte Jézus Krisztust, és a keresztre juttatták. Végül üldözték az apostoli egyházat.
A zsidók nem ragaszkodtak hűséggel papságukhoz. Ehelyett társultak a papok vétkeihez, és szerettek így cselekedni (Jeremiás 5:31). Az északi 10 törzs Jeroboámtól fogva eltért az ároni papságtól (I Királyok 12:26-33). Még Júda sem mindig fizette meg a papoknak és a lévitáknak a tizedet (Nehémiás 13:10-11, Malakiás 3:7-9). A pusztai vándorlás során az izráeliták rendszeresen panaszkodtak Mózes és Áron ellen, aki utóbbi az első főpapjuk volt. Egyszer odáig eljutottak, hogy azt mondták, Lévi fiai sokat tulajdonítanak maguknak (IV Mózes 16:7). A IV Mózes 16-17 feljegyzi, hogyan büntette meg Isten Áron papi háza ellen való bűnös lázadásukat.
Amikor a Messiás eljött, Izráel megfeszítette Őt, és közben azt állították, hogy Jehova törvénye szerint hűségesek az Áron házából való papokhoz. Ezzel elutasították Krisztus legfelső, melkhisédeki papságát és az egyetlen bűnért való áldozatot. Rev. Stewart
Az Ó- és az Újszövetség (1)
Egy olvasónk ezt kérdezte: „Mik a Jeremiás 31:34 következményei napjaink egyházára nézve? A nevezett rész ezt mondja az új szövetségről: „És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.”. Nem arról szól-e ez a szakasz, hogy az az új szövetségben az egyház tisztább intézmény kell legyen, mint az Ószövetség idején, azaz, csak azokból kell állnia, akik ismerik az Urat, tehát valódi, újjászületett hívők?
Nem, a Jeremiás 31:34 nem mondja azt, hogy az újszövetségi egyház tisztább egyház lenne az ószövetséginél. Ha elolvassuk a Zsidók 11-et, csak álmélkodhatunk az ószövetségi szentek erős hitén, hiszen az ő hitük sokszor felülmúlta a miénket.
A Jeremiás 31:31-34-et idézi a Zsidók 8:8-12 és részben a Zsidók 10:16-17. Hasonló szakasz még az Ezékiel 16:60-62 is.
A textus Isten egy nagyon mély igazságot árul el Isten és az Ő népe közötti kegyelmi szövetségről. Emlékeznünk kell rá, hogy a régi szövetség az Úr Jézus Krisztus munkájában teljesült be, és az új szövetség abban alapoztatott meg, méghozzá akkor, amikor Krisztus szenvedett, meghalt, és ismét feltámadt a halottak közül. Munkája a Szentlélek kitöltetésekor, pünkösdkor tetőzött be. Zárójelben megjegyezném, hogy a pünkösd nem az első újszövetségi ébredés volt. Sőt, nincs is köze az ébredésekhez. Nem volt valamiféle második áldás sem, amint azt a pünkösdisták állítják. Ezeknél sokkal csodálatosabb volt: a Szentlélek mint a mennybement Úr Lelke ajándékoztatott az egyháznak!
Az ószövetségi szenteknek bizonyos értelemben nem adatott a Lélek. Tudom, hogy erre az állításra sokan felkapják a fejüket, azonban mégis igaz. Vegyük például azt, amit maga Jézus mondott a János 7-ben. Az ünnep nagy napján Jézus így kiáltott a templomban: „Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék” (37). János a 39. versben magyarázza meg, mit értett ezalatt Jézus: „Ezt pedig mondja vala a Lélekről, a melyet veendők valának az ő benne hívők: mert még nem vala Szent Lélek; mivelhogy Jézus még nem dicsőítteték meg.” Az új fordítású Biblia ezt a verset így fordítja: „még nem adatott a Lélek”. Azonban az eredeti szövegben az „adatott” szó nem szerepel, ezt a fordítók adták hozzá. (A Károli fordítású Bibliában is megjelennek hozzáadott szavak, ezeket dőlt betűvel szedik. A szövegkiegészítésre azért van szükség, mert a görög és a magyar nyelv között sokszor elég nagy eltérés van, és másként fejeznek ki bizonyos gondolatokat. Legtöbbször a kiegészítések segítenek, itt azonban az „adatott” szó nem kell megjelenjen a szövegben.) Így kell olvasnunk tehát az eredeti szöveget: „még nem vala Szent Lélek”, azaz még nem létezett.
Megdöbbentő, hogy János tévedhetetlenül, Istentől ihletetten mondja ezt, és a Szentírásból tudjuk, hogy a Szentlélek az Atyával és a Fiúval együtt örökkévaló. Sőt, azt is tudjuk, hogy a Szentlélek az Ószövetségben is jelen volt, hiszen Dávid így imádkozik: „a te Szent Lelkedet ne vedd el tőlem” (Zsoltárok 51:13). (A Károli fordítás ebben a versben a Szent Lelket nem szedi nagybetűvel, pedig a Lélekre vonatkozik.) Emellett a Szentlélek azoknak is adatott, akiket prófétáknak, papoknak és királyoknak kentek fel.
Mit akar tehát János a János 7:39-ben mondani?
A válasz az, hogy János a Szentlélekről mint a megdicsőült Krisztus Lelkéről beszél. Ezt jelzi az a kitétel, hogy még nem volt Szentlélek, mert „Jézus még nem dicsőítteték meg”. Ez az az igazság, amiért Péter így szól pünkösdi prédikációjában: „Annakokáért az Istennek jobbja által felmagasztaltatván, és a megígért Szent Lelket megnyervén az Atyától, kitöltötte ezt, a mit ti most láttok és hallotok” (Cselekedetek 2:33).
Milyen nagy változást okozott az egyházban a Szentlélek jelenléte! Péter és a többi tanítvány nem értették Krisztus munkáját. Mielőtt felment a mennybe, ezt kérdezték Tőle: „Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek?” (Cselekedetek 1:6). Azonban amikor a Lélek kitöltetett az egyház 120 tagjára, Péter olyan prédikációt mondott el, amiből nyilvánvaló lett, hogy teljesen megértette Krisztus munkáját. Megértette a keresztet, a feltámadást és a mennybemenetelt. Sőt, megértette a Krisztusra és munkájára mutató ószövetségi szakaszokat. Mindez csodálatos, és csak annak köszönhető, hogy a Szentlélek jelen volt az egyházban. Itt jutunk el a régi és az új szövetség közötti különbségre. Ezt a nagy különbséget a Szentlélek pünkösdkori kitöltetése okozza.
Az első és legfontosabb különbség az, hogy az ószövetségi időkben a prófétaság, papság és királyság tisztségét csak néhány ember viselhette, akiket Isten hívott el, olajjal való felkenés által. Ezzel szemben az Újszövetségben Isten teljes népe fel van kenve. Az olaj a Szentlélek jelképe volt. A Szentlelket vette Saul, Dávid, Nátán, Ésaiás, Malakiás, Jójáda, Áron, Illés stb. Ezeket az embereket Isten prófétáknak, papoknak, királyoknak jelölte ki. A próféták Isten Igéjét hirdették Izráelnek; a papok áldozatokat mutattak be a népért; a királyok pedig uralkodtak az ország felett.
Isten népének azon tagjai, akiknek nem volt tisztségük, nem is tudták betölteni azt a tisztséget. Nem tudhatták Isten akaratát, hanem prófétákhoz kellett menniük (vö. I Sámuel 9:6-10, II Sámuel 7:1-7, II Királyok 22:12-20). A nép nem tudott maga bűnbocsánatért folyamodni, hanem paphoz kellett menniük egy tehénnel vagy egy báránnyal. A nép nem tudott maga felett uralkodni, amint az a bírák idejében megbizonyosodott, hanem királyra volt szükségük. Sőt, a nép erkölcsi helyzetét gyakorlatilag a király erkölcsi helyzete határozta meg.
Az új szövetségben, amikor a Szentlélek kitöltetett, nemcsak néhány kiszemelt emberre töltetett ki, hanem minden hívőre. Hatalommal teljes jelenléte által Krisztushoz visz minket, aki az egyetlen Prófétánk, Papunk és Királyunk. Ő, az Ő Lelke által minden hívőt prófétává, pappá és királlyá tesz. Nem kell prófétákhoz mennünk, mert mindannyian ismerjük az Urat. Kezünkben van a Szentírás, és megismerhetjük belőle Isten a Lélek által. A Római Katolikus Egyház tagadja ezt az igazságot: nem engedik meg az embereknek, hogy Isten Igéjét a kezükbe vegyék. Az Írásokat csak a papság magyarázhatja. Luther állította helyre a hívők hármas tisztségét, Jehova kegyelméből.
Krisztus Lelke bennünk van, így tehát Isten kegyelméből mindannyian papok vagyunk. Jézus Krisztuson, a mi közvetítőnkön és közbenjárónkon keresztül közvetlenül Istenhez járulhatunk. Nem kell teheneket vonszolnunk az oltárhoz, mert Krisztus bemutatta tökéletes áldozatot, ami megnyitotta az utat a Szentek Szentjébe (Zsidók 9:24). Nincs szükségünk római katolikus papokra, akinek megvalljuk bűneinket. Nagy főpapunk van a mennyben, és mindannyian papok vagyunk Őbenne. Papok vagyunk, akik dicséret, engedelmesség és hálaadás áldozatát visszük Isten elé (Róma 12:1-2, I Péter 2:9).
Nincsen szükségünk királyra, hogy uralkodjék felettünk – csak Krisztusra, kinek rabszolgái vagyunk. Uralkodunk saját életünk fölött a Lélek erejével, Isten Igéje vezérlése alatt. Ez az igazság a keresztyén szabadság alapja.
A Heidelbergi Káté nagyon szépen ír erről a kérdésről, amikor azt mondja, hogy Krisztus nevét hordozzuk, amikor keresztyénnek neveztetünk. „Miért hívnak téged keresztyénnek? Azért, mert hit által Krisztusnak tagja és így az Ő felkenetésének részese vagyok a végre, hogy nevéről én is vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatul néki adjam s a bűn és ördög ellen ez életben szabad lelkiismerettel harcoljak és aztán Ővele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodjam.” (32. kérdés-felelet).
Még ennél is többet mondhatunk. A szakasz ezt is mondja: „megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem” (Jeremiás 31:34). Ez is az új szövetség áldása. Nem arról van szó, hogy Isten ószövetségi népe nem ismerte a bűnbocsánatot, hiszen a Zsoltárok ennek ellenkezőjéről tesznek bizonyságot (pl. Zsoltárok 32). Krisztus azonban még nem jött el, hogy bemutassa a bűnért való áldozatot, így ők kevesebbet tudtak a bűnbocsánatról és ismeretük kevésbé volt tiszta, mint azután, hogy Krisztus bemutatta az áldozatát.
A Zsidók 10:1-18 világosan tanít erről. (Minduntalan visszatérünk ehhez a levélhez, hiszen ez a Biblia azon könyve, ami megmutatja, mennyivel jobb az új szövetség a réginél.) A szerző elmondja, hogy az áldozatokat azért kellett újra meg újra bemutatni, mert az embereknek újra meg újra bűntudatuk támadt. Krisztus áldozata azonban tökéletes, és többé nincs visszatérő bűntudat, mert a megdicsőült Urunk az Ő Lelkét adja nekünk, és biztosít bennünket afelől, hogy vétkeinkért megfizette az árat a kereszten, így lelkiismeretünk Krisztus vérében megtisztulhat. Ez is az új szövetség része.
Következő számunkban még vissza fogunk térni erre a csodálatos témára. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat ittolvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
