Református ekkleziológia: költséges, de megéri!
Az ekkleziológiával szemben mutatott széleskörű közöny és az, hogy sokan nem tartják sokra Krisztus egyházát, nagyrészt annak köszönhető, hogy az ekkleziológia gyakorlatias szemszögből nézve sokszor a legköltségesebb igazság az evangélikál protestánsok számára.
Vegyük számba az egyházról szóló biblikus, református és hitvallásos tanítás különböző elemeit! Isten kiválasztja, összegyűjti és megtartja az egyházat; Krisztus az egyház egyedüli feje; az egyház négy tulajdonsága (lelki egység, igaz szentség, igeszerű egyetemesség, bibliai apostoliság); az igaz egyház három jele (hűséges igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása, egyházfegyelem); a három egyházi tisztség (lelkipásztor, presbiter, diakónus); a laikus igehirdetés (Westminsteri Nagykáté, 158) és a női tisztségviselők kizárása (I Tim 2:11-15); szövetségi, azaz a háznép keresztsége (Csel 16:15, 31-33); a hívők gyermekeinek hittani oktatása; a presbitereke által felügyelt zárt úrvacsora; az istentisztelet regulatív alapelve (Heidelbergi Káté 96) stb.
Amikor napjainkban sok egyház elsodródik és elhajlik, ezeknek az ekkleziológiai tárgyaknak rövid említése is elég arra, hogy sok embert megrémítsenek. „Egyházam igencsak messze esik ezektől!” – sokan kénytelenek megvallani. „Nem tudom egyházamat őszinte szívvel »az igazságnak oszlopának és erősségének« (I Tim 3:15) nevezni.” A hívő vállán érzi annak a feladatnak a nehéz terhét, hogy részese legyen az egyház reformációjának. Ebbe beletartozik az is, hogy őszintén könyörögjünk az Úrhoz az egyházért, alázatosan tiltakozunk a gyülekezetben és a felekezetben megjelenő hamis tanításokkal és gyakorlatokkal szemben, és, amennyiben szükséges, szenvedjenek attól az egyháztól, amely nem akarja, hogy figyelmeztessék Isten igazságától való elhajlására. Sokan rögtön így panaszkodnak: „Nincs értelme megpróbálni az egyház reformálását. Semmiképpen sem fogják meghallgatni! Gyülekezetemben nincs is meg a helyes bibliai és református eljárás arra, hogy tiltakozzunk!”
Mások, akik egy egyháznak sem tagjai, vagy pedig megértik, hogy el kell hagyniuk hamis vagy elhajlott egyházaikat, tudják, hogy csatlakozniuk kellene egy hívő gyülekezethez. Ez sok nehézséget hoz elő, olyan nehézségeket, amelyeket sajnos sokan nem hajlandóak Jézus Krisztusért vállalni (vö. Lk 14:25-35). Valaki így panaszkodik: „Ez azt jelentené, hogy elvesztem barátaimat!” Megint másvalaki így mentegetőzik: „Többet kellene utaznom, hogy eljussak a templomba!” A harmadik így szól: „El kellene költöznöm!” Ismét így kiált valaki, kezét kétségbeesetten összecsapva: „El kellene hagynom országomat!” Vagy: „Mit jelentene ez házastársamra, gyermekeimre, munkámra, rokonaimra stb. nézve?”
„Igen, biztosan többet utaznék álmaim munkájáért, vagy elköltöznék egy jobban fizető állásért. Kétségkívül nem találkoznék annyit néhány barátommal és családommal, de megérné. Azonban azért vállalni ezeket a veszteségeket, hogy egy igaz egyház tagja lehessek – soha, ez túl sok lenne!” Röviden szólva, sokan azt gondolják, hogy földi kenyerük, világi kincseik, fizikai családjuk többet ér, mint lelki kenyerük, mennyei kincseik és Isten családja. Az Úr Jézus elénk tárja a helyes értékrendet: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Márk 8:36).
A református ekkleziológiának még költségesebb lesz engedelmeskedni, ha a Krisztus egyházáról szóló tanítás (az ekkleziológia) népszerűségét összehasonlítjuk pl. az üdvösségtan (szoteriológia) vagy az utolsó időkről tanításának (eszkatológia) népszerűségével. Nagyobb érdeklődés van az utóbbiakról szóló előadások felé, több könyvet, CD-t és DVD-t adnak el ezekben a témákban. Ki akar az egyházzal kapcsolatban egy nehéz, ha nem „lehetetlen” feladatról hallani, olvasni, vagy felvételt nézni? Különösen, ha ez a feladat életünk több területét érinti. Az ekkleziológia sokszor olyan terület, ahol komolyra fordulnak a dolgok, azokat a gyakorlatban kellene alkalmazni, és a puszta szavak üressé válnak.
Ahhoz, hogy ebben a témában jobban megérthessük a Biblia álláspontját, azaz Isten álláspontját, fordítsuk figyelmünket a 87. zsoltárra, Sion egyik énekére, amely végső soron a hívő gyülekezetekben megnyilvánuló „magasságos Jeruzsálemről” (Gal 4:26) szól.
A Zsoltárok 87:1 így ír: „A szent hegyeken vetette meg az ő fundamentomát.” Isten olyan fizikai alapot vetett Sionnak, amely annak erősségéről, magasságáról és erejéről beszél. Az egyház lelki alapja megfeszített és feltámadt Megváltója: „Mert más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, a mely vettetett, mely a Jézus Krisztus” (I Kor 3:11). Az egyház és annak lelki tagjainak Krisztusban való, feltétel nélküli kiválasztásáról így beszél az Ige: „megáll az Istennek erős fundamentoma, melynek pecséte ez: Ismeri az Úr az övéit” (II Tim 2:19).
A Zsoltárok 87:2 így szól: „Szereti az Úr Sionnak kapuit, jobban mint Jákóbnak minden hajlékát” (vö. 78:67-68). Isten egyértelműen jobban szereti népének buzgó gyülekezeteit, mint egy hívő lakását, vagy egy keresztyén család otthonát. Nekünk is így kell tennünk, még akkor is, ha el kell költöznünk ahhoz, hogy családunkkal együtt minden Úr napján kétszer, jó lelkiismerettel léphessünk be „Sion kapuin”, bízva abban, hogy az Élő Isten mindig jelen van az Őt tisztelő, hűséges egyházában.
Ezért így olvassuk a Heidelbergi Kátéban: „Mit kíván Isten a negyedik parancsolatban? Először azt, hogy az igehirdetés szolgálata és az iskolák fenntartassanak, és én, különösen ünnepnapokon az Isten gyülekezetébe szorgalmasan eljárjak, hogy ott Isten Igéjét hallgassam, a szent sákramentumokkal éljek, az Urat nyilvánosan segítségül hívjam, és keresztyénhez illően alamizsnálkodjam. Továbbá, hogy életemnek minden napján szűnjek meg a magam gonosz cselekedeteitől, engedve, hogy bennem az Úr munkálkodjék az Ő Szentlelke által, és így az örökkévaló szombatot már e földi életben megkezdjem.”
A Zsoltárok 137:5-6 nagyon erőteljesen fogalmaz: „Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!” Mit ér az, ha valaki nagy tehetséggel játszik egy hangszeren, vagy úgy tud énekelni, mint egy operaénekes, ha nem szereti az igaz egyházat, és annak nem tagja? Isten minden gyermekének ki kell tudnia mondani, hogy ez „az én vigasságom feje”.
„Dicsőséges dolgokat beszélnek felőled, te Istennek városa!” (87:3). Nem elég nekünk, Jehova népének az, hogy szép mondatokat, kellemes gondolatokat hangoztatunk az egyházról. „Dicsőséges dolgokat beszélnek felőled, te Istennek városa” – dicsőséges dolgokat beszél Jehova, az Írás, más hívők és én is! Nemcsak szavakban, hanem valóságos tettekben is ki kell ezt fejeznem, azaz, mindent meg kell tennem, hogy csatlakozhassak egy hívő gyülekezethez, és annak élő tagjaként szolgálhassak.
A Zsoltárok 87:4-6 háromszor beszél az újjászületés kegyelmérők: „Előszámlálom Égyiptomot és Bábelt, mint ismerőimet. Ímé Filisztea és Tyrus Kússal együtt: ez ott született. És ezt mondják a Sion felől: Mind ez, mind amaz ott született, és ő, a Felséges, erősíti azt. Az Úr beírván, feljegyzi a népet: ez ott született!”
Vegyük észre, hogy az újjászületésről az egyházzal kapcsolatban beszél: „ez ottszületett … És ezt mondják a Sion felől: Mind ez, mind amaz ott született… ez ott született”. Máshonnan megtudhatjuk, hogy a választottak a Szentháromság Isten szuverén akarata szerint (Jn 1:13; 3:8; Jak 1:18) és az Ő Igéjének hirdetésével kapcsolatban (I Péter 1:23-25) születnek újjá.
A Zsoltárok 87:4-6 azt is jelzi, hogy az újszövetségi egyházról beszél. A 4. vers Egyiptomról (Ráháb), Babilonról, Filiszteáról, Tyrusról és Kúsról (Etiópia) beszél – ezek pogányok!
A lelki élet ajándékaiból és Isten katolikus, azaz egyetemes egyházának minden egyes tagjának újjászületéséből fakad a gyülekezeti istentisztelet: „És tánczolva énekelik: minden forrásaim te benned vannak” (7). Milyen gyönyörű kép: az egyház tagjai megújult szívükből Jehovát magasztalják!
A hívő így szólítja meg Isten szeretett egyházát: „minden forrásaim te benned vannak” (7). Ez a keresztyén ember hitvallása Istenről, aki az Ő egyházával kapcsolatban szül minket újjá. Isten, aki az újjászületés által új életet ajándékoz nekünk, meg is erősít bennünket az élet kenyérével (Jézus Krisztus) és az élet vizével (a Szentlélek), a kegyelem két hivatalos eszköze által (az Ige hirdetése és a két szent sákramentum), amelyeket tetszett Neki az Ő egyházában elhelyezni.
Kétségkívül költséges (legalábbis bűneink és földi gondolkodásunk számára) egy igaz egyházhoz csatlakozni, abban megmaradni és ott szolgálni. Valóban költséges, de megéri! Olcsó (a testnek könnyű, és nem kell áldozatot hozni hozzá) az egyházon kívül, vagy egy hamis, elhajlott gyülekezetben maradni. De nagyon költséges, ha bizonyságot teszel (sehová, egyetlen jó helyre sem viheted el azt, aki szívesen hallaná az evangéliumot), költséges lelki életedre, házastársadra és gyermekeidre nézve (Ruth 1:20-21)! Emlékezzünk Isten félelmetes Szavára: „Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való. Mivelhogy te megvetetted a tudományt, én is megvetlek téged, hogy papom ne légy. És mivelhogy elfeledkeztél Istened törvényéről, elfeledkezem én is a te fiaidról” (Hós 4:6). Rev. Stewart
„Nem akartok hozzám jőni”
„A János 5:40-ben (»És nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen!«) Jézus nem csalódottságát fejezi ki afelett, hogy némelyek nem akartak Hozzá menni? Ez az Ige nem arról beszél, hogy Krisztus azt kívánja, arra vágyakozik, hogy ezek az emberek befogadják Őt, hogy életük legyen és üdvözüljenek (jóllehet végső soron ezek az emberek elvesztek)? Nem következik-e ebből a versből, hogy a megváltás és az üdvösség elérhető volt azok számára, akik elvesztek bűneikben, csupán Krisztushoz kellett volna menniük, hogy befogadják Őt (azaz, egy mindenki számára elérhető egyetemes, feltételes megváltás, melynek feltétele a megtérés és a hit)?”
A kérdező az utolsó mondatban az amyraldizmus álláspontját írja le. Ez a tévtan nem sokkal a nagy Dordti Zsinat (1618-1619) után bukkant fel Franciaországban. Kissé más formában Angliában is megjelent, és a Westminsteri Gyűlés több küldöttje ezt a nézetet képviselte. Skóciában is terjesztették, valószínűleg a Marrow mozgalom tanítása is ez volt. A Marrow mozgalmat a Skót Presbiteriánus Egyház nagygyűlése elítélte. A Westminsteri Gyűlés is elítélte, bár nem nevezte nevén. A Westminsteri Hitvallás szerint Krisztus „egyedül a választottakért” halt meg (3:6; vö. 8:8).
A kérdező arra kíváncsi, hogy a János 5:40 nem fejez-e ki valami csalódottságot vagy kiábrándulást Jézus részéről, mivel nem jöttek Hozzá. Ez a nézet, a valódi felajánlás (well-meant offer) azt tanítja, hogy Isten őszintén kívánja az elvetett ember üdvösségét. Rögtön felmerül a kérdés: Csalódhat-e Isten testet öltött Fia, aki „valóságos Isten a valóságos Istenből”? Ő teremtette a világot és uralkodik rajta, életet és létezést ad minden teremtménynek. Ő csalódott? Azt cselekszi, ami kedves Előtte (Zsolt 115:3; 135:6)!
Az olvasó kérdésére adott válasz még felületesen is egy kifejezett NEM. Jézus egy egyszerű tényt fogalmaz meg a kőszívű zsidókkal kapcsolatban: nem akartok [nem szeretnétek] hozzám jönni”. A szövegkörnyezetben Krisztus arról beszél, hogynem tudnakhinni Benne, mert emberektől és nem Istentől nyernek dicsőséget (Jn 5:44), nincs meg bennük Isten szeretete (42) és nem is hisznek igazán Mózes öt könyvében (46-47).
Röviden, ahogyan azt hitvallásaink is tanítják, különösen aDordti Kánonok, az evangélium hirdetése két dologgal jár. 1) ígéret arra nézve, hogy mindenki, aki hisz Krisztusban, üdvözül; 2) parancs válogatás nélkül minden ember felé, hogy bánják meg bűneiket, és higgyenek a Megváltóban (II:5). Ebben a témában többet olvashat könyvemben (Corrupting the Word of God), amely a valódi felajánlás történelmével foglalkozik, teológiai és exegetikai kérdéseket is érintve (a CPRC-nál megvásárolható).
Feltehetnénk ezt a kérdést: „Nem igazságtalanul cselekszik-e Isten az emberrel, ha törvényében tőle olyant kíván, amit nem képes teljesíteni?” A válasz: „Nem, mert Isten az embert olyanná teremtette, hogy azt teljesíthette volna. De az ember az ördög ösztönzésére, szándékos engedetlensége által mind magát, mind ivadékát megfosztotta ettől az isteni ajándéktól.” (Heidelbergi Káté 9). Isten nem menti fel az embert a Neki való szolgálat alól az ember engedetlenségének bolondsága miatt, amikor Isten figyelmeztette: „mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz” (I Móz 2:17). Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat ittolvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
