Rev. William Hamilton
Most elérkeztünk a nagy kérdéshez: A szülőkön és a lelkészeken kívül vannak-e olyanok, akiknek kötelessége vagy joga, hogy magukra vállalják az üdvözülés útjának tanítását, különösen ott, ahol felállított gyülekezetek és letelepedett lelkészek vannak? Mi ez utóbbi helyzetben élünk, és ebben munkálkodunk.
Például: Egy egyén vallásosnak tartja magát vagy talán az is, és úgy tartja, hogy az az ő kötelessége, hogy gyűléseket szervezzen, hogy másokat a vallásban való nagyobb komolyságra intsen és buzdítson. Megkérdezzük: Milyen szentírási autoritással teszi ezt? Mindezt attól függetlenül kérdezzük, hogy milyen módon mutatja be magát a helybélieknek, hogyan beszél magáról, hogyan beszél arról a lelkészről, akinek a gyülekezetéhez szól. Attól függetlenül kérdezzük ezt, hogy tanítása igaz-e vagy hamis. Hívhatod intésnek is, ha akarod, de megkérdezzük, hogy milyen szentírási autoritás alapján cselekszik? Ha van erre igevers, akkor az hol van? Ha van ilyen, akkor teljes szívünkből meghajlunk az autoritása előtt. Az Úr megtiltotta, hogy máshogy járjunk el. Kérdezzük, de hiába kérdezzük. Nincs erre szentírási autoritás. Isten egyedül a szülőket és a lelkészeket jelölte ki az üdvösség tanítóivá. Mások, akármennyire is futnak, nincsenek erre elhívva vagy elküldve. Bármennyire is jó a szándékuk, mivel a karámba nem az ajtón keresztül mennek be, semmi jót sem képesek végrehajtani. Sőt, ennek ép az ellenkezőjét teszik.
Tisztában vagyunk vele, hogy egy ilyen állítást még a lelkészek közül is kevesen fogadnak el, és hogy milyen kitartóan fektetnek erőfeszítéseket abba, hogy ennek megcáfolására szentírási autoritást állítsanak elő. Olyan igékre hivatkoznak, mint a Zsid 10:24-25, de csoda, hogy egy átlagos intelligenciával rendelkező lelkész, hogy tud akár csak egy pillanatig is ilyenekre hagyatkozni vagy ezzel az érvelésével megelégedni. Arról olvasunk, hogy intsük egymást, biztassuk egymást. A kötelesség tehát kölcsönös.
Van egy másik kifejezés, a gyámolítók (I Kor 12:28), amelyre nagyon támaszkodnak, mintha ez autoritást adna az ilyen tevékenységre, amelyet ebben a mozgalomban [az Észak-Írországban 1859-ben elkezdődött ébredési mozgalom – a ford. megj.] használnak. A gyámolítókra, vagy segítőkre (ahogyan ezt a szót konkrétan le kell fordítanunk, hogy az érvelést értsük) való hivatkozás bajosan lenne megengedhető figyelembe véve a szövegkörnyezetet, amiben szerepel, és még így is felmerül a kérdés: kiknek, vagy minek a segítőiről van szó? Talán a lelkészekre jobban illik ez a szó, mint az apostolok vagy próféták sajátos munkájára. Mindezek mellett ez a szó nem szerepel a 29. és a 30. versekben vagy tudomásunk szerint bárhol máshol az Újszövetségben. Így készek vagyunk elismerni ennek a fajta segítségnek a bizonytalanságát. De anélkül, hogy bármi megoldást kísérelnénk meg erre, és anélkül, hogy a laikus tevékenység propagálóinak előnyt adnánk, mely ebből a szóból származna, megkérdezzük, hogy ez mégis mit számít? A szó lelkészek segítőinek, és nem önmagára támaszkodó vagy a lelkésztől független személyekre vonatkozna, akiknek a lelkész irányítása és útmutatása alatt kellene állniuk. Mindezek mellett kvalifikált, illetékes segítőknek kellene lenniük, máskülönben szükségszerűen gonosz és nem jó származna belőle. A leggondosabb vizsgálódás után arra hajlunk, hogy az antilepszeisz szó olyan támogatást jelent, amelyet Barnabás és Pál vagy Pál és Silás egymásnak vagy az embereknek felváltva nyújtottak. Ez azt is jelenthette, hogy a másik akadályozása nélkül tevékenykedhettek ott, ahol a gyülekezetek nagyok voltak. Az Urunk is kettesével küldte el a tizenkettőt és a hetvenet, így mi is gyakran és nagyon helyesen a misszionáriusainkat így küldjük el. […]
Az üdvösség útja tanítójának nemcsak, hogy egészséges hittel kell rendelkeznie, és megfelelően iskolázottnak és képzettnek lennie, hanem őt arra a magas és szent tisztségre biblikusan el is kell különíteni. […]
Mindenki, aki mások nevelését vállalja magára vagy vallásos tevékenységet vezet (a saját családjától eltekintve, ahol az az ő feladata, hogy az áhítatban tanítson, neveljen és vezessen), egy tisztséget bitorol magának, és olyan kötelességek teljesítését vállalja el, amelyben a dolgok természetéből kifolyólag kvalifikáltsággal nem rendelkezik, és ezzel párhuzamosan, gátolja és mellőzi az Isten által kijelölt rendet, rendetlenséget és zavart hoz be vagy mi több, a mi Urunk Jézus Krisztus királyságával és üdvösségével kapcsolatos dolgokról hamis tanítást hirdet. […]
Most meg akarunk bizonyosodni arról, hogy a „megtértek” és mások tevékenysége ebben a mozgalomban összhangban van-e a Szentírás tanításával.
A kérdés egyszerre könnyű és nehéz. Nincsenek általános vagy speciális kvalifikáltságaik, amelyekről azt állítanák, hogy rendelkeznének.** A természetfeletti az, amit a javukra hoznak fel. Ezért most kicsit meg kell állnunk, hogy bemutassuk az állításuk és viselkedésük bibliátlan természetét, ami ebben az ébredésben megmutatkozott. Nézzük csak meg:
Mindenféle férfiak és nők, fiúk és lányok, akik annak ellenére, hogy közülük sokan a saját bevallásuk szerint a legrosszabb jellemmel rendelkeztek, és olyan tudatlanok voltak, mint amennyire erkölcstelenek, néhány nap, hét vagy egyes esetekben néhány óra leforgása alatt a legnagyobb vallási gyűlések tanítóivá és vezetőivé váltak. Azt állítják, hogy kevés vagy egyáltalán semmi jót sem lehet nélkülük elérni, és jaj annak a lelkésznek, aki nem hagyja őket jóvá, nem biztatja vagy nem alkalmazza őket. Nem elképzelhető az a gonosz, vagy árnyékos szellem, amivel az ellenzőik találkozni fognak.
Az első gondolat, ami az elmében felmerül az az, hogy vajon a következő generáció elhiszi-e, hogy ilyen dolgok léteztek az 1859-es évben? Nagyon valószínű, hogy úgy lesz megörökítve, mint egy dicsőséges ébredés, de a jövőt a jövőre hagyjuk. Mi most ennek a szomorú valóságnak a közepén élünk, és az a feladatunk, hogy ezekkel foglalkozzunk.
Arra a kérdésre, hogy ki lettek-e jelölve, azt válaszoljuk, hogy:
1. A nők, akik akár szalonokból, akár más kevésbé jó hírű helyekről jöttek, rendelkezzenek akármilyen pozícióval, társadalmi renddel vagy társadalmi hatással, amikor a szavukat vallási gyűlésekhez intézik azt nemcsak a Szentírással ellentétesen teszik, hanem ellentétben azzal a finomsággal és mérsékletességgel is, ami őket a társadalmi élet minden osztályának ékességévé és áldásává teszik, és amikor ezt elhagyják, akkor a korábbi kiválóságukból keveset tartanak meg. Rájuk sütni a szerethető, de tolakodó nő bibliai emblémáját fájdalmas társításokat eredményez az elmében. Bizonyos, hogy ha a Szentírás nyelvezete átlagos módon adja át a tanítását, akkor a nők sem nem taníthatnak, sem nem kérhetnek útmutatást a gyülekezetben: „Az asszony csendességben tanuljon teljes engedelmességgel. A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak, sem hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendességben.” (I Tim 2:11-12). És ez egy másik helyen is így áll, ha nem még nyomatékosabban: „A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak; hanem engedelmesek legyenek, a mint a törvény is mondja. Hogyha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket; mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben.” (I Kor. 14:34-35). És még arra is tanít bennünket, hogy nem célunk azt az embert tanítani, aki nem ismeri el, hogy ez az Úr parancsa. Az ilyen embert hagyjuk békén. Igazán szomorú helyzet! Ezt olvassuk ugyanis: „A ki pedig tudatlan, legyen tudatlan.” (I Kor 14:38).
Ilyen a nők helyzete ebből a szempontból. Ó, bárcsak elég bölcsek lennének ahhoz, hogy megértsék saját igazi méltóságukat és, hogy megőrizzék azt azáltal, hogy azokat a kötelességeiket teljesítik, amelyekre őket Isten végtelen bölcsességben és szeretetben alkotta és alkotja!
2. Az ügyvédekkel, orvosokkal, kereskedőkkel, iparosokkal, munkásokkal és másokkal kapcsolatban, akik elhagyják a rendes munkájukat, hogy a vallás dolgairól tanítsanak, vigasztaljanak, biztassanak, intsenek stb. azt mondjuk, hogy ezt a magatartásukat kétségkívül annyira tévesnek, sőt nevetségesen abszurdnak tartjuk, hogy nehéz azt megmondani, hogy vajon az erre nem az ő ostobaságuk szerint kelljen-e felelni. De tartózkodunk ettől, és a lehető legudvariasabb módon fejtjük ki álláspontunk, amit csak a helyzet megengedhet.
A bukott, romlott természetünk belső vaksága és feltételezései miatt az emberek fiai úgy gondolják, hogy a vallásos ismeretet tudják a legkönnyebben elérni és, hogy ebben lehetnek a legmagabiztosabbak. Ezért találunk olyan embereket, akiknek nincs jobb okuk a hitükre, mint az, hogy az volt az atyáik hite is, és akik hét érvelni tudó embernél is magabiztosabbak. Szintén ebből származik a lelkészség szüntelen szőrszálhasogatása, amelyben tömegek élvezkednek, és az az egyező gondolatuk, hogy, ha a helyükben lennének, akkor jobbat tudnának tenni és jobbat is tennének, mint ők. Ugyanerre a forrásra vezetjük vissza azt is, hogy készek elmenni és a lelkész munkáját elvégezni, vagy azt, hogy másokat erre biztatnak. Egyszer sem tűnik úgy, hogy akár csak sejtenék saját szívük csalárdságát vagy a Sátán álnokságát, ami őket a lelkészség becsmérlésére ösztönzi, és így a leghatásosabban szolgálják a Sátán céljait. Meggyőzik magukat arról, hogy jót cselekednek, amikor a lelkész munkájával foglalatoskodnak, bár a Szentírás nagyon mást tanít. „Kiki a mely hivatásban hívatott el, abban maradjon.” [I Kor 7:20 – a ford. megj.] Ez a parancs ugyanannyira biblikus, mint amennyire racionális. Az új elv, a lelki élet, amelyet a hívő (vagy a bűnös, ha úgy tetszik) megkap, megszenteli az egyén képességeit, amelyekkel rendelkezik, de nem ad át új erőket. A Lélek munkája nem tanítja meg az embert olvasni, de ha azt már megtanulta, akkor megszenteli az olvasást. A manapság oly gyakori ártalmas olvasmányokat (nemcsak a lealacsonyítóakat, de a frivolakat is) elparancsolja. Nem fogja tűrni, hogy az elmét hiábavalóságokkal táplálja. Sőt, az egyént arra indítja, hogy az Úr törvényében gyönyörködjön, úgy, hogy éjjel és nappal azon a törvényen elmélkedjen. Ha az egyén szorgalmasan eljár az elrendelt kegyelmi eszközökre, eljut a saját tulajdon kötelességeinek a felismerésére és arra, hogy azokat hogyan teljesítse. Emlékezzünk arra, hogy mindenkinek a saját helyén kell a kötelességeit teljesítenie, mert a hívő így fogja leginkább tisztelni az Urat, így lesznek a társadalom hasznos tagjai és, így haladnak előre a szentségben az örök élet felé. […] Ezzel kapcsolatban vannak más részletek is, amiket nem szabad elfelejtenünk, ilyen például a tizenkettő és a hetven elhívása, kiválasztása, kijelölése és kiküldése is, a misszióik és a tanításuk azzal a beszámolóval együtt, amelyet visszatérésükkor adtak elő, és különösen a képzésük és kvalifikációik arra a munkára, amelyre a tizenegyet kijelölték. Megismételjük: a képzésük és kvalifikációik. Ezeket furcsamód figyelmen kívül hagyják és a népszerű, de megtévesztő állításnak, az „írástudatlan halászok” kifejezésnek rögtön hitelt adnak. Anélkül, hogy továbbmennénk, mindenki gondolja meg, hogy a számunkra oly idegen idők és helyek szokásaiba, viselkedési normáiba ők beleszülettek. A nyelv az anyanyelvük volt, a nyelvi finomságokat jól ismerték, a kifejezéseket egyből megértették, sőt a mondatok kiejtésekor a hanglejtések is teljes üzeneteket adtak át a hallgatóságnak, amit mi nem tudunk jól megérteni. Így számunkra kimerítő oktatás szükséges a bibliai irodalomban, nyelvekben, szokásokban, viselkedési normákban és egyéb dolgokban, hogy megértsük azokat a dolgokat, amelyek számukra megszokottak voltak. Nemcsak ezekhez, hanem mindenfajta bibliai ismerethez is az oktatás elengedhetetlen. Ha saját magunkat nem oktatjuk, akkor mások oktatására szorulunk. Így igaz az az állítás, hogy minél jobb, minél tökéletesebb, minél alaposabb a Szentíráshoz kapcsolódó minden dologgal kapcsolatban az oktatás, annál nagyobb a hibáktól való mentesség és nagyobb az Isteni igazságról való tisztaság. Innen van az oktatás és a magasan iskolázott emberek áldásai is, olyan embereké, akiknek van idejük, talentumaik, eszközeik, kegyelmük és bölcsességük, hogy magukat szüntelenül az áldott Igével kapcsolatos dolgok tanulmányozására szenteljék. Másfelől pedig innen van a nyomorúság, a bűn és a baj, amikor a tudatlanság bitorolja a tudást, és amikor az iskolázottak helyét a tanulatlanok veszik el. De gúnyos mosollyal felelnek: „Ön a tanulást a Lélek tanításának a helyébe teszi.” Azt mondjuk, hogy nem így van. Az áldást Isten nem a tudatlanságnak, feltételezéseknek vagy bármi ilyesféléknek ígérte, hanem az engedelmességnek. Tudás nélkül pedig nem lehet engedelmesség. Még a Szentírás ismeretének megszerzésére irányuló igazi, buzgó vágy és igyekezet is engedelmesség. Az a kötelességünk, hogy magunkat minden törvényes módon segítsük, hogy Mennyei Atyánk akaratát megismerjük, hogy annak engedelmeskedjünk. Ezen az úton van a megígért áldás, és Isten nem fogja azt visszatartani. Nemcsak a vallásra, hanem az élet minden területére is igaz, hogy ahol a tudatlanság dominál, ott gonosz, és a dolgok állásából kifolyólag semmi más csak gonosz származhat.
Ez egy másik kérdésre irányít bennünket, nevezetesen a kvalifikáltságra. Nem mondunk semmit az oktatásról vagy a képzésről, hanem megkérdezzük, hogy:
3. Rendelkeznek-e a fiatal megtértek olyan kvalifikáltsággal, hogy nagy vallási gyűlésekben vallási tevékenységeket vezessenek, neveljenek, dorgáljanak, intsenek vagy imádkozzanak?
Tegyük fel, hogy a Lélek a fiatal megtérteket valóban megújította (amit ebben az esetben nem ismerünk el), de még ebben az esetben is kijelentjük, hogy mind a józan ésszel, mind a Szentírással ellentétes, hogy egy vallási mozgalom vezetői legyenek. Legjobb esetben is csak csecsemők Krisztusban, és ilyenekként is kell őket kezelni. Így szól az I Pét 2:2: „Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek”. A csecsemő, akinek tejre van szüksége járatlan az igazság beszédében (Zsid 5:12-14), és nem is lehetséges, hogy másokat neveljen. Nincs is semmilyen képesítésük, még akkor is, ha korábban jó oktatásban részesültek. A megtértek többsége rendkívüli mértékben voltak tudatlanok és most is azok. Sokuk közülük rosszabbak, mint a tudatlanok. Még ha nem is így lenne, akkor is igaz, hogy: „Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen ítéltetnek meg.” (I Kor 2:14). Ezért korábban az isteni dolgokról tudatlanoknak kellett lenniük, és most is teljesen alkalmatlanok arra (bármennyire buzgóak is), hogy a vallás dolgaiban tanítsanak vagy vezessenek. […]
[A Westminsteri Nagykáté 158. felelete szerint] Isten Igéjétkizárólag azok prédikálhatják, akiknek megfelelő ajándékuk van erre, és akiket megfelelően jóváhagytak és elhívtak erre a tisztségre.
Teljesen megdöbbentő, hogy hogy lehet egy ilyen világos tanítást ennyire semmibe venni, amire a lelkészeink és a presbitereink felesküdtek, hogy támogatni és védeni fogják. Ha bárki ellenvetéssel élne az ez utóbbi kérdésben szereplő „prédikálni” ige használata miatt, akkor arra azt feleljük, hogy ez csak az ellenkező személy tudatlanságát mutatja meg. Nincs is értelme az ilyennel vitatkozni legalábbis addig, amíg nem tanulmányozza át azokat a különböző szavakat, amiket a „prédikálás” kifejezéssel foglaltak össze.
(Rev. William Hamilton: An Inquiry into the Scriptural Character of the Revival of 1859. The Reformed Book Outlet, Michigan, Hudsonville, 1993. 135-184.)
