Ronald Hanko
Mivel a Covenant Protestant Reformed Church az ébredés mai értelmezése ellen foglalt állást, vannak, akik azt hiszik, „megtagadtuk” ébredési örökségünket. Szeretnénk megmagyarázni ezt a kijelentést.
Egyetértünk azzal, hogy napjaink látható egyháza szomorú helyzetben van, szétszakadt, gyenge és alkudozó. Azonban nem hisszük azt, hogy az ébredés lenne a válasz, amint azt legtöbben gondolják.
Nem az „ébredés” szó ellen van kifogásunk, hiszen arról a Szentírás is beszél. Hisszük azonban, hogy az a fajta ébredés, amit a legtöbb ember szeretne és amiért imádkozik, nem az a fajta ébredés, amiről a Szentírás beszél. Nem hiszünk azt a népszerű eszmében sem, hogy az egyháznak ma arra az ébredésre szüksége lenne.
Azért gondoljuk ezt, mert az ébredésről szóló értekezések legtöbbje ezt a szót használja: „rendkívüli“. Az ébredés önmaga, azok szerint, akik beszélnek róla, rendkívüli, és kiemelkedő számú megtérést valamint a Lélek szokatlan megnyilvánulásait jelenti stb.
Amire az egyháznak szüksége van, az nem rendkívüli, de nagyon is szokásos (legalábbis Isten Igéje szerint). Mielőtt az egyház kiemelkedő számú megtérésért imádkozik, el kell végeznie a rendszeres munkát a meglévő egyháztagok körében: a tanítást és a pásztorkodást. Ezt ritkán teszik meg.
Mielőtt a Lélek rendkívüli ajándékairól gondolkozunk, előbb figyeljünk oda a Lélek általános ajándékaira, úgy, mint „szent és feddhetetlen” élet (Galata 5:22-26), „Istennek teljes akaratának” hirdetése (Cselekedetek 20:27), biblikus egyházigazgatás (nem egy ember, hanem a vének által) és biblikus dicsőítés (János 4:24). Ezek sajnos hiányoznak az egyház életéből.
Egy ilyen visszatérést a Szentírás szokásos tanításaihoz (valóban nem annyira szokványos) szívesebben hívunk „reformációnak” és nem „ébredésnek”, de nem szeretnénk csűrni-csavarni a szavakat.
A 16. század nagy protestáns reformációja ebben az értelemben igazi reformáció volt. Visszatérés az Írásokhoz, a Szentírás tanításaihoz, az Írás minden igazságának tanításához és prédikálásához, a biblikus egyházkormányzathoz, tanítványsághoz és istentisztelethez.
Ezekre és sok más „szabályos” dologra nagy szükség van az egyházban, de hiányoznak. Az egyház gyermekeit nem tanítják, a családi istentiszteletről elfelejtkeztek. Az Úr napjának megszentelése szintén eltűnt. Ahol a gyülekezetnek vannak presbiterjei, sokszor nem figyelnek elhívatásukra, és megválasztásuk legtöbbször népszerűségi verseny vagy politikai érdek. Az istentisztelet lényegében formai kötelesség. Az egyházi tanítványság teljességgel hiányzik. A prédikáció sokszor politikai kommentár vagy társadalmi tevékenységre való felhívás. A Szentírás sok tanításáról gyakorlatilag teljesen megfeledkeztek.
Csak egy példa arra, mit értünk ezek alatt: sok más között a 16. századi reformáció visszatérés volt ahhoz az egyedül hit általi, cselekedetek nélküli megigazulás bibliai tanításához. Ezt a tant nemcsak ritkán hirdetik, de alig találunk egy keresztyént tíz közül, aki akár el tudná magyarázni, mit jelent. Pedig ez az igazság jelenti azt, hogy „békességünk van Istennel, a mi Urunk, Jézus Krisztus által” (Róma 5:1). Így van ez sok más tannal is.
Azt gondoljuk, hogy napjaink ébredés iránti érdeklődése csak arra való törekvés, hogy gyorsan orvosoljuk az egyház problémáit. Ehelyett valójában azokat kellene megcselekedni, amire Isten Igéje hívja az egyházat. Ez a munka tartozik mind az egyházi tisztviselőkre, mind a tagokra. Egy ilyen munkával az egyház reformálódhatna megújulhatna, mint 500 évvel ezelőtt. Enélkül nincs remény az egyház számára. Bár Isten kegyelme megadná ezt!
