Jeremiás próféciája a „Csemetéről”
A 150 zsoltáron kívül Jeremiásé a Szentírás leghosszabb könyve. Ézsaiás könyve ugyan 66, Jeremiásé pedig 52 fejezetből áll, de az utóbbi több verset és szót tartalmaz. A Biblia második leghosszabb könyvében ez a legdicsőségesebb jövendölés, a legnagyszerűbb messiási prófécia: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz magvat [KJV: Csemetét], és uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot és igazságot cselekszik e földön. Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel bátorságosan lakozik, és ez lesz az ő neve, a melylyel nevezik őt: Az Úr a mi igazságunk!” (Jer 23:5–6)1
Három kiemelkedő tulajdonsággal jellemezhetjük azt, akiről ez a rész prófétál. Elsőként említjük az Ő nemzetségi leszármazását. Ő Dávid utóda: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz magvat [Csemetét]” (v. 5). Dávid ősei közé tartozott Isai, Boáz, Júda, Jákób, Izsák, Ábrahám, Sém, Noé, Séth és Ádám. A Jeremiás által megjövendölt „Csemete” Dávid utóda lesz.
Másodszor tisztségéről kapunk tájékoztatást. A „Csemete” király lesz. Dávidnak nem minden utóda volt uralkodó, sőt, az Ószövetségben csak húszan közülük voltak azok. Az azonban, akiről a rész szól, király lesz: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz magvat [Csemetét], és uralkodik mint király” (v. 5).
Harmadszor, Jeremiás az Eljövendő leszármazása és tisztsége mellett annak jelleméről is beszél. A „Csemete” igaz lesz. Nem minden király volt igaz, aki Dávid vonalából származott. A legtöbben nem voltak azok, így például az utolsó három sem, akiket a Jeremiás 22 említ: Joakház (Sallum), Joákim és Joákin (Kóniás). A megjövendölt dávidi király igazságát háromszor említi a szakasz: Ő „igaz Csemete”, aki „igazságot cselekszik e földön”, és akinek a neve: „Az Úr a mi igazságunk” (23:5–6). Kegyességének másik két jellemzője is igazságát szolgálja: Ő „bölcsen cselekszik” (v. 5) és „méltányosságot… [azaz igazságot] cselekszik” (v. 5).
A nemesség egy olyan szó, amellyel összefoglalhatjuk, amit eddig a megjövendölt Megváltóról láttunk. A „Csemete” nemes születésében, tisztségében és kegyességében. Textusunk az igaz, dávidi királyról szóló prófécia.
Tegyünk most néhány megfigyelést arról, ahogyan a „Csemete” szót bevezeti az igeszakaszunk! A szakasz így kezdődik: „Ímé” (5). A héberben és az angolban (illetve a magyarban is – fordító megjegyzése) ez a szórend. „Ímé”, azaz, fordítsuk figyelmünket Isten kiemelkedően fontos Szavára a „Csemetéről”: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz magvat [KJV: Csemetét], és uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik [KJV: bővölködik]” (5).
Ezután a következő néhány szó eljövetele idejéről beszél. Jeremiás saját szemszögéből, amikor ezeket a szavakat isteni ihletésre írta, nem egy múltbeli vagy jelenbeli, hanem egy jövőbeli alakra utal: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok [támasztani fogok] Dávidnak igaz magvat, és uralkodik [uralkodni fog] mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot és igazságot cselekszik [fog cselekedni] e földön. Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel bátorságosan lakozik, és ez lesz az ő neve, a melylyel nevezik [nevezni fogják] őt: Az Úr a mi igazságunk!” (5-6)
Röviden fogalmazva, textusunk bevezető szavai arra mutatnak, hogy ez az igaz, dávidi király kiemelkedő jelentőségű („Íme”, ez a nagyszerű alak!), és Jeremiás szemszögéből egy jövőbeli időben fog történni („Ímé, eljőnek a napok”). Világos, hogy egy nagyon fontos prófétai jövendölés van előttünk a „Csemetéről”.
Kicsoda tehát az, akiről a Jeremiás 23:5–6 jövendöl? Vajon Jósiás? Jósiás igaz, dávidi király volt, de nem tartozott Jeremiás jövőjéhez, még csak a jelenéhez sem, hanem a múltjához (22:10–11).
Mi a helyzet a Jósiást követő dávidi királyokkal: Joakházzal (Sallum), Joákimmal és Joákinnal (Kóniás), a Jeremiás 22-ben említett másik három királlyal? Vagy az őket követő Sedékiással? A négy közül egyik ssem volt igaz, mindannyian gonoszok voltak.
Jósiás volt Júda utolsó kegyes királya, Sedékiás pedig Júda utolsó királya. Jeremiás próféciája óta mintegy 2600 év telt el. Isten összezavarta a hitetlen zsidókat! Vezető teológusaik közül sokan azt is elismerik, hogy a Jeremiás 23:5–6 messiási prófécia. John Gill ezekhez a versekhez írt kommentárjában kilenc zsidó tekintélyt említ, akik ezt a nézetet tartják. De van-e bárki, aki tudja, hogy ma kik Dávid király testi utódai?
Poncius Pilátus gúnyos szavai, melyeket Megváltónk keresztje fölé helyeztek, szó szerint igazak: „A Názáreti Jézus, a Zsidók Királya” (Jn 19:19). A mi Urunk Jézus a zsidók, a valódi, igazi, lelki zsidók Királya (Rm 2:28–29).
Krisztus bölcsen, igazságosan és igaz módon uralkodik Isten jobbján a mennyben, amikor véghez viszi Jehova örök tanácsát (Jer 23:5). Jézus Dávid Fia (Mt 1:1), aki dicsőségben ül Dávid trónján (Csel 2:30). Ezekben az újszövetségi napokban egyedül hit által részesülhetünk a teljes messiási szabadításban, és „bátorságosan” lakozunk Vele, szövetségi közösségben a Szentlélek által (Jer 23:6).
Olyan sok mindent el lehetne itt mondani alkalmazásként, de most csak hármat fogunk kiemelni. Először, figyeljük meg a prófécia beteljesedését. Jeremiás megjövendöli az eljövendő igaz, dávidi királyt; Ő pedig 600 évvel később az ígéret szerint el is jött (Gal 4:4–5)!
Másodszor, az Ószövetségben látjuk Krisztus kiválóságát. A Messiás központi személy Jeremiásnál, a Biblia második leghosszabb könyvében, amely olyan sok ítélettel van tele. De még itt, az ember bűne és Isten haragja között is úgy van bemutatva az eljövendő „Csemete”, mint az egyetlen reménység!
1Mivel a magyarázat az angol King James fordításra (KJV) épít, ezért itt a Csemetét fogjuk használni. Fordító megjegyzése.
Iszonyodjatok a gonosztól!
Az „iszony” nagyon erős szó. A Szentírás nemcsak azt parancsolja, hogy tartózkodjunk a gonosztól és kerüljük azt, hanem azt is, hogy iszonyodjunk tőle: „Iszonyodjatok a gonosztól” (Rm 12:9)!
Ez a szó azt jelenti, hogy valamitől teljes mértékben irtózni, valamit megvetni, gyűlölni és utálni, amelyhez a borzalom erős érzése is társul. Az a görög ige, amelyet a Róma 12:9-ben az „iszonyodni” szóval fordítunk, az egész Újszövetségben csak itt található meg. A görög szó előtagja azt jelenti, hogy „el valamitől”, és a szó azt fejezi ki, hogy valaki az undor miatt visszahúzódik valamitől. Isten gyermekének a Szentírás szerint kell meghatároznia a gonoszt, utána pedig az a feladata, hogy ne tegye meg, ne szeresse, hanem gyűlölje.
Ez arra tanítja minket, hogy a keresztyén erkölcs vagy az evangéliumi élet, ami az egész Róma 12 tárgya, nem csupán gondolatainkat, szavainkat és tetteinket tartalmazza, hanem vonzódásainkat is, amelyhez hozzátartozik a hamissággal szembeni viszolygás és undor megfelelő érzése. Itt nem egy kényes emberről van szó, aki visszataszítónak találja a szegénységet vagy a fizikai csúfságot. Az erkölcsi gonosz, a bűn megvetéséről és az attól való iszonyról beszélünk. Ezt a világ nem szereti!
Bizonyos szinten gyakorlatilag mindenki érti, hogy az erkölcshöz hozzátartozik a viszolygás és a megvetés. Például szinte mindenki elborzad, ha egy fiatalember a földre lök és megrugdos egy idős asszonyt. A Róma 12:9 az ilyen dolgokkal foglalkozik, mindazzal, amit Isten Igéje „gonosznak” nevez.
Mit foglal hát magában az a gonosz, amivel kapcsolatban a Szentháromság Isten minden gyermekét arra szólítja fel, hogy iszonyodjon tőle? Egy szóban összefoglalva: a bűnt! A bűnt különösen a Tízparancsolat határozza meg, amely a Sínai-hegyen két kőtáblára (2 Móz 20:1–17), az újjászületésben pedig szívünk „hústábláira” íratott (2 Kor 3:3).
Az első parancsolat: „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem” (2 Móz 20:3) arra szólít fel minket, hogy gyűlöljünk minden bálványimádást és iszonyodjunk attól, mert az valami másnak a dicsőítése a Szentháromság Istenen kívül, aki kijelentett Jézus Krisztusban, mégpedig mint megfeszítettben, és akiről a Szentírás tanít. Pál lelke ezért „háborog vala”, felingerlődött, amikor látta a bálványokkal teli Athént (Csel 17:16).
Miközben a világ azt mondja, hogy ünnepeljük az istenek sokaságát, a keresztyén ember iszonyodik attól, hogy meggyalázza az igaz Istent, aki a Teremtő, a Kormányzó, a Bíró és a Megváltó: a kiválasztó Atya, a megváltó Fiú és a megszentelő Lélek.
Ez a keresztyén hozzáállás minden bálványhoz: „Útálatosságot pedig ne vígy be a te házadba, hogy átokká ne légy, mint az, hanem megvetvén vesd meg azt, és útálván útáld meg azt, mert átkozott.” (5 Móz 7:26)
A második parancsolat, amely megtiltja a hamis istentiszteletet, így figyelmeztet: „mert én, az Úr a te Istened, féltőnszerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek.” (2 Móz 20:5) Nem csoda, hogy Mózes buzgón gyűlölte az aranyborjút!
Az istentisztelet regulatív elve, amit a második parancsolat dióhéjban foglal össze, megtiltja Róma szobrait és képeit, illetve a keleti orthodoxia bálványimádó ikonjait: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat” (4–5). Az ember szabad akaratából való üdvösség bálványozásától is iszonyodni kell, mert „nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Rm 9:16).
A harmadik parancsolat megtiltja az esküszegést: „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.” Ez magába foglalja a férjek és feleségek vétkét is, akik paráznaságot követnek el (miután esküt tesznek arra, hogy hűségesek lesznek egymáshoz, „holtomig vagy holtáig”), vagy a paráznaság okán kívül bármi egyébért elválnak (Mt 5:32; 19:9); az egyházi tisztviselőket, akik megszegik ünnepélyes fogadalmukat azzal, hogy hamis tanokat hirdetnek vagy védelmeznek, vagy elhagyják hivatalukat; a törvényszék előtt hamis tanúságot tevőket; továbbá azokat a szülőket, akik megkeresztelik gyermekeiket a Szentháromság Isten nevébe (Mt 28:19), és megfogadják, hogy a református hit igazságában nevelik fel őket, de közben megsértődnek valami apróságon, és gyermekeikkel együtt otthagynak egy hűséges egyházat.
A világban normálisnak, természetesnek, eredetinek, energikusnak vagy viccesnek veszik azt, ha valaki hiába felveszi Krisztus vagy Isten nevét. Az ószövetségi napokban azonban az istenkáromlókat halálra kövezték (3 Móz 24:10–23). Isten iszonyodik az Ő nevének megszentségtelenítésétől, és nekünk is így kell tennünk!
A szombat megtörését a negyedik parancsolat tiltja meg. Tekintsünk most azonban országunk mai romlott állapotára! Még sok meggyőződéses keresztyén is nyilvánosan figyelmen kívül hagyja az Úr napját, és azt nem szenteli meg (2 Móz 20:8)! Sajnos sok egyház megengedi ezt. Nagy szükségünk van Nehémiás szent iszonyára a szombat megtörésével szemben (Neh 13:15–22)!
Az ötödik parancsolat elítéli a szüleinkkel szemben való tiszteletlenséget. Figyeljünk erre a részletes, sőt, véres példabeszédre: „A szemet, mely megcsúfolja atyját, vagy megútálja az anyja iránt való engedelmességet, kivágják a völgynek hollói, vagy megeszik a sasfiak.” (Péld 30:17) A keresztyén gyermekeknek iszonyodniuk kell a szüleikkel szembeni tiszteletlenségtől!
A hatodik parancsolat megtiltja a gyilkosságot (2 Móz 20:13), valamint mások bűnös megsebzését, megsértését, gyűlöletét és a rajtuk való bosszúállást. A világ az abortuszt, a meg nem született gyermekek megölését jónak nevezi. Az istentelenek szerint a nők számára jó megölni a gyermekeket az anyaméhben! Az abortusz a világ etikájának egyik fontos része, amit az egész világon el kell terjeszteni és hirdetni, de ez csak a világ egész erkölcsi rendszerének és értékeinek rothadtságát mutatja be. A Szentháromság Isten kijelenti: „Jaj azoknak, a kik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; a kik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé!” (Ézs 5:20)
A gonosztól való iszonyodás azt jelenti, hogy meg kell vetnünk a paráznaságot, a lopást, a hazugságot, a mohóságot – amelyek a hetediktől a tizedikig terjedő parancsolatok ellen való vétkek. A törvény második táblája elleni bűnök közül sokat felsorol a Példabeszédek 6:16–19: „E hat dolgot gyűlöli az Úr, és hét dolog útálat az ő lelkének: A kevély szemek, a hazug nyelv, és az ártatlan vért ontó kezek, Az álnok gondolatokat forraló elme, a gonoszra sietséggel futó lábak, A hazugságlehelő hamis tanú, és a ki szerez háborúságokat az atyafiak között!” Ezért nekünk is gyűlölnünk kell ezeket a bűnöket. A hívő szívének olyannak kell lennie, mint a zsoltárosénak: „A hamisságot gyűlölöm és útálom; a te törvényedet szeretem.” (Zsolt 119:163) Ez kulcskérdés, mert a gonosztól való iszonyodás annak szeretetéből fakad, amit a szent Isten valóban jónak nevez! Rev. Stewart
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
