Rev. Angus Stewart
Bevezetés
Miután az előző két írásban összefoglaltuk a modern karizmatikus keresztyénség avagy megújulási mozgalmak három hullámának (pünkösdisták, karizmatikusok és neo-karizmatikusok) történetét a XIX. század elejétől kezdődően, valamint ezek előfutárait a korábbi egyháztörténetben (beleértve: Szentség-mozgalom, John Wesley, Edward Irving, katolikus apostoli egyház, francia próféták, az anabaptizmus és a római katolicizmus egyes elemei, valamint montanizmus), most a modern megújulási mozgalmak fő tanbeli és gyakorlatbeli különbségeit vesszük sorra. Logikus kiindulási pontunk a pünkösdisták és karizmatikusok tanítása a Szentlélek-keresztségről, mint ami a megtérést követő második áldás.
Ennek a második áldásról szóló elképzelésnek igen rossz története van. Egyes puritánok úgy tartották, szembemenve a biblikus és református tanítással, hogy az üdvbizonyosság egyfajta második áldás. Az ezelőtti cikk rámutatott, hogy John Wesley és a tőle kiinduló Szentség-mozgalom azt tanította, hogy a második áldás a teljes megszentelődés. Különböző megújulási prédikátorok, úgymint R. A. Torrey és D. L. Moody számára az „erő a szolgálatra” volt a második áldás. A pünkösdisták és a karizmatikusok a második áldás gondolatát alapul véve új tartalommal töltötték meg azt, és egy megtérés utáni Szentlélek-keresztségként jellemezték, amelynek a bizonyítéka a nyelveken szólás.
Három fő szempontban kell állást foglalnunk a pünkösdisták és karizmatikusok Szentlélek-keresztségével szemben. Az első a rákövetkezőség, azaz hogy ez a keresztség a megtérést követően történik. Valaki megtér, majd a közeli vagy távoli jövőben részesülhet a Szentlélek általi keresztségben. A második az, hogy van egy kezdeti bizonyíték arra, hogy valakit megkeresztelt a Szentlélek, ez pedig a nyelveken szólás. A harmadik az, hogy vannak bizonyos feltételek, olyan dolgok, amit az illetőnek tennie vagy kívánnia kell, hogy a Szentlélek-keresztségben részesüljön, és így nyelveken szóljon. Ezek közé tartozik a keresés, a megalázkodás, az imádság, a szív megtisztítása stb., habár ezeknek többféle felsorolása és kifejtése van.
Az 1 Korintus 12:13 és a három szempont
Az 1 Korintus 12:13-ban megtalálható a keresztyén álláspont mindhárom szempont ellen, amit a pünkösdisták és karizmatikusok tanítanak a Szentlélek-keresztségről: „Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök1, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg”.
Először is, ez a vers megsemmisíti a rákövetkezőség mítoszát, mert tanítja, hogy a hívőt akkor „kereszteli meg” a Szentlélek, amikor Krisztus testének, ezáltal Krisztusnak magának a részévé válik. Következésképpen a Szentlélek által való keresztség az újjászületéskor és a Jézus Krisztussal való egyesüléskor történik, nem pedig az után. Mivel az Isten gyermeke az újjászületésekor részesül a Szentlélek-keresztségben, és nem utána, nem létezik egyetlenegy igaz hívő sem(!), aki azt az újjászületése után kapná. A szöveg nagy hangsúlyt helyez erre: „Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg”.
Másodjára, az 1 Korintus 12:13 kitér a keresztség bizonyítékára is. A Szentlélek-keresztségben részesülés bizonyítéka nem a nyelveken szólás. Még a pünkösdistáknak és karizmatikusoknak is el kellene ismerniük ezt, ha a vers exegézisét követnék, hiszen még ők sem hiszik, hogy Isten minden gyermeke nyelveken szól. A Szentlélek-keresztség jele vagy bizonyítéka vagy eredménye az 1 Korintus 12:13 szerint az, hogy megitattattunk a Szentlélekkel, tehát hogy Őtőle vesszük minden felüdülésünket, életünket és üdvösségünket, mert Ő hozza el nekünk Krisztus üdvözítését. Azok, akik a Szentlélek által kereszteltettek meg, élnek a megfeszített Jézus Krisztusba mint Megváltóba és Úrba vetett hit által. Ez, és nem a halandzsázás a bizonyossága egy olyan embernek, aki belekereszteltetett Krisztusba és az Ő testébe.
Miután áttekintettük a pünkösdisták és karizmatikusok nézeteit a Szentlélek-keresztségről a rákövetkezőség és bizonyíték tekintetében, most harmadikként a feltételekről alkotott nézeteiket vesszük szemügyre. Nincsenek olyan feltételek, amelyek ahhoz lennének szükségesek, hogy Jézushoz az Ő testének tagjaiként csatlakozzunk. Ha lennének ilyen feltételek, a bukott emberiség egésze elveszne, hiszen hogyan lennének képesek halott bűnösök valaha is végrehajtani olyan magasztos tetteket, mint feltámasztani önmagukat a halálból és egyesíteni magukat a feltámadott Krisztussal? Csak az Úr Lelke az, aki újjászül minket, felemel a lelki halálból, és beolt minket a Megváltónkba. Hiszen „egy Lélek által” van az, hogy mi mindnyájan a Krisztusnak egy testébe kereszteltettünk bele, nem az ember feltételezett szabad akaratából, nem az Istennel való együttműködéséből és nem is az által, hogy az ember teljesíti a feltételeket. Feltétel nélküli kiválasztás vezet a feltétel nélküli újjászületéshez, ami egyenlő a feltétel nélküli Szentlélek általi keresztséggel.
A külső, vízzel való keresztség ennek a belső, lelki keresztségnek a jelzése és megpecsételése. A vízzel való keresztség üzenete az, hogy a mindenható szuverén Isten nemcsak elmossa az Ő népének bűneit, hanem újjá is szüli az Ő választottait, új életet adva nekik Jézus Krisztusban azáltal, hogy Őbele és az Ő testébe keresztel minket. A Szentlélek-keresztségről alkotott pünkösdista és karizmatikus nézet megfoszt minket a keresztség sákramentumának igazi jelentésétől.
A 2 Péter 1 és a keresztyén élet
Az 1 Korintus 12:13-hoz kapcsolódva, a keresztyén életünk növekedéséről meg kell fontolnunk Péter szavait is, ahogy az a 2 Péter 1:2-7-ben található:
„2Kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen az Istennek és Jézusnak a mi Urunknak megismerésében. 3Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, a mi az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, a ki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott; 4A melyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, a mely a kívánságban van e világon. 5Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, 6A tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, 7A kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet.”
Ez a gyönyörű szakasz elénk adja, hogy „kegyelem és békesség” adatik nekünk azáltal, hogy Istent megismerjük Jézus Krisztusban (2. v.). Azt is hozzáteszi, hogy Isten ereje mindent megadott nekünk, ami „az életre és kegyességre való” (3. v.). Mivel tehát az újjászületés, avagy a Szentlélekkel kereszteltetés óta mindenünk megvan, ami „az életre és kegyességre való”, nincs szükségünk második keresztségre. Amire viszont szükségünk van, és erre a szöveg is felhívja a figyelmünket, az az ismeretben való növekedés, és a jó cselekedetek és ismeretet (5. v.) hozzáadása a hithez; mértékletességgel, tűréssel, kegyességgel (6. v.), atyafiakhoz való hajlandósággal és szeretettel (7. v.) egyetemben. Hogy engedelmeskedjünk ennek az elhívásnak, „igen nagy és becses ígéreteket” kaptunk, hogy hit által mind jobban és jobban részeseivé legyünk az isteni természetnek, már ami Isten közölhető tulajdonságait illeti.
Az újjászületés során a hívő egyesül Jézus Krisztussal, így tehát napról napra szentségben kell járnia, és törekednie kell, hogy egyre jobban betöltekezzen a Lélekkel Isten kegyelméből. Míg egy részeg embert az alkohol gőze tölt meg, és ennek részegítő hatása alá kerülve úgy is viselkedik; a hívő, aki a Szentlélekkel töltekezik meg, a Lélek hatása alá kerül, és istenfélő módon gondolkodik, beszél és jár, amilyen mintát az Istentől ihletett Írás elé állít.
Ezzel szemben a pünkösdisták és karizmatikusok Szentlélek-keresztsége egy hamis megváltástanból származik, és azt hangoztatja is: a bűnös ember szabad akaratából történő megváltását. Ez lekicsinyli az újjászületést és a Jézus Krisztussal való egyesülést, mint amelyek csak a kezdő lépések. A hangsúly a másik, magasabbrendű keresztségen van, amit keresni kell, és amit csak egyes különleges hívők tapasztalhatnak meg. Létrejön tehát egy kétszintű rendszer a keresztyének között: azok, „akiknek van”, és „akiknek nincs”.
Ezáltal a megújuláspárti Szentlélek-keresztség az egyház egységével száll szembe. Nemcsak a tévtanítás által támadja az egyház osztatlanságát (hiszen minden eretnekség támadja az egyház egységét), hanem azáltal is, hogy kétfajta keresztséget tanít: az elsőt a megváltásért, és a másodikat, ami a Szentlélek-keresztség. Az Efézus 4:5, ami az egyház egységével foglalkozik, tanítja, hogy „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség”. Következésképpen a két keresztség eredete és eredménye két hit és két úr.
Mindezek felett, praktikus és személyes szempontból azok, akik a Szentlélek-keresztséget keresték – egykor magam is bolond módra közéjük tartoztam – értékes időt és energiát vesztegettek el, amit, hogy finoman fogalmazzak, sokkal hasznosabb dolgokra is lehetett volna fordítani. Egyesek a józan eszüket is elvesztették, mert a lelkesedésük ezen „áldás” iránt őszinteséggel párosult. Ez tartotta vissza őket az áldásnak attól az imitálásától, hogy hagyják szabadon pörögni a nyelvüket (mint ahogyan mondták nekik), és úgy tegyenek, mintha Isten éppen egy csodálatos ajándékkal áldotta volna meg őket. Az említett okok egy része és más egyebek miatt a megújulási mozgalmak három hulláma közül a harmadik, a neo-pünkösdisták elhagyták, vagy legalábbis nem ragaszkodnak a pünkösdisták és karizmatikusok Szentlélek-keresztségről szóló tanításához.
Az Apostolok Cselekedetei 2, 8,10 és 19, illetve a Historia Salutis
A pünkösdisták és karizmatikusok köreiből az ellenvetés a következő: „Mi a helyzet a Szentlélek kitöltetéseivel az Apostolok Cselekedetei 2, 8,10 és 19 fejezetekben? Nem bizonyítják ezek a fejezetek a rákövetkezőség megújuláspárti tanítását, miszerint ahogyan ezek az emberek a megtérésük után kereszteltettek meg a Szentlélek által, ugyanígy lehetséges ez ma is?”
A válasz az, hogy ezeket a szakaszokat nem szabad úgy értelmezni, mint az ordo salutis-ról, azaz a hívő üdvösségének rendjéről szóló tanítást. Ez a négy fejezet nem bizonyítja és nem is célja bizonyítani, hogy az üdvösség rendje: elsőként megtér valaki, majd utána talán részesül a Szentlélek-keresztségben. Az ordo salutis helyett, az Apostolok Cselekedetei 2, 8,10 és 19 (újabb latin kifejezés) a historia salutisszal, a megváltás történetével foglalkozik. A historia salutis pedig nem az egyén megváltásának története, hanem az egyház megváltásának története.
Az ApCsel 2-ben pünkösd napján az ószövetségi zsidó egyház megkereszteltetett a feltámadott és megdicsőült Krisztus Lelke által, és így felnőtt, mint ahogy egy gyermek nagykorúvá és apja örökösévé válik. Ez az érvelése a Galata 4:1-7-nek. Az ApCsel 8, 10 és 19-et pedig úgy kell értenünk, mint a pünkösd kiterjesztéseit, nem pedig ismétléseit. Ez a három fejezet megmutatja, hogy [1] a szamaritánusok is megváltattak a teljes újszövetségi megváltás által (ApCsel 8), ahogy [2] a pogányok is Kornéliusz házában (ApCsel 10) és [3] Keresztelő János efézusi követői is, akik nem tudták, hogy Krisztus már eljött (ApCsel 19). Mindnyájan Jézus Krisztus, a felemeltetett Úr testébe kereszteltettek bele, amiképpen mi is, legyünk „akár zsidók, akár görögök” (1 Kor 12:13)!
