Francesco De Lucia
Bevezetés
A házasságról szóló tanítás minden bizonnyal az egyik legszebb igazság, amelyet a Szentírás tanít. Nagy érdeklődésre talál minden keresztyén számára, legyen az fiatal vagy idős, és hatalmas gyakorlati jelentőséggel bír a keresztyének mindennapi életében, mind a már házasok, mind a házasságot fontolgató, nem házasok számára. A házasságról sok fontos dolgot kell mondani, és a keresztyén egyházban sok mindent elmondottak és el is mondanak róla.
Van azonban a házasságnak egy olyan aspektusa, amely különösen fontos, és amellyel különösen sokat kell foglalkozni, mivel manapság oly sokan borzasztóan elvétik azt. Ez pedig a válás és az újraházasodás kérdése. Az ezzel kapcsolatos kérdésfelvetések rendkívül súlyosak. Az ezekre adott helyes válasz örökkévaló jelentőséggel bírhat egy egyén vagy egy házaspár számára. Mit kellene tennie minden keresztyén házaspárnak (mint minden más házaspárnak), amikor a válás és újraházasodás nehéz és fájdalmas valóságát fontolgatja vagy kezeli? A házasságot valóban egy életre szólónak kell tekinteni? Megszüntetheti-e és megszakíthatja-e bármi más, mint a fizikai halál a férj és feleség közötti házassági köteléket Isten szemében? Megengedett-e az újraházasodás, és ha igen, milyen körülmények között? Hogyan kell ezeket a dolgokat szemlélni, amikor a házasságról gondolkodunk és azt fontolgatjuk?
Ezekre a nagyon fontos kérdésekre úgy fogunk választ adni, hogy először is megállapítjuk, mi a házasság a Szentírás szerint, majd pedig meghatározzuk, milyen következményekkel jár a válás és az újraházasodás. Kezdjük tehát először is azzal a kérdéssel: Mi a házasság?
A házasság … „amit Isten egybekötött”
A házasság egy férfi és egy nő közötti személyes, fizikai, pszichológiai, érzelmi és szellemi kötelék. Ezt a köteléket egyedül a Szentháromság Istene hozza létre. A házaspár nyilvános fogadalmat vagy esküt tesz, és egy testté válnak egy egész életre szólóan.1 Következésképpen ez azt is jelenti, hogy Isten kötelezi őket arra, hogy az élet minden vonatkozására nézve egységben éljenek, így a gondolataikban, érzelmeikben, vágyaikban, céljaikban, cselekedeteikben, mint két olyan ember, akiknek ismerniük, szeretniük és mindenben egymást kell keresniük, és semmit sem szabad a társuk nélkül elgondolniuk vagy megtenniük. A házasság egy olyan szoros szövetség, amit Isten két ellenkező nemű ember között hoz létre, sőt, a létező legszorosabb kapcsolat, amit egy ember valaha is megtapasztalhat. Olyan szoros, oly kötött, erős, átfogó és messzire mutató ez az egység, hogy amíg a házastársak egyike vagy mindkettőjük él, azt nem lehet felbontaniuk.
De hol beszél a Szentírás ezen a szinten a házasságról? A Teremtéskor, az 1Mózes 2. könyvében, amikor Isten a porból megteremti a férfit, majd a férfiból az asszonyt, ott látható, hogy a házasság férfi és nő egy testté egyesülése, egy olyan egység, amit egyedül Isten teremtett meg, ahogyan egyedül Ő teremtette a férfit és nőt is. Miután megteremtette a férfiből az asszonyt, egyedül Ő az aki hozzávezeti. Ezután az Istentől kapott bölcsesség és tudás révén ismerteti fel Ádámmal, hogy ez az asszony, ellentétben az általa megnevezett állatokkal, „csont [az ő] csontjából és test [az ő] testéből”, vagyis az asszony tőle származik, hozzá hasonló, érte van, és az Atya is arra szánta, hogy eggyé váljon vele (1Móz 2,18-25; I Kor 11,8-9; Ef 5,28-32). Isten megteremti és mintegy hozzá vezeti Ádám testének másik felét, hogy a nővel örökre összekapcsolódjanak. Így a férfi láthatóan „ragaszkodik” a feleségéhez, és a kettő „egy testté” válik (1Móz 2:24). A házasság, ahogyan azt a kezdetektől fogva látjuk, egy férfi és nő közötti, teljes mértékben egyedül Isten által elgondolt és szabályozott szövetség. A teremtés által az is megérthető, hogy minden olyan szándék, ami azon kívül vagy az ellen irányul, amit Ő a házassággal kapcsolatban bevezetett, elgondolt és megtervezett, bűnnek számít. Az Úr Jézus Krisztus a házasságot az 1Mózes 2. könyvének történelmi beszámolójára hivatkozva határozta meg. Amikor ugyanis a farizeusok arra kérték, válaszoljon a házassággal, válással és újraházasodással kapcsolatos kérdésükre, a házasság definíciójának megadásával válaszolt (Mt 19:1-9; Mk 10:1-12). Megtanította, hogy a házasság valódi természetéhez való helyes viszonyuláshoz, és mindazok megértéséhez, amit válás és újraházasodás kérdésére nézve ez jelent, nem a válásra vonatkozó (ideiglenes) mózesi törvényekig kell visszamennünk, „hanem” inkább „a teremtés kezdetéhez” (Márk 10:6; vö. Máté 19:8).2 Ezzel és ezáltal meghatározva a házasságot gyakorlatilag kijelenti: „amit Isten egybe szerkesztett” – ez az, amit a házasság jelent, egyedül Isten tud összekapcsolni, Ő egyesít kettőt egy testté, ahogy fentebb láttuk is az 1Mózes 2. fejezetének leírásakor: „ember el ne válaszsza”. Az az igazság, hogy a házassági intézmény olyan, amit egyedül Isten teremtett meg, és ami egy egyedül Isten által létrehozott egy testté formáló egyesülés, ami nyilvánvalóan arra utal, hogy bárki közönséges átlagembernek ezt az egyesülést tilos felbontani, sőt nem is képesek azt felbontani! Isten teremtette meg a házassági intézményt; Isten kapcsolta őket egybe, a férfi és nő bármilyen közreműködése nélkül. Az ember így nem képes, és nincs is lehetősége arra, hogy elválasszon valamit amit Isten teremtett. Ezért egyszerű ember nem is próbálkozhat meg azzal! Ez lehetetlenség volna. Amit Isten összekötött, azt csak úgy lehetne szétválasztani, ha az Isten által egybekötött kapcsolatban az egyikük meghal. A halál pedig természetesen egyedül Isten kezében van (vö. 5Mózes 32:39; 2Királyok 5:7; Jel1:18). Egyedül Isten választhatja szét a halál által azt, amit Ő egybeszerkesztett (Róm 7:2; 1Kor 7:39).
A házasság spirituális valósága
Amikor Isten a teremtés kezdetén bevezette a házasságot, ezt végső soron arra irányulva tette, hogy teremtményei egy testet alkotó szövetsége által valami magasabb rendű és magasztos dolgot ábrázoljanak ki: Istennek az egyházzal, Krisztus által való egyesülését a kegyelem örök, felbonthatatlan szövetségében (vagy kötelékében). Krisztusban Isten (vőlegény) és egyháza (menyasszony) közötti kegyelmi szövetséget a Szentírás egyesülésként ábrázolja, és éppen az emberi házassághoz hasonlítja, az Ó- és Újszövetségben egyaránt (vö. Ézs 16; Hós 2; Ef 5:28-32). Az Újszövetségben azt olvassuk, hogy Krisztus és egyháza eggyé válnak Lélekben (I Kor 12). A Szentlélek az a kötelék, amely oly szorosan összeköti őket, hogy egy testté (I Kor 12:12ff.; vö. 6:15-20), vagy egy hús-vér testté (Ef 5:30-32; vö. 1Móz 2:23-24) formálja őket.
Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó, hogy a Szentírás egészen odáig megy, hogy a földi házasságról már úgy beszél, mint „Krisztus és az egyház titkáról” (Ef 5:28-32), ezzel bizonyítva, hogy Isten elgondolásában egy és ugyanazon nagy tervről van szó. Ez megdöbbentő módon arra tanít meg bennünket, hogy a földi házasság intézménye, ahogyan az kezdetben létrejött, Isten által Krisztus és egyháza kapcsolatának teremtésszerű, típusos kinyilatkoztatására és megnyilvánulására lett szánva. Különösen is és legvilágosabban az újszövetségi kinyilatkoztatás után (például az Efézus 5-ben) kaptunk elhívást arra, hogy a házasság teremtett rendjére úgy tekintsünk, mint ami végső soron nem más, mint egy kép Krisztusról és egyházáról. Krisztus és egyháza között ez az egyesülés és kapcsolat az Ószövetségben részben még elrejtve és elfátyolozva volt, az Újszövetségben visont teljes egészében kinyilatkoztatott, mint az a végső valóság, amit a házasságokra nézve Isten a teremtéstől fogva egy jelképül szánt. Nem lehet nem észrevenni itt több szembetűnő párhuzamot is: ahogyan az asszony a férfiból, úgy az egyház Krisztusból lett kiemelve. Ahogyan az asszonyt egyedül Isten vezette a férfihoz, úgy az egyházat is egyedül Isten ellenállhatatlan kegyelme hozta Krisztushoz. Az Efézus 5-nél ismét azt mondhatjuk, hogy az egyház „testté lesz [Krisztus] testéből és csonttá [Krisztus] csontjaiból”. Ezek a szavak szó szerinti idézetek a férfi és nő megteremtéséről, és a házasság elrendelésének leírásából az 1Mózes 2. fejezetéből. E párhuzamokon keresztül Isten kifejezi nekünk, hogy Ádám és Éva, valamint a házasság intézménye egyaránt arra hivatott, hogy Krisztus és az egyház egyesülését reprezentálja. Éppen ezért a Szentlélek kezdetben az emberi házasság leírására használt igéket arra alkalmazza, hogy Krisztus és az egyház egyesüléséről beszéljen. Elmondja nekünk, hogy a házasság intézményének mit is kellett volna már kezdettől fogva megjelenítenie.
Ennek a titoknak lelki jelentőségére támaszkodik az Efézus 5 is, ahogy leírja az egymással házastársi kapcsolatban élő férfi és nő legalapvetőbb gyakorlati küldetését. Mert akik a házasság intézményében élnek, és annak intézményét élvezik, azoknak úgy kell élniük, és arra vannak elhívva, hogy életükkel az egységük alkotó módon tükrözze Krisztus és egyháza közötti házasság jelentését, és amit a 28-32. versek, és a Szentírás egyéb házas kötelékben élő házastársi kötelességeket és hivatalokat szabályozó versei szerint megvalósítanak. Ha egy férfi és felesége a házasság intézményében tökéletesen élnének, anélkül hogy tudnák, hogy az Krisztus és egyháza kapcsolatát képviselik (ahogyan ez Ádám és Éva esetében is így volt, amikor Isten megteremtette őket és házasságot kötöttek a bűneset előtt), még akkor is teremtményi módon ábrázolnák ki ezt a csodálatos szövetséget. Ellenben a hitetlenek és mindazok, akik Krisztusról mit sem tudnak, még mindig arra vannak felszólítva, hogy a hetedik parancsolatot ne szegjék meg. Ezért még ők is állandó jelleggel arra kaptak elhívást, hogy Isten házasságra vonatkozó törvénye szerint éljenek házasságukban, amit lelkiismeretükben is megismerhettek (vö. Róm 2:14-15).
A kötelék felbonthatatlan
Ahhoz, hogy helyesen megértsük mindezek következményeit a házassági kötelék felbonthatatlansága, eképpen a válás és újraházasodás kérdését illetően, még egyszer meg kell vizsgálnunk egy igazi, antitípus jellegű házastársi kapcsolatot, és meg kell figyelnünk Isten mint férj és egyháza mint feleség viselkedéseit. Az egyház ugyanis nem volt férjéhez oly hűséges, mint ahogy kellett volna lennie. Mint megíratott, „házasságtörést” követett el (vö. Ez 16; Hós 2), „paráználkodott”, és „szaladgált…szeretői után” (Hós 2:5). Isten mint férje, pedig úgy tekinti bűneit, parancsolatai elleni vétkeit, mint paráznaságot és házasságtörést. Ez azért van így, mert a törvény határozza meg azt a hozzá való szövetségi viszonyulást, hogy az ő házastársa hogyan is tudna hűséges és neki tetsző életet élni (vö. 3Mózes 26:15; 1Királyok 11:11; Zsoltárok 50:16; Hós. 8:1; Ézs 24:5; Iz. 16; stb.). Ám Hóseás és Ezékiel könyvéből azt látjuk, hogy Isten soha nem hagyja el feleségét, hogy valaki mást vegyen el. Bár felbosszantják és feldühítik házasságtörései, és meg is fenyíti őt mindezért, mégis örökké tart szeretete, és ismételten helyreállítja a vele való szövetségi kapcsolatot, megbocsátván bűneit majd még hűségesebbé teszi őt magához (Ez 16:60ff.; Hós 2:14ff.).
Ugyanígy egy testies férjnek, pláne egy keresztyén férjnek sem megengedett feleségét elhagynia – bármilyen súlyos is legyen hűtlensége – azzal a céllal, hogy más nőt vegyen feleségül. Ahogyan Isten soha, semmi esetben sem hagyja el feleségét, hogy mást vegyen el, úgy egy keresztyén férfit, és ami azt illeti minden férfit arra hívott el Isten, és azért tesz felelőssé, hogy soha ne hagyják el feleségüket egy másikkal való összeházasodás céljából. Azzal, hogy egy férfi feleségét sosem hagyja el, azzal a céllal összhangban él, ami az emberi házasságokra nézve mindig is érvényben volt, mert az Isten teremtményies tükörképe Krisztusra és egyházára nézve. Bármi, ami ezen túlmutat, vagy ezzel ellentétes, az a házasság intézményének azon legalapvetőbb eszményét és állapotát sérti meg vagy rúgja fel, amit Isten kezdettől fogva megalkotott és megteremtett. Nos, mint kifejtettük, ennek célja, hogy a házassági kötelékben a házastársak érzelmi, lelki, szellemi és fizikai közösséget élvezzenek. Ennek a közösségnek összhangban kell lennie Isten rájuk, házastársakra vonatkozó akaratával, hogy ebben az egységben és közösségben Krisztus és egyháza egyesülését és közösségét tükrözzék vissza az igaz és felbonthatatlan házasságukban, így dicsőítve Istent!
Az egyik gyakori ellenvetés az, hogy a szexuális hűtlenség vagy elhagyás megtöri a házastársi köteléket két házas személy között. Általában a így gondolkodnak: Ha a házastársam elhagyott engem, és valaki mással kezdett új életetet, akkor miféle kapcsolat, vagy kötelék fűzi őt már énhozzám? Erre Isten válasza az Ő Igéjében egyszerűbb, mint gondolnánk: Miért gondolod, hogy a szexuális hűtlenség vagy hűtlen elhagyás „megtöri” a házastársi köteléket? Egyszerűen nem teszi! Azért van ez így, mert a Szentírás szerint csak EGY dolog van, ami Isten szemében felbonthat egy férfi és felesége közötti köteléket, ez pedig a halál, az egyikük testi halála. Ez Isten nyilvánvaló bizonyságtétele az Igéjében (Róm 7:2; 1Kor 7:39). A hűtlenség, bármily súlyos vagy fájdalmas is legyen, legfeljebb csak megsérti, megrontja, meghamisítja, megbecsteleníti azt a bensőséges köteléket, amit Isten férj és felesége között teremtett meg, de nem töri meg, és soha nem is szakíthatja meg azt. Még kevésbé egy hűtlen elhagyás vagy bármi ehhez hasonló. Isten előtt, aki ezt a köteléket megteremti (1Móz 2; Mt 19), a férfi és felesége „egy testté” vált, és az is marad amíg e „test” egyik alkotófele meg nem hal. Ahogyan az Isten és menyasszonya, az egyház közötti igaz házasságban az ő házasságtörései nem tudják, és nem is törhetik meg a köteléket, így az igaz, választott egyház sem lehet végképp eltaszítva az Úr jelenlététől (Ez 16), ugyanígy tervezte és alkotta meg Isten a házasságot is, hogy amikor kettőt egy test kötelékében egyesít, akkor azt egy egész életre szólóan teszi! Továbbá arra hívja még őket, hogy mindezt észrevegyék és elhiggyék, és ennek megfelelően is éljenek!
Azért van még egy nagyon fontos különbség, amit szem előtt kell tartanunk a „megrontott” vagy „megsértett” és „felbontott” kötelékek között. Még az alapfokú angol nyelv is előírja, hogy maga a „megrontott” szó nem jelentheti, és nem is jelenti azt hogy „felbontott”.3 A szexuális hűtlenség meg tudja rontani és meg is rontja (akár súlyosan is) a házasságot, azaz korrumpálja, de semmiképpen sem tudja ténylegesen is felbontani. Csak Isten a halál által tudja megtenni, de az meg is teszi. Ilyen mélységű, erejű és jelentőségű egy férfi és nő közötti, Isten által teremtett és kijelölt szövetség! Még egyszer mondjuk ki: Isten azért alkotta és tette a földi házasság egy testet öltő szövetségét oly hatalmassá és felbonthatatlanná, mert minden emberi házassággal teremtményi, és gyönyörűséges módon akarja megjeleníteni a közte és egyháza közötti, Krisztusban lévő, erős, felbonthatatlan, mély, bensőséges, elválaszthatatlan, és örökké tartó szövetségét.
I Korinthus 7:15 és Máté 19:9
Két – és csakis kettő – olyan újszövetségi ellenvetés van, amelyet a házasság bibliai eszméjének elhomályosítására némileg jogosnak tűnő érvként fel lehet hozni. Az egyik az 1Korinthus 7:15-ből, a másik a Máté 19:9-ből származik. Különösen a protestáns reformáció óta tekintik ezeket a textusokat úgy, mint amik „kivételeket” képeznek a házasság igazsága alól olyan értelemben, ahogyan azt fentebb már kifejtettük. Ezen a ponton fel kell tennünk a kérdést: lehetséges-e, hogy a házasság nagyszerű, alapvető eszméjének, ahogyan az a férfi és nő kezdetekkor való megteremtésében gyökerezik, ez a két vers ellentmondjon? Lehetséges, hogy egy házasság, ahogyan eddig szemléltük, akármilyen esetben az ő földi haláluk előtt felbontható legyen? A Máté 19:9-ből származó ellenvetésre fogunk válaszolni, miközben az 1Korinthus 7:15 valódi jelentését próbáljuk megállapítani. Ez utóbbi így hangzik:
Ha pedig a hitetlen elválik, ám váljék el; nem vettetett szolgaság alá a keresztyén férfiú, vagy asszony az ilyen dolgokban. De békességre hívott minket az Isten.
Ahhoz, hogy meghatározzuk a vers valódi jelentését, elengedhetetlenül fontos először is a szövegkörnyezet megvizsgálása. A 10. versben az apostol a hívő feleség esetét tárgyalja, és megparancsolja neki, hogy ne hagyja el férjét, mert arra hivatott, hogy a házastársi kötelékben kapott gyakorlati hivatalát a lehető leghűségesebben gyakorolja. Mert amennyiben elhagyná őt, azzal házasságtörést követne el (Mt 5:32).
A 11. versben találkozunk a feleségnek adott, válásra vonatkozó engedéllyel, de nem kapunk tájékoztatást arról, hogy ez milyen okokból lehetséges. A 10. versben láthatjuk, hogy amit az apostol a 10-11. versekben mond, azt nem ő, hanem az Úr parancsolja. Az ortodox magyarázókkal együtt ezt úgy értelmezzük, hogy amit itt Pál mond, az nem valami olyasmi, amit először nyilatkoztatott volna ki. Ez volt az Úr tanítása is ebben a kérdésben földi szolgálata idején. Mert Lukács (16:18), Máté és Márk (fentebb már idéztük) is arról tanítanak, hogy a hívő fél számára egyetlen és csakis egyetlen ok létezhet, amiért elválhatna házastársától: mégpedig az egy másik fél részéről elkövetett házasságtörés. Az apostol itt egyszerűen megismétli mindazt, amit az Úr már másutt is tanított a válás kérdésében. Pál azt tanítja, hogy a feleség el ne váljon férjétől, de egyben megadja neki az engedélyt az elhagyásra, a tőle való elkülönülésre. Bár az apostol nem mondja meg kifejezetten, hogy egy feleségnek milyen okokból van joga elhagynia férjét, de arra következtethetünk, hogy ez az engedély csakis házasságtörés esetén jár, mert ez volt az Úr tanítása is, ahogyan az az evangéliumokban leíratott, és az apostol szavai szerint az 1Korinthus 7:10-11-ben mindössze csak megismétlik ezt.
Most azonban figyeljük meg, hogy az apostol folytatván az Úr erre irányuló tanítása megismétlését, a feleség hivatalának meghatározásával folytatja, miután ő úgy határozott hogy elhagyja férjét az általa elkövetett házasságtörés miatt. Így szól: vagy maradjon házasság nélkül, vagy béküljön meg vele. Harmadik lehetőség egyáltalán nincs. Nincs újraházasodás az „ártatlan fél” számára. Így a Máté 19:9 esetlegeses homályosságával kapcsolatos látszólagos probléma ellenére, a dolgot önmagában véve és más, a Máté 19:9 szövegkörnyezetéből idekapcsolódó, eddigi okfejtésünket viszont csak tovább erősítő exegetikai megfontolásoktól eltekintve, a Máté 19:9 pontos jelentésének megállapításával kapcsolatos nehézségünk véglegesen megoldódik.4 Az 1Korinthus 7:10-11 értelmezi a Máté 19:9-et, és ezzel minden bibliahívő keresztyén számára véglegesen rendezi is annak valódi kérdését. Az 1Korinthus 7:10-11 által adott világossággal, apostoli tekintéllyel, magabiztosan állítható, hogy a Máté 19:9 határozottan nem azt tanítja, hogy a paráznaság miatt történő válás után az „ártatlan fél” újraházasodhatna. A kérdés tehát az: Készek vagyunk-e megelégedni és elfogadni a Máté 19:9 ihletett, apostoli értelmezését, amit az 1Korinthus 7:10-11 nyújt, vagy továbbra is kételkedni fogunk abban, vagy ami még ennél is rosszabb, ellentmondunk neki?
Folytassuk tehát az 1Korinthus 7 elemzését. A 12. versben az apostol azt állítja, hogy ami eztán következik olyasmi, amivel az Úr nem foglalkozott földi szolgálatai során, hanem Pálra bízta, hogy a Szentlélek ihletése alatt itt foglalkozzon vele (40. v.). Amit tehát az apostol elmond, azok is az Úr parancsai, de ezúttal az apostol száján keresztül (vö. 14:37) kijelentve. Az 1Korinthus 7:12-13-ban tárgyalt eset egy hívő és egy hitetlen közötti vegyes házasság kérdése. Az ilyen esetekre vonatkozó ihletett, apostoli útmutatások pedig a következők.
Olyan esetben, amikor egy hitetlen férjhez hozzáment hívő feleség úgy látja, hogy férje szívesen együtt maradna vele annak ellenére is, hogy ő keresztyén lett, az Úr parancsa az apostol által így szól: El ne bocsássa azt! Ugyanez vonatkozik arra a hívő férjre is, aki hitetlen feleségével él együtt. A parancshoz hozzáadott ösztönzés az, hogy az Úr a hívő házastárs istenfélő magatartása révén megmentheti hitetlen házastársát. Egy másik ok, amit a szöveg nem ad meg kifejezetten, de amely minden bizonnyal joggal kikövetkeztethető belőle az az, hogy az Úrnak vegyes házasságokból is vannak választott, lelki, szövetségi gyermekei (14. v.), akikre biztosan nem lenne jótékony hatással az egy széthullott család által előállt fájdalmas és nyomorúságos állapot.5 A harmadik ok, ami részben az Úr által adott tanításokban rejlik, amikről az apostol feltételezi, hogy olvasói már ismerik (Mt 5:32), részben pedig az 1Korinthus 7-ben (5. v.) már korábban is megfogalmazódott, pedig az, hogy egy személy házastársát elhagyván kiteszi őt a szexuális hűtlenség kísértéseinek, amivel nagy valószínűséggel házasságtörésre késztetné őt.
Most következzék az 1Korinthus 7:15 verse. A 15. versben egy olyan hitetlen személy esetét figyelhetjük meg, aki már NEM szívesen élne együtt hívő hitvesével. Mit tegyen hát a hívő? Eddig a hívő fél mindig azt az utasítást kapta, hogy ne hagyja el hitetlen férjét, vagy ne küldje el hitetlen feleségét. Eddig a hangsúly azon volt, hogy a hívő ember arra hivatott, hogy a házasság kötelékében éljen és az Isten által megteremtett egységben lakozzon, még akkor is ha ezt az egységet nem élvezheti teljes mértékben, mivel az egyikük hitetlen. Itt azonban az apostol azzal az esettel foglalkozik, amikor egy hitetlen fél nem szívesen élne már tovább hívő házastársával házastársi kötelékben. Mit tegyen ilyenkor a hívő? Továbbra is kötve van abban, ahogy eddig mindenkor volt, hogy vele szembeni házastársi kötelességeit teljesítse, hogy „neki tetsző legyen” és „gondoskodjon” róla (34. v.)? Ha egy pillanatra eltöprengünk a kérdésen rájövünk, hogy ez bizonyára azt is jelentené, hogy a hívő félnek rá kell kényszerítenie hitetlen társát egy olyan kapcsolatra, amelyben ő már a továbbiakban (bűnös szándéktól vezérelve) nem szeretne élni. Mindezt elviselhetetlennek és abszurdnak is vélné. Ami ebből következhet, az egyszerűen csak egy folyamatos harc volna hitetlen társával, aki nem szeretne házasságban élni hívő hitvesével, ő viszont nagyon igyekezne arra, hogy együtt maradjanak! A hitetlen valószínűleg igyekezne megszabadulni hívő házastársától, esetleg ellehetetleníteni életét, vagy távozásra kényszeríteni őt. A hívő akár odáig is eljuthat, hogy azt gondolja, hogy mindenáron együtt kell maradjanak, még akkor is ha ez egyfajta rabszolgasággal is együttjárna, és kötelessége lenne házastársát mindenhová követnie, bárhová is induljon el. Isten akarata azonban, hogy ilyenkor ne próbáljunk meg egy ennyire lehetetlen és nyomorúságos utat követni. Isten felszólítja a hívő keresztyén felet, hogy ez esetben hagyja elmenni hitetlen társát. Ne tekintse magát hozzáláncolt rabszolgának, és ne gondolja hogy mindenáron vele kellene maradnia. Isten arra hívja itt az illetőt, hogy békességben éljen.6 A hitetlen fél pedig ha egy napon magát meggondolván visszatérne, még mindig nyitva áll a megbékélés lehetősége közöttük, hiszen a hívő jól tudja, hogy házasság nélkül kell maradnia, amíg a hitetlen társa él.7 Az újraházasodás lehetőségét csupán csak beleolvashatjuk a versbe. Mind a Szentírás általános tanítása, mind a fejezet fentebb is bemutatott kontextuális olvasatai egyaránt megtiltják ezt az értelmezést; ez az eisegézisnek csak egy klasszikus példája.
Következtetés
Az egyház katolikus (egyetemes) konszenzusa az újszövetségi korszak első 1500 évében az volt, hogy a házasság intézménye egy Isten által teremtett, egy testet alkotó, egy férfi és nő közötti, emberek által felbonthatatlan szövetség. Csak Isten képes erre és teszi meg a fizikai halálon keresztül. A protestáns reformáció után az egyház megosztottá vált a kérdésben: az anglikán egyház, a testvérgyülekezetek, és – fontos megjegyezni, hogy – a református egyházak egy része is a katolikus konszenzus mellett maradt, míg a legtöbb protestáns szakított mindazzal, ami a házasság felbonthatatlanságának létfontosságú kérdését illeti. Úgy véljük, hogy a protestantizmus azért tette ezt, mert a házasság igazságának néhány olyan megromlására keresett választ, ami az évszázadok során bekúszott az egyházba, mint például a házasságot kegyelemközvetítő szentségnek tekintő nézetre, vagy arra, hogy az újraházasodás még az egyik házastárs halála után is tilos, vagy a papság házasságkötési tilalmára, és sok más tényezőre is.8 A két fő szentírási szakaszról, amire a protestáns reformátorok és mások is az egyház régi álláspontjának esetleges revíziójának alátámasztására hivatkoztak, világossá vált, hogy az első az eisegézis klasszikus esete (azaz olyasmit beleolvasni egy szövegbe, ami egyszerűen nincs benne). Ez a téves értelmezés, legalábbis részben, az akkori problémák miatt merült fel, amint azt röviden megjegyeztük. A második szakasz (Mt 19:9) pedig bizonyosan nem mondhat ellent a Szentírás elsöprően világos tanúságtételével, ami a párhuzamos evangéliumi szakaszokat illeti. Továbbá, és ez a legmeggyőzőbb érv, a Máté 19:9-et a lehető legvilágosabban értelmezi az ihletett 1Korinthus 7:10-11 textusa, miszerint nem engedhető meg egy válás utáni újraházasodás.
A házastársat keresők számára tehát fő feladat egy olyan házastársat keresni, aki szívből hisz a házasság szentírási igazságában, és aki el is kötelezi magát amellett, hogy azt minden következményében meg is éli, különösen a válás és újraházasodás kérdéseire nézve. Azokat, akik már házasok, pedig bátorítanunk kell, hogy folytassák fontos elhívásukat arra nézve, hogy hűséggel tudják felmutatni Krisztus és egyháza örökkévaló egységének és közösségének csodálatos titkát. Azokat, akik a (valódi) házastársukon kívül más személlyel élnek együtt pedig arra buzdítunk, hogy ismerjék fel a házasság világos, szentírási értelmét és imádkozzanak Istenhez kegyelemért, majd hagyják el házasságtörésüket és ha az még lehetséges, egy igaz egyház tanácsával és segítségével keressék a megbékélés módját az egyetlen igaz házastársukkal, vagy maradjanak házasság nélkül. Azok előtt, akik eltökéltek arra nézve, hogy továbbra is bűnükben vesztegelnek, pedig ne legyen többé semmilyen önámítás. A házasságtörők nem öröklik Isten országát (1Kor 6:9-10). Mivel Istent nem lehet megcsúfolni, hiábavaló az olyan kísérlet, ha valaki azzal próbálja igazolni házasságtörő magatartását, hogy azt állítja, hogy valóban megbánta bűnét és Isten is megbocsátott neki, de a házasságtörésében ténylegesen is tovább él. A bűnbánat nemcsak azt jelenti, hogy valaki bűneit megbánja, nemcsak azt hogy gyűlöli, nemcsak azt hogy azokat megvallja, hanem még bűnös életmódjának feladását is (Péld 28:13).
Fájdalmasan tudatában vagyunk annak is, hogy az emberek teljes romlottságukból fakadóan nem képesek vagy hajlandók befogadni a házasságról szóló tanítást, kivéve azokat, akiknek ez megadatott. De ugyanezen okból kifolyólag biztosak lehetünk, és biztosak is vagyunk abban, hogy Isten kegyelme, ami csak az Ő választottaira hatékony, hatékonynak fog bizonyulni arra nézve is, hogy igaz népét Isten Igéjének meghallására késztesse a házasságról, annak válásra, újraházasodásra vonatkozó minden következményével együtt. Aki tehát képes befogadni ezt az Igét, az fogadja be (Mt 19:11-12)!
Forrás: The Unbreakable Bond of Marriage
Ha többet szeretne olvasni magyarul, kattintson ide.
