Dr. William Gouge (1575-1653) a Cambridge-i Egyetem logika, filozófia és héber nyelv tanára volt, valamint termékeny életének utolsó negyvenöt évében a londoni St Anne’s vagy Blackfriars gyülekezet lelkipásztora. A westminsteri gyűlés egyik legaktívabb tagja volt: a szóvivő (vagy elnöklő tisztviselő) ülnöke (vagy segédje) és a Westminsteri Hitvallás megfogalmazására létrehozott bizottság elnöke. Megbízták a Bibliához készült westminsteri jegyzetek megírásával: a ráeső rész a Királyok első könyvétől az Eszter könyvéig terjedő szakasz volt. A fő puritánként ismert Gouge vezető szerepet játszott a londoni presbitérium létrehozásában, és az első ülésen (1647. május 3-án) szóvivővé választották. 1649-ben a Sion College elnöke volt. Gouge neves szerzőként számos művet adott ki, például: Az Úr imájáról (Lord’s Prayer, 1626), Az Úr napjáról (Lord’s Day, 1641), Az Úr gondviseléséről (Lord’s providence, 1645), Egy rövid katekizmus (A Short Catechism, 1635) és a Zsidókhoz írt levélről szóló nagyszabású magyarázata (1655).
William Gouge-nak szeretett feleségétől, Elizabeth-től tizenhárom gyermeke született, hét fiú és hat lány, akik közül csak nyolc érte meg a felnőttkort. A Szentírás mély ismerete és gyakorlati tapasztalatai alapján írta meg A házastársi kötelességekről (Of Domesticall Duties, 1622) című, több kiadást megért, népszerű művét, amely szakszerűen fejti ki Krisztus gondolatait a családi életről.
A hűtlen elhagyásról című fejezetben a cambridge-i tudós bemutatja, hogy a Szentírás az 1Korinthus 7:15-ben arra utal, hogy a hitetlen házastárs a keresztyént a Jézus Krisztusba vetett hite miatt hagyja el:
„A házassági egységgel ellentétes erkölcstelenség a hűtlen elhagyás, amikor a házasfelek egyike az igaz valláson való felháborodása és annak teljes megvetése miatt, vagy más hasonló okból láthatólag lemond minden házassági egységről, és kivonja magát a másikkal való minden közösségből, valamint hitetlenek, bálványimádók, eretnekek vagy más olyan üldözők között él, akik között egy hűséges keresztyén biztonságos körülmények között vagy jó lelkiismerettel nem tartózkodhat; és bár minden elképzelhető jó eszközt felhasználnak az így távozott fél visszaszerzésére, mégsem győzi meg őt semmi, mert makacsul kitart minden házassági közösségről való lemondás mellett.”
A londoni lelkipásztor hozzáteszi, hogy a Szentírás a hűtlen elhagyás alatt (1Kor 7:15) nem más eseteket ért, csak a fent említetteket. Több példát is említ:
„mint amikor egy hitetlen, bálványimádó vagy eretnek a vallás gyűlöletétől eltérő okok miatt hagyja el az igaz vallásút; vagy amikor mind a férfi, mind a feleség bálványimádóként élt a bálványimádók között, és miután egyikük az igaz hitre tért, a bálványimádók között lévő lakhelyét elhagyva az igaz hit megvallóihoz csatlakozik, de a másik felet semmiképpen sem tudja rávenni arra, hogy vele tartson; vagy amikor az egyik igaz vallású elhagyja a másik, azonos hitű párját, és semmiképpen sem lehet rávenni, hogy az így elhagyott féllel éljen együtt, hanem nyíltan kifejezi határozott ellenállását; a kérdést az elöljáróság meghallgatja és elbírálja”
Dr. Gouge pontosítja, hogy az 1Korinthus 7:15-ben említett szolgaság mire vonatkozik (az elszakadt féllel való házassági kapcsolat helyreállításának szakadatlan keresésére), és mire nem (magára a házasságra):
„Ez a hűtlen elhagyás a házasság esetében azért főbenjáró kérdés, mert felszabadítja az ártatlan felet a másikkal való kapcsolat további keresése alól. Erre vonatkozóan mondja az apostol: „Ha pedig a hitetlen elválik, ám váljék el; nem vettetett szolgaság alá a keresztyén férfiú, vagy asszony az ilyen dolgokban. (1Kor 7:15). A szolgaság alatt a házassági alávetettséget érti (amely miatt egyik házasfél sem rendelkezhet a saját teste felett, hanem az egyik a másiké felett). Akik pedig nem állnak e szolgaság alatt, azoknak nem kötelességük arra törekedniük. Ez az elhagyás tehát a vétkes részéről a házasság olyan módú felbontása, amely az ártatlan felet megszabadítja annak szolgaságától.”
A westminsteri teológus és magyarázó rámutat arra, hogy a hűtlen elhagyás nem „oldja fel magát a házasság kötelékét, mint[ha] szabadságot adna az elhagyott félnek, hogy mással házasodjék”, tehát nem helyes azt állítani, hogy az elhagyás révén „a házassági kötelék felbontható, és szabadságot lehet adni az elhagyott félnek, hogy mással házasodjék”.
Később William Gouge azt állítja, hogy a válásnak csak egyetlen oka van, mégpedig a házasságtörés, és nem az elhagyás: „Ami a házasságtörést illeti, nem tagadjuk, hogy jogos okot ad a válásra; de ezzel együtt azt is mondjuk (mivel Krisztus szavai alapján [Mt 5:32; 19:9; Mk 10:11–12; Lk 16:18] jó okunk van rá), hogy ez az egyetlen jogos indok. Mert a katolikus hittől való elszakadás miatt elválni egyenesen ellentétes Szt. Pál és Szt. Péter tanításával (1Kor 7:12–14; 1Pt 3:1).”
Az amerikai baptista Dr. John L. Dagg (1794-1884) egy neves philadelphiai gyülekezet lelkipásztora, valamint a Mercer Egyetem teológiai professzora és elnöke is volt. Noha sánta és majdnem vak volt, Dagg nagy hatású dogmatikai és etikai könyveket írt, amelyek megalapozták hírnevét az ország első baptista rendszeres teológusaként. A polgárháború előtti amerikai baptisták között talán ő a legjellegzetesebb teológiai szereplő.
Az etikáról szóló munkájában, Az erkölcsi tudomány alapjaiban (The Elements of Moral Science, New York, Sheldon and Co., 1859) Dagg kimondta, hogy a válásnak csak a paráznaság lehet az egyetlen bibliai alapja:
„A házassági szövetség a férjet és a feleséget egy testté formálja. Ekkor olyan intimitás jön létre, amelybe harmadik személyt nem lehet beengedni a szövetség megsértése nélkül; és ez a jogsértés Krisztus tanítása szerint a válás egyetlen elégséges oka. Mózes törvénye más okokból is megengedte a válást, de Krisztus kifejtette, hogy ez nem az eredeti intézménynek megfelelően történt (Mt. 19:8). A polgári törvények gyakran az isteni parancsolat megszegésével engedélyezik a válást.” (247. o.)
Dagg a házasság állandóságát hangsúlyozza, szemben azokkal, akik szerint a válásnak más okai is lehetnek:
„A házassági boldogság szempontjából fontos, hogy a felek a házastársi kapcsolatot úgy értelmezzék, hogy az egy életre szól. Ez arra hajlamosítja őket, hogy érzelmeikben és érdekeikben eggyé váljanak, és erős ösztönzést jelent arra, hogy elviseljék egymás gyengeségeit, illetve alkalmazkodjanak állapotuk szükségleteihez. Ha a válás csekély okok miatt lehetséges, könnyen kialakul a bizonytalanság érzése, ami összeegyeztethetetlen azzal a tökéletes bizalommal, amelyet a házastársaknak egymás felé kellene tanúsítania.” (248. o.)
Az amerikai etikus helyesen magyarázza azt is, hogy az elhagyás mit enged meg, és mit nem:
„Egyesek úgy magyarázzák, hogy Pál apostol az 1Kor 7:15-ben azt tanítja, hogy az elhagyott férj vagy feleség mentesül a házassági kötelék alól, és szabadon újraházasodhat. De Pál szavai nem jelentenek mást, mint hogy az elhagyott fél nem köteles követni az elhagyót, és továbbra is teljesíteni a házastársi kötelességeket. Mivel Krisztus nem engedte meg az újraházasodás kiváltságát annak, akitől törvénytelenül elváltak, nem lehet, hogy Pál megengedte volna azt annak, akit egyszerűen csak elhagytak.” (248. o.)
Forrás: William Gouge On Desertion
