A csodatévők
Krisztus testté létele, a kereszten bemutatott engesztelő áldozata és mennybemenetele után kik tettek csodákat? A biblikus és református válasz ez: „Az apostolok és néhány másik ember, mégpedig kizárólag az apostoli korban.” A pünkösdisták és a karizmatikusok azonban így felelnének: „Az apostoli korban az apostolok és sokan mások, valamint azóta is többen.” A megújulási mozgalom követői közül sokan azt hirdetik, hogy a 12 apostollal együtt a Pál halála óta eltelt több mint 1900 évben megjelent apostolok és próféták is ide tartoznak.
Forduljunk most ahhoz az újszövetségi könyvhöz, amely ebben a tekintetben kulcsfontosságú: a Cselekedetek könyvéhez. Két olyan állítással kezdjük, amelyek a 12 apostol csodáiról szólnak. Az első: „az apostolok sok csudát és jelt tesznek vala” (2:43). A második: „Az apostolok kezei által pedig sok jel és csoda lőn a nép között” (5:12). Ezeket a csodákat nem az (egyszerű) hívő emberek tették. Ezeken a helyeken nem a csodatévő ősegyházról, hanem a csodatévő apostolokról olvasunk.
A Cselekedetek könyve beszámol Péter apostol néhány csodájáról, amelyek a következők: a sántán született ember meggyógyítása (3:1–4:22); Anániás és Safira halála (5:1–11); a jeruzsálemi és környéki betegek sokaságának meggyógyítása és ördögöktől való megszabadítása (5:15–16); a gutaütött Éneás meggyógyítása (9:32–35); valamint a halott Tábitha feltámasztása (9:36–42).
A Cselekedetek könyve Pál apostol számos csodáját is megemlíti. Ciprusban megvakította az ördöngös Elimást (13:9–12). Ikóniumban jeleket és csodákat tett (14:3) Barnabással együtt az antiókhiai egyház prófétái és tanítói egyikével együtt, akit a Szentlélek küldött el (13:1–2); Lisztrában meggyógyított egy bénát (14:8–10); Filippiben kiűzte az ördögöt egy jövendőmondó leányból (16:16–18). Efézusban Isten gyógyulásokat és ördögűzéseket vitt véghez Pál keszkenőinek szokatlan eszköze által (19:11–12). Troásban Pál feltámasztotta a halott Eutikhust (20:9–12), Máltán pedig nem lett semmi baja egy mérges kígyó marásától (28:3–6). Ezen a szigeten Publiust is meggyógyította a hideglelésből és a vérhasból, továbbá másokat is egyéb betegségeikből (28:7–10).
Vajon mások is tettek csodákat az előbb említetteken kívül? Igen, hárman is. Az első István volt, aki „nagy csodákat és jeleket cselekszik vala a nép között” (Csel 6:8). Ő volt az első hét diakónus egyike, akikre az apostolok rátették kezeiket (6:1–6). A Cselekedetek 7 úgy mutatja be Istvánt, mint aki nemcsak az első keresztyén vértanú volt, hanem próféta is, hiszen mennyei látomása volt a felmagasztalt Krisztusról (55–60).
Másodszor, Filep is tett csodákat Samáriában (8:6–7, 13). Nemcsak az apostolok által kirendelt diakónus volt, mint István (6:1–6), hanem Timótheushoz hasonlóan (2Tim 4:5) evangélista is (Csel 21:8). Ezzel olyan különleges, ideiglenes tisztséget töltött be, amelynél fogva az első századi apostolok irányítása alatt, őket segítve dolgozott (Ef 4:11).
Harmadszor, miután Krisztus megjelent Pálnak a damaszkuszi úton, Anániás meggyógyította őt vakságából (Csel 9:12, 17–18). A Messiás, aki korábban csodálatos módon megvakította Pált, később elküldte Anániást, hogy csodálatos módon visszaadja a látását. Isten nem használta a (korábbi) 12 apostol egyikét sem erre a feladatra, nehogy Pál későbbi vádlói azt állítsák, hogy ő csupán másodlagos apostol (vö. Gal 1–2). Ehelyett az Úr Anániást szólította meg látomásban (Csel 9:10–16), ami azt is jelzi, hogy ő próféta volt.
Isten tehát kik által tett csodákat az Ő Fia megdicsőülését követően? Mit mond erről a Cselekedetek könyve? Ezek az emberek nem az egyház egyszerű tagjai voltak. Az Úr ezzel a hatalommal a 12 apostolt (főként Pétert) és Pál apostolt ruházta fel hatalommal. Négy másik személyt is említ a könyv: István, Anániás és Barnabás prófétákat, valamint Filep evangélistát. Ők is szorosan kötődtek az apostolokhoz: vagy a 12 apostol rendelte őket ki (István és Filep), vagy Pál apostolon tettek csodát (Anániás), vagy Pál apostolt kísérték első missziói útján (Barnabás). Az apostolok és az általuk kirendelt, velük együtt munkálkodó, vagy rajtuk csodát tévő emberek halálával az istenfélő csodatévők napjai lezárultak.
Ez megmagyarázza Pál ihletett kijelentését, amelyet a 2Korinthus 12:12-ben olvasunk: „apostolságomnak jelei megbizonyosodtak közöttetek sok tűrésben, jelekben, csodákban és erőkben is.” Elvégre ha ma bármely vagy akárcsak néhány keresztyén, pásztor vagy presbiter tehetne csodát, hogyan lehetnének az efféle csodák az apostolság jelei?
Az apostoli időben a csodák célja az volt, hogy hitelesítsék (1) Krisztus apostolait, valamint (2) az általuk hirdetett evangéliumot. Először is az Újszövetség úgy beszél a csodákról, mint amelyek érvényesítették Krisztus apostoli küldötteit, akik hallották Őt (Zsid 2:3): „Velök együtt bizonyságot tevén arról az Isten, jelekkel meg csodákkal és sokféle erőkkel s a Szent Léleknek közléseivel az ő akarata szerint” (Zsid 2:4). Ugyanez volt a csodák jelentősége maga Jézus Krisztus esetében is, amint Péter is hirdette pünkösdkor: „Izráelita férfiak, halljátok meg e beszédeket: A názáreti Jézust, azt a férfiút, a ki Istentől bizonyságot nyert előttetek erők, csudatételek és jelek által, melyeket ő általa cselekedett Isten ti köztetek, a mint magatok is tudjátok” (Csel 2:22; vö. Jn 3:2; 5:36; 9:16, 30–33; 10:25, 37–38).
Másodszor a csodák a 12 apostol üzenetét érvényesítették: „Azok pedig kimenvén, prédikálának mindenütt, az Úr együtt munkálván velök, és megerősítvén az ígét a jelek által, a melyek követik vala” (Mk 16:20). Ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor Pál apostol hirdette az evangéliumot az őt kísérő Barnabás prófétával: „Azért sok időt töltöttek ott [Ikóniumban], bátran prédikálva az Úrban, ki bizonyságot tesz vala az ő kegyelmének beszéde mellett, és adja vala, hogy jelek és csodák történjenek az ő kezeik által.”
Ragaszkodjunk hát az Újszövetség apostolaihoz és az általuk hirdetett, apostoli evangéliumhoz: az üdvösség egyedül Krisztusban, egyedül Isten dicsőségére van (1Kor 15:1–4)! Rev. Stewart
A törvény első haszna
Egyik olvasónk ezt kérdezte: „Esetleg Rev. Hanko írhatna egy cikket arról, hogy mi a törvény szerepe a bűnről való meggyőzésben, előkészítve az utat Krisztus megismerésére, amint azt a Heidelbergi Káté tanítja nyomorúságunk megismerésénél. Van-e ilyen feladata, és milyen szerepet tölt be a bűnös ember újjászületésében és a kegyelemben való növekedésében?”
A Heidelbergi Káté nyomorúságunkat a bűnünkkel és a romlottságunkkal azonosítja. A 2. úrnapján így szól a törvény szerepéről a bűnről való meggyőzésben?
3. kérdés: Honnan ismered meg a te nyomorúságodat?
Felelet: Isten törvényéből.4. kérdés: Mit kíván tőlünk Isten törvénye?
Felelet: Megtanít erre Krisztus röviden Máté evangéliuma 22. részében eképpen: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”5. kérdés: Megtarthatod-e mindezt tökéletesen?
Felelet: Nem, mert természet szerint hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére.
A Káté világosan tanítja, hogy a törvényből ismerjük meg nemcsak a bűnünket, hanem annak súlyát és a romlottságunkat is, mégpedig főként a törvénynek abból az alapvető követelményéből, hogy szeretnünk kell Istent mindazzal, amik vagyunk, és mindazzal, amit csak teszünk, valamint szeretnünk kell felebarátunkat is. A bűnnek ez az ismerete hozzá tartozik ahhoz, amire szükségünk van, hogy boldogan élhessünk és halhassunk meg (2. kérdés-felelet).
Hasonló ehhez a Westminsteri Hitvallás 19:6 is. Nemcsak arról beszél, hogy a törvény felfedi természetünk, szívünk és életünk „bűnös fertőzöttségét”, hanem arra is emlékeztet, hogy a cél nem önmagában a bűnről való meggyőződés és az alázat, hanem így tanulhatjuk meg, hogy szükségünk van Krisztusra és „az Ő tökéletes engedelmességére”.
Isten Igéje is azt tanítja, hogy a törvény leleplezi bűnünket, és megmutatja elveszett állapotunkat. „Annakokáért a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg ő előtte: mert a bűn ismerete a törvény által vagyon” (Rm 3:20). „Mit mondunk tehát? A törvény bűn-é? Távol legyen: sőt inkább a bűnt nem ismertem, hanem csak a törvény által; mert a kívánságról sem tudtam volna, ha a törvény nem mondaná: Ne kívánjad… Én pedig éltem régen a törvény nélkül: de ama parancsolatnak eljövetelével felelevenedék a bűn” (Rm 7:7, 9). Isten Igéje nem látja ezért hibásnak a törvényt, hanem meg is dicséri azt: „Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó” (Rm 7:12).
Néhány gondolatot fontos megjegyezni ezekkel a versekkel kapcsolatban. A Róma 7:7 azt tanítja, hogy a törvény azért tudja megmutatni a bűneinket, mert nemcsak a külső cselekedeteinkre, hanem a belső életünkre, a szívünkre is tekint. Különösen fontos ebben a tekintetben a 10. parancsolat. Egy olyan bűnt tilt meg, amely önmagában senkit nem bánt meg, sőt mások észre sem veszik – amely belső életünkkel kapcsolatos. Arra emlékeztet, hogy a bűn nemcsak tetteket és szavakat, hanem indítékokat, szándékokat és gondolatokat is magába foglal (Jer 17:9–10).
Ez kulcsfontosságú a teljes romlottság tanításának megértéséhez. Amit a hitetlen tesz, soha nem jó Isten szemeiben, mert ugyan olykor a külső cselekedeteik megegyeznek a törvénnyel, a szívük soha nem helyes Isten előtt. Minden úgynevezett „jó” cselekedetük gyűlöletes Őelőtte, mert szándékaik mindig rosszak, hiszen soha, semmit nem „Istent keresve” tesznek. A Zsoltárok 14:2–3 ezt mondja róluk: „Az Úr letekintett a mennyből az emberek fiaira, hogy meglássa, ha van-é értelmes, Istent kereső? Mindnyájan elhajlottak; egyetemben elromlottak, nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem.”
E versek szerint a bűnről való igaz meggyőződés nem csupán annak felismerése, hogy az emberek szoktak rosszat tenni, vagy akár én magam is olykor engedetlen vagyok, hazudok, csalok, lopok, megbántok másokat, nem vagyok hűséges feleségemhez, vagy mindannyiunkban van valami rossz stb. Az igazi meggyőződés azt jelenti, hogy Dáviddal együtt megvallom: „Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, a mi gonosz a te szemeid előtt; hogy igaz légy beszédedben, és tiszta ítéletedben. Ímé én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám” (Zsolt 51:4–5). Ha igazán meggyőződtem bűneim felől, akkor látom, hogy Isten ellen vétkeztem, méltó vagyok a kárhozatra, és nem csupán cselekszem a bűnt, hanem természetem szerint gonosz vagyok.
A bűnről való meggyőződés azt jelenti, hogy Pállal együtt így kiáltok: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Rm 7:24). Már nem mentegetem magamat. Már nem gondolom azt, hogy valahol mélyen tisztességes vagyok. Ezek helyett elismerem, hogy állapotom reménytelen, és semmit sem tehetek magamért. Isten kegyelméből ez a szabadulásom első lépése, mert miután a Lélek megmutatta nekem a bűnömet és a nyomorúságomat, odafordítja a tekintetemet Jézushoz, akiben nemcsak a szabadulás lehetőségét találom meg, hanem mindazt, ami üdvösségemhez szükséges.
Ez a Szentlélek nagyszerű munkája. A Szentlélek üdvözítő munkája nélkül a törvény valójában nem leplezi le a bűnt, nem győz meg a bűnről, nem aláz meg a bűn miatt. A törvény leleplezi bűnös voltunkat, de azt nem láthatjuk meg, és nem alázhatjuk meg magunkat miatta, hacsak Isten kegyelme össze nem töri a szívünket (Jer 31:18–19). A Szentlélek munkája nélkül a törvény erőtlen és haszontalan még arra is, hogy megmutassa nekünk bűneinket.
A Szentlélek kezében a törvény Krisztusra vezérlő mesterként vagy pedagógusként szolgál (Gal 3:24). A Lélek kegyelme által a törvény megmutatja nekünk a nagyszerű törvényadót: Istent, akin kívül nincs más. Istent, aki elvárja, hogy imádjuk Őt, mégpedig az Ő parancsolatai szerint, nem pedig saját elképzeléseink alapján. Istent, akinek a neve olyan szent, hogy nem használhatjuk tisztelet és félelem nélkül. A törvény tehát Krisztusra vezérlő mester, de olyan mester, akit nem követnénk, hacsak Isten Lelke meg nem tanít minket.
A Lélek tanítása által ezt mondjuk: „Én pedig éltem régen a törvény nélkül: de ama parancsolatnak eljövetelével felelevenedék a bűn, Én pedig meghalék; és úgy találtaték, hogy az a parancsolat, mely életre való, nékem halálomra van” (Rm 7:9–10). Ezt is hozzátesszük: „Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó” (Rm 7:12). Ugyanaz a kegyelem, amely megnyitja a szemeimet, hogy láthassam elveszett állapotomat, odavisz a kereszthez, ahol megláthatom, hogy a törvényadó nemcsak szent és igaz, hanem könyörülő és jó is.
Ha Isten is úgy akarja, a következő számunkban folytatjuk ezt a feleletet. Rev. Ron Hanko
Westminsteri Hitvallás 19:6.
Bár az igazi hívők nincsenek a törvény alatt cselekedeti szövetségként, és nem ez által igazulnak vagy ítéltetnek meg; mégis mind az ő, mind mások hasznára van, hisz az élet mércéjeként tudatja Isten akaratát és az emberek kötelességét, irányítja őket, hogy ennek megfelelően járjanak. Ugyanakkor felfedi természetük, szívük és életük bűnös fertőzöttségét, hogy önmagukat vizsgálva, bűneikről meggyőződve alázatosak, bűngyűlölők legyenek, és világosan lássák, hogy szükségük van Krisztusra, és az Ő tökéletes engedelmességére.
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
