A kegyesség szerinti igazság (4)
Az igazság a kegyesség szerint való (Tit 1:1), azaz a kegyességre vezet, azt mozdítja elő. Ennek jelentősége abból is látható, hogy hol találkozhatunk Isten Igéjében ezzel a gondolattal. Először is megdöbbentő, hogy a Biblia egyik könyvének első versében, rögtön a köszöntésben olvashatunk róla.
Másodszor, ez a kifejezés a Titushoz írt levélben szerepel, amely a Timótheushoz írt két levéllel együtt a pásztori levelekhez tartozik. Fontos volt, hogy az apostolok első századi segítői, Titus és Timótheus szilárdan meggyőződhessenek arról, hogy az igaz tanításnak ereje van Isten népe nevelésére. A lelkipásztoroknak, presbitereknek és diakónusoknak ma is nagy szüksége van arra, hogy így bízzanak a Szentírásban.
Harmadszor, a kegyesség szerint való igazságról szóló mondat (Tit 1:1) a prédikálás jelentőségét is kiemeli (3. v.). Egyértelmű a lényeg: a hűséges igehirdetésben hirdetett igazság valóban megtéríti a kiválasztott hallgatókat. Minden igazi igehirdetőnek bizonyosnak kell lennie abban, hogy az evangélium „Istennek hatalma… minden hívőnek idvességére” (Rm 1:16).
Negyedszer, a Titushoz írt levél a jó cselekedetekről szóló első bibliai levél (ld. 1:16; 2:7, 14; 3:1, 8, 14). A Titus 1:1 fényében ebből arra következtethetünk, hogy az igazságba vetett őszinte hit nem gyümölcstelen, hanem Isten kegyelméből jó cselekedeteket terem.
Ötödször, ezt a kanonikus levelet Pál Titusnak küldte, aki Krétában munkálkodott (1:5). Erről a helyről az apostol ezt írta: „Azt mondta valaki közülök, az ő saját prófétájok: A krétaiak mindig hazugok, gonosz vadak, rest hasak” (1:12). Éppen ezért az elvetemült krétai népnek nagy szüksége volt a kegyesség szerint való igazságra (1:1).
Ez a cikk az előző hárommal együtt nagy védelmet nyújt, hogy megmaradjunk akkor, amikor sokan különféle gyors vagy világias gyógymódokról harsognak körülöttünk, amelyek állítólag segíthetnek személyes vagy egyházi életünkön. Ilyen a teljes megszentelődés wesleyánus tanítása (ezzel szemben ld. Róma 7:14–25),1 a Szentlélekkeresztség pünkösdista élménye, amelyet halandzsa nyelveken való szólás kísér, a modern „dicsőítés”, amely gyakran meghökkentően hasonlít a popzenére vagy a diszkóra, de megemlíthetnénk sok másik napjainkban széleskörűen elterjedt reklámfogást is.
Keresztyénként egyéni életünkben, családjainkban és gyülekezeteinkben nem valami többre, nem valami másra, nem valami varázslatos megoldásra, nem a világ majmolására van szükségünk, amiről a liberális vezetők, a népszerű megmondóemberek, az egyházi elemzők és az egyház növekedésének szakértői álmodoznak. Valójában az kell nekünk, hogy Isten hatalmas Igéje a Szentlélek által megáldja a szívünket. Az Istentől ihletett Írásra van szükségünk, amely „hasznos [1] a tanításra, [2] a feddésre, [3] a megjobbításra, [4] az igazságban való nevelésre” (2Tim 3:16). Az Írások csodálatos célja és következménye, hogy „tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített” (2Tim 3:17). Jobban el kell mélyednünk a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztusról szóló bibliai kijelentésben: „Mert Ő benne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg, És ti Ő benne vagytok bételjesedve, a ki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak” (Kol 2:9–10). Rev. Stewart
1 A teljes megszentelődés tanítása szerint a keresztyén ember eljuthat ezen a földön abba az állapotba, hogy többé már semmilyen vétket nem követ el. (A fordító megjegyzése)
Kiről szól a Róma 7? (1)
Mostani kérdésünk egy olyan témát vet fel, amelyet illetően sok vitával találkozhatunk. „Kiről szól a Róma 7:14–25? Egyesek szerint egy hitetlen emberről. Mások szerint egy törvénykezőről, vagy olyasvalakiről, aki a törvény szerint akar élni, de ebben kudarcot vall. Megint mások azt mondják, hogy egy olyan hívőről olvashatunk, aki egyszerűen azért nem győzhet a bűnei fölött ebben az életben, mert még nem nyerte el azt a második áldást, amelyet a Róma 8 embere már megkapott. Végül vannak, akik szerint a »rendes« keresztyén földi élet leírását olvashatjuk. Mit mondhatunk ezekről, és milyen bibliai érveket hozhatunk fel?”
A szakaszról szóló tanítások három csoportba sorolhatóak. Az első nézet szerint a Róma 7 egy hitetlen emberről szól, és Pál arról ír, hogy milyen volt az élete, mielőtt üdvözült volna: megpróbált a törvény szerint élni, de elbukott (vö. 1Tim 1:7). Ezt vallotta Arminius (1560–1609). A második nézet szerint a Róma 7 egy olyan keresztyén embert mutat be, aki még nem nyert el egy bizonyos áldást, így nem „lelki”, hanem „testi” hívő. Ezt vallja sok evangélikál. A harmadik nézet szerint az itt szereplő ember egy rendes, „átlagos” hívő, és Pál saját megtérése utáni életéről beszél. Ebben az esetben a Róma 7 azokat a lelki küzdelmeket írja le, amelyeket minden keresztyén tapasztal. Ezt vallotta Kálvin, Luther és a többi reformátor.
Érdekes, hogy ez a szakasz állt a 17. századi arminiánus vita középpontjában, és ennek köszönhetően írták meg a Dordrechti Kánonokat is (1618–1619). A konfliktus azzal kezdődött, ahogyan Arminius a Róma 7-et magyarázta és hirdette: úgy tekintett a Róma 7-ben szereplő emberre, mint aki már „felébredt”, de még nem üdvözült. Ehhez hasonlít sok mai evangélikál tanító nézete is. Az ilyen embereket gyakran úgy jellemzik, mint „keresőket”, akik állítólag már érzékelik saját bűnüket, vágyakoznak Krisztusra, de még nem jutottak el a Belé vetett üdvözítő hitre. Az ilyen lelki állapotot némelyek az „általános kegyelemnek”, mások pedig a Szentlélek közös, nem üdvözítő munkáinak tulajdonítják.
A Róma 7 többi magyarázatának részletezése helyett rátérünk arra a meggyőződésünkre, hogy a 14–25. vers egy „átlagos” keresztyént mutat be. Egy olyan keresztyént, aki kegyelemből üdvözült, aki a bűn uralma alól már megmenekült, de annak jelenlétéből még nem, aki küzd a vétkeivel, de megtalálja magában Isten üdvözítő kegyelmének gyümölcseit. E szakasz magyarázata megkülönbözteti a kálvinizmust és az arminiánizmust. Így különböztethetjük meg az ember teljes romlottságáról szóló tanítást, és minden olyan nézetet, amely ebből megalkuvó módon enged. Ez különbözteti meg, hogy Isten Igéjéhez hűségesen tekintünk-e önmagunkra, vagy önáltató módon a szabad akarat tévtanítását hisszük. Nem mellékesen az utóbbi álláspont az üdvbizonyosságot is aláássa, és lerombolja a Krisztusba vetett bizalmunkat.
Lutherrel egyetértésben elmondhatjuk: „Amilyen jó ember volt Pál, kívánkozott megszabadulni a bűntől, de mégis ahhoz volt láncolva. Másokkal együtt én is vágyakozom attól elszakadni, de ez lehetetlen. Előtör belőlünk a bűn párája. Elbukunk, és újra felállunk, küzdünk, éjjel-nappal kínozzuk magunkat. Ám mivel e testhez vagyunk kötve, és mindenhova magunkkal kell vinnünk ezt a bűzlő csomagot, sosem tudunk attól teljesen megszabadulni, vagy teljesen meggyengíteni. Erősen próbálkozunk ugyan, de a régi Ádám megtartja az erejét, amíg a sírba nem helyezik.”
A Róma 7 az „átlagos” keresztyént írja le. E nézet védelmében hadd hivatkozzunk a hívők tapasztalatára. Vajon ha nem így lenne, ha a Róma 7 egy hitetlenről szólna, akkor a legtöbbünknek, sőt mindannyiunknak hitetlenként kellene tekintenünk magunkra? Ha a hitetlen így szólhat: „Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok” (19. v.), akkor nem vonhatjuk kétségbe Isten gyermekeinek hitvallását? Ha a hitetlen így szól, akkor a keresztyénnek vajon ezt kellene mondania: „Mert a jót cselekeszem, melyet akarok; és nem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok”? A legtöbben nem mernénk ezt kijelenteni. Akkor pedig hová soroljuk magunkat?
Ha a Róma 7 egy olyan emberről szól, aki „felébredt”, de még nem üdvözült – ezt a puritán Matthew Mead „majdnem-keresztyénnek” nevezte –, akkor nagyon nehéz megkülönböztetni magunkat egy hitetlentől vagy egy majdnem-keresztyéntől. Mead A leleplezett majdnem-keresztyén című könyvében arról ír, hogy nem szeretné a fiakat a kutyáknak fenntartott vesszővel verni, ám mégis így tesz. A majdnem-keresztyén jellemzése során nem hagy ugyanis más választást az olvasónak, minthogy keresztyénnél kevesebbnek tekintse magát, kivéve ha azt gondolja, hogy túl van a Róma 7-ben bemutatott küzdelmeken, és a kísértésektől és a gonosztól mentes, győzedelmes keresztyén életet él.
Amennyiben a Róma 7 egyfajta másodosztályú vagy testi keresztyénséget mutat be, akkor kizárja annak lehetőségét, hogy a legtöbben „normális” keresztyénnek vagy hívőnek lássuk magunkat. Ha egy ilyen testi, azaz nem lelki ember a jót akarja, és gyűlöli a gonoszt, ha szereti Isten törvényét, de nem tud annak engedelmeskedni, akkor a legtöbben testinek, nem pedig lelkinek fogjuk gondolni magunkat, és azt hisszük, hogy nem a miénk az Isten Igéjében megígért áldás és üdvözítő kegyelem.
Másként fogalmazva, ha egy hitetlen ember vagy valamiféle második áldásban és az Isten Igéje által ígért győzelemben nem részesült keresztyén elmondhatja azokat, amiket Pál a Róma 7:14–25-ben ír, akkor nincs különbség közte és egy valódi keresztyén között, hacsak ez a bizonyos valódi keresztyén nem egyfajta szuperhívő.
A második érvünk magában az igeszakaszban található, mégpedig azokban a kijelentésekben, amelyeket az itt megszólaló ember mond. Hadd utaljunk a következő versekre, és Lutherrel egyetértésben jegyezzük meg, hogy ez nem a régi Ádám vagy a meg nem váltott emberi természet hangja:
15. Mert a mit cselekeszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, a mit akarok, hanem a mit gyűlölök, azt cselekeszem.
16. Ha pedig azt cselekszem, a mit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó.
18. Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom.
19. Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok.
20. Ha pedig én azt cselekeszem, a mit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn.
21. Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem.
22. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint;
23. De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.
24. Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?
25. Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet én az elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok.
Nem hitetlen ember, aki gyűlöli a bűnt és a gonoszt, aki jót akar tenni, aki jónak tartja Isten törvényét, és gyönyörködik abban. Nem hitetlen, aki bevallja, hogy a testében nem lakozik semmi jó, aki elismeri lelki romlottságát, aki vágyakozik e halál testéből való szabadulásra, aki megvallja, hogy elméjével Isten törvényét szolgálja, és aki a szabadításért Jézus Krisztus által hálát ad Istennek. Ezek az üdvözítő kegyelem gyümölcsei, annak nyilvánvaló bizonyítékai, hogy a Róma 7-ben egy hívő ember szólal meg. Csak akkor vallhatjuk, hogy ezek közül bármi megtalálható egy hitetlen emberben, ha tagadjuk az ember teljes romlottságát. Ezzel azt mondanánk, hogy az elveszett emberben van valami jó Isten színe előtt, és van, aki keresi az Urat, de ezzel szemben áll a Zsoltárok 14:2–3.
Luther a Róma 2:21-ről tartott előadásában így szólt: „Nem az emberi természet vagy a régi Ádám az, aki így szól: »Az állhatatlanokat gyűlölöm, de a te törvényedet szeretem« (Zsolt 119:113), vagy: »Mily édes az én ínyemnek a te beszéded; méznél édesbb az az én számnak« (Zsolt 119:103), vagy: »Kivánatosabbak az aranynál, még a sok színaranynál is; és édesebbek a méznél, még a színméznél is« (Zsolt 19:10). Ez az új, a lelki ember hangja, hiszen a zsoltáros így folytatja: »Szolgádat is intik azok; a ki megtartja azokat, nagy jutalma van« (Zsolt 19:12).”
Ha a Róma 7:14–25 szavait egy hitetlen ember szájába adjuk, akkor eltüntetjük a hívő és a hitetlen közti különbséget. Ezzel leromboljuk annak lehetőségét, hogy a hívők bizonyosságot nyerhessenek afelől, hogy ők Isten fiai azáltal, hogy „lelki örömmel és szent tetszéssel észreveszik magukban a kiválasztás csalhatatlan gyümölcseit, amelyekre Isten Igéje rámutat, mint például a Krisztusban való igaz hit, fiúi istenfélelem, Isten szerint való szomorúság a bűn miatt, az igazság éhezése és szomjazása stb.” (Dordrechti Kánonok I:12).
A halott bűnös bármiféle lelki aktivitása, lelki életjele és igaz „felébredése” a Szentlélek üdvözítő munkája az újjászületésben. A Lélek szuverén, üdvözítő munkája nélkül nincs szent istenfélelem, csak rettegés. Nincs bűngyűlölet, nincs a szentség utáni vágy, az igazság szomjazása, vagy éppen Isten keresése. Az Ő munkája nélkül a bűnös lelkileg halott. Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
