Menu Close

CR News – 2019. augusztus • XVII. kötet 16. szám

Krisztus megvallása mint „Az Úr a mi igazságunk”

Ez a Jeremiás 23:5–6-ról szóló harmadik, egyben utolsó cikkünk: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz magvat [KJV: Csemetét], és uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot és igazságot cselekszik e földön. Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel bátorságosan lakozik, és ez lesz az ő neve, a melylyel nevezik őt: Az Úr a mi igazságunk!”

A Kegyelmi Szövetség előző két számában láttuk, hogy Jeremiás próféciája a „Csemetéről” (5) a mi Urunk Jézus Krisztusban teljesedett be, aki „Az Úr, a mi igazságunk” (6), mégpedig az igaznak nyilvánítás beszámított igazságára vonatkozóan. Most azzal fogunk foglalkozni, hogy mi Krisztus mint „az Úr a mi igazságunk” igazi megvallása.

Miközben Jeremiás ezt írja: „ez lesz az ő neve, a melylyel nevezik őt: Az Úr a mi igazságunk!”, számos különféle csoport van, akik nem szeretik Krisztusnak ezt a nevét, és azt valójában nem is tudják Neki tulajdonítani. A Római Katolikus Egyház, a keleti ortodoxia és a liberális protestantizmus abban bízik, hogy az ember saját akaratából és cselekedeteiből igazul meg.

A klasszikus arminiánizmus ehhez hasonlóan azt a tévelygést tanítja, hogy a megigazulás alapja az ember saját szabad akarata és cselekedetei (Dordti Kánonok I: 3. tévelygés, II: 4.tévelygés). Maga Arminius (1560–1609) azt írta, hogy „a megigazulás a hitnek tulajdoníttatik, nem azért, mert elfogadja, hanem azért, mert elfogadtatik [igazságként].”1 Az amyraldianizmus, ez a hamis teológia, amely a 17. századi Franciaországban jött létre, és ma is vannak képviselői, ugyanígy azt állítja, hogy Isten az ember hitére úgy tekint, azt úgy számítja, mintha igazság lenne. Az eretnek Federal Vision azt hirdeti, hogy az ember hitből származó cselekedetei részét képezik annak az igazságnak, amely Isten előtt megigazítja őt, különösen az utolsó napon.

Kinek az igazságára tekint Isten gyermeke és az igaz egyház? „Az angyalok a mi igazságunk”? Nem, a mi igazságunkat valaki olyannak kell megszereznie, aki egyszerre Isten és ember, amint a Heidelbergi Káté így magyarázza:

16. Miért kell valóságos és igaz embernek lennie?
Azért, mert Isten igazsága azt kívánja, hogy ugyanaz az emberi természet tegyen eleget a bűnért, mely a bűnt elkövette; már pedig aki maga bűnös, másokért eleget nem tehet.
17. Miért kell egyszersmind valóságos Istennek is lennie?

Azért, hogy Isten-voltának hatalmával Isten haragjának súlyát az ő ember-voltában elhordozhassa és számunkra az igazságot s az életet megszerezhesse és visszaadhassa.

„Mária és a szentek a mi igazságunk”? Nem, az ő igazságuk semmilyen mértékben nem járul hozzá a hívők megigazulásához, a római katolicizmus és a keleti orthodoxia tanításaival szemben. „Cselekedeteink a mi igazságunk”? Az evangélium azt mondja Róma, a keleti orthodoxia, a liberális protestantizmus és a Federal Vision eme hamis tanítására: „Nem!” „Szabad akaratunk a mi igazságunk”? Arminius és az arminiánizmus eretnekségét el kell utasítanunk! „Hitünk a mi igazságunk”? Az amyraldiánus tanítás is hamis.

Ez az igazság: „Az Úr a mi igazságunk”. Egyedül „az Úr a mi igazságunk”, és senki más! Ez a mi hitvallásunk, Jeremiással és Krisztus igaz egyházával együtt.

Ez a gyönyörű üzenet arról, hogy „az Úr a mi igazságunk”, éles ellentétben áll a későbbi hamis próféták üzenetével a Jeremiás 23-ban és más korokban: „Ezt mondja a Seregek Ura: Ne hallgassátok azoknak a prófétáknak szavait, a kik néktek prófétálnak, elbolondítanak titeket: az ő szívöknek látását szólják, nem az Úr szájából valót.” (16) Ne hallgassunk tehát azokra, akik az ember cselekedeteiből való igazság „evangéliumát” árulják! (Péld 19:27)!

„Szüntelen ezt mondják azoknak, a kik megvetnek engem: Azt mondta az Úr: Békességetek lesz néktek és mindenkinek, a ki az ő szívének keménysége szerint jár; ezt mondák: Nem jő ti reátok veszedelem!” (Jer 23:17). Nem békesség, hanem Isten haragja van mindazokon, akik nem hajlandóak egyedül Krisztus igazságában bízni (Rm 2:8–9)!

„Mert ki állott az Úr tanácsában, és ki látta és hallotta az ő igéjét? Ki figyelmezett az ő igéjére és hallotta azt?” (Jer 23:18) Bizonyosan nem azok, akik elvetik „az Urat, a mi igazságunkat”!

„Nem olyan-é az én igém, mint a tűz? azt mondja az Úr, mint a sziklazúzó pőröly?” (29) Ez az, amit egyedül a Krisztusban való megigazulás erős evangéliuma tesz meg (Rm 1:16; 1 Kor 1:18, 24)!

„Azért ímé én a prófétákra támadok, azt mondja az Úr, a kik az én beszédeimet ellopják egyik a másikától.” (Jer 23:30) A Mindenható határozottan szembeszáll mindazokkal, akik „az Úr, a mi igazságunk” ellen tanítanak, megfosztva az embereket az igazi evangéliumtól, amint Pálnak a galatákhoz írt ihletett levele mutatja.

Isten egész népe hiszi, hogy „az Úr a mi igazságunk”, és érzi annak szükségét. Ez az igazság isteni igazság, „Istennek igazsága” (Rm 1:17; 3:21–22; 10:3; 2 Kor 5:21; 2 Pt 1:1), amiatt a Személy miatt, aki megszerezte azt: „az Úr a mi igazságunk”. Jézus ezt a csodálatos ajándékot hozzánk hasonló emberi természetben nyerte el (Zsid 2:14–18), azért, hogy gyönyörűen alkalmas legyen számunkra. Ez tökéletes igazság: Krisztusnak az Ő Atyja felé tanúsított, egész életen át tartó, hibátlan, szerető engedelmessége, amely nem hasonlít a mi bűnös próbálkozásainkra, amelyek csak olyanok, mint a „megfertéztetett ruha” (Ézs 64:5). Dániel ezt a mi „örök igazságunknak” nevezi (9:24).

Az az igazság, hogy „az Úr a mi igazságunk”, szükséges teljes üdvösségünkhöz. Amit Krisztus „passzív” engedelmességeként ismerünk, az az Ő egész életen át tartó szenvedése bűneinkért, különösen a kereszten. Jézus „aktív” engedelmessége arra vonatkozik, hogy Ő egész földi ideje alatt megtartotta Isten törvényét. Ahhoz, hogy megszabaduljunk minden hamisságunkból, örök boldogságra, szükség van Krisztus helyettes halálára és helyettes életére.

Így a Jeremiás 23:6 elválaszthatatlanul összekapcsolja Krisztus (nekünk beszámított) igazságát és üdvösségünket: „Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel bátorságosan lakozik, és ez lesz az ő neve, a melylyel nevezik őt: Az Úr a mi igazságunk!”

Ez életfontosságú a hívő ember számára, amikor választ kell adnia vádoló lelkiismeretének, és amikor Istenhez közeledik imádságban vagy majd a nagy ítélet napján. Arra is szolgál, hogy megőrizzen minket az emberek cselekedeteiből való igazság mindenféle kárhozatos elképzelésétől! Rev. Stewart

1The Works of James Arminius, James Nichols (szerk.), 2. kötet, London, 1828. 50.o. – Ford. megj.

Az „organikus” fogalma a Szentírásban

Miután már több mint húsz éve írok a Kegyelmi Szövetségbe, meg vagyok győződve arról, hogy a legtöbb megválaszolt kérdés az arminiánizmus és a református hit között fennálló folytonos küzdelem valamely részével foglalkozott. E két tanrendszer közötti heves csata a Szentírás kulcsfontosságú tanításaival kapcsolatosan sok különböző kérdést eredményezett.

Ahogyan a legtöbben tudják, a kérdés legfontosabb tana arról szól, hogy vajon Isten üdvözítő munkája minden tekintetben szuverén és csak a választottaknak szóló, vagy univerzális és az ember szabad akaratától függő.

Azonban amint mondtam, más tanok is kapcsolódnak. A vita gyakran egyes igeversek értelmezéséről szól. Ilyen például a János 3:16, az Ezékiel 33:11, a 2 Péter 3:9 és más versek.

A kérdés ez: Vajon ezek a textusok csak a választottakra, vagy minden egyes emberre vonatkoznak (vö. https://cprc.co.uk/calvinism-resources/)? Például, a János 3:16 (valószínűleg az arminiánusok által leggyakrabban használt igevers) a világon minden férfira, nőre és gyermekre utal? Vagy csak a választottakra – Isten egész kozmoszával együtt –, Krisztusban, az „utolsó Ádámban” (1 Kor 15:45), aki az új teremtés feje (Ef 1:10)?

Igaz-e az az arminiánus állítás, hogy az evangélium Isten valódi felajánlása mindazoknak, akik hallják? Vagy az evangélium hirdetése Istennek hatalma minden hívőnek az üdvösségre (Rm 1:16)? Vajon Isten szenvedélyesen üdvözíteni akar minden embert? Vagy csak a választottak üdvösségét kívánja (Lk 10:21–22)?

Vajon Isten minden embert szeret? Vagy csak a választottait szereti (Rm 9:13)? Vajon Krisztus minden emberért meghalt? Vagy csak a választottakért halt meg (Jn 10:14–15)? Vajon Isten minden emberhez kegyelmes? Vagy csak a választottakhoz kegyelmes Jézus Krisztusban (Ef 1:2–4)?

Vajon Isten úgy üdvözít-e, hogy kopogtat minden egyes ember szíve ajtaján, kétségbeesetten várva, hogy bebocsássák (bár a legtöbb esetben nem jár sikerrel)? Vagy úgy üdvözít, hogy ellenállhatatlan kegyelmével belép a bűnös szívébe, aki természettől fogva ellenáll Neki, és kedvesen megújítja akaratát (Dordrechti Kánonok III/IV:11)?

A szuverén kegyelem témáját is érinti az a vita, amely azok között folyik, akik kizárólag a hívők keresztségét hirdetik, és azok között, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a Szentírás megköveteli, hogy a hívők gyermekeit is megkereszteljék (1 Móz 17:7; Csel 16:15, 33).

Amint ezeken a kérdéseken töprengtem, hogy újra meg újra megpróbáljak rájuk válaszolni, és gondolkodtam és újra átgondoltam az érintett bibliai szakaszokat, arra a következtetésre jutottam, hogy a vitában érintett egyik legfontosabb téma az a biblikus tanítás, hogy Isten az emberekkel való minden bánásmódjában „organikusan” (szerves egységben) viszonyul az emberhez és a teremtett világhoz is.

A nehézség az, hogy úgy tűnik, nagyon kevesen tudják, mit jelent az „organikusan” vagy az „organikus” szó. Ezt a kifejezést ritkán halljuk, szinte sosem definiáljuk, és alig veszik figyelembe az arminiánusok és a református hitet vallók különbségeit érintő viták során.

Az az észrevételem, hogy ez a kérdés kulcsfontosságú a vitát érintően. Az arminiánusok individualisták, a reformátusok pedig ragaszkodnak a Szentírás organikus tanításához. Az arminiánizmus így szól: „Isten mindig csak személyesen foglalkozik az egyes emberekkel, mindenkivel külön-külön. Isten azon az állásponton van az emberekkel való bánásmódjában, hogy »Mindenki mentse a saját bőrét, és hadd hulljon a férgese.«”

A reformátusok azt tanítják, hogy Isten soha senkivel nem bánik csupán individuális módon, minden mást figyelmen kívül hagyva. Jehova minden egyénnel és minden emberrel organikus módon bánik. Ez azt jelenti, hogy Isten minden emberrel a más emberekkel való viszonyában, végső soron pedig az egész világon, minden emberhez való viszonyában foglalkozik. Családjuk viszonylatában bánik velük (ahova beleszülettek, illetve amit maguk alapítottak), azokkal való viszonyukban, akikkel együtt dolgoznak, akikkel együtt járnak iskolába, vagy akikkel együtt vesznek részt az istentiszteleten. Jehova minden emberrel annak a nemzetnek viszonyában bánik, amelyben élnek, sőt, végső soron a minden emberhez való viszonyukban tekint rájuk, akárhol és az egész történelmen átívelően. Még a teremtett világgal való kapcsolatuk összefüggésében is foglalkozik az emberekkel, ahogyan abban élnek, és ahogyan arról gondot viselnek.

Nem érthetjük meg Jehova üdvözítő munkáját Izráel és Júda történelmében, sem az egész történelem során, ha nem értjük meg Isten Igéjének ezt a fontos igazságát. Ha úgy vesszük, érthető, hogy az arminiánusok az üdvösséget részben az ember munkájának akarják tulajdonítani, hiszen nem látják azt a nagyszerű igazságot, amit a Biblia kifejt, mégpedig azt, hogy Isten az egyes emberrel úgy foglalkozik, ahogyan az egész emberi nemhez viszonyul – sőt, ahogyan az egész világ részét képezi.

Reményeim szerint a Kegyelmi Szövetség következő számaiban részletesebben ki tudom fejteni az Írásnak ezt az igazságát. Sokat fogok fáradozni azon, hogy meghatározzam, mit is értek az „organikus” szó alatt, és sok igehelyre fogok hivatkozni, amelyek ezt a dicsőséges igazságot tanítják, ha Isten is úgy akarja.  Prof. Hanko

Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című fo­lyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Ha­sonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.

Show Buttons
Hide Buttons