A megigazulás és a Róma 4
A megigazulás evangéliumi igazságának világos megértése és mély szeretete manapság sokkal szükségesebb, mint valaha, mert már három nagy nézet van a megigazulásról, nem csupán kettő.
(1) A református protestantizmus szerint, amely az ihletett Szentírás igazságát mutatja fel, a megigazulás az, amikor Isten valakit igaznak nyilvánít (egyedül a Jézus Krisztus Személyébe és munkájába vetett hittel). (2) A római katolicizmus szerint a megigazulás az, amikor Isten valakit igazzá tesz. (3) A Pálról szóló Új Perspektíva és a Federal Vision1 (a névleges protestáns egyházakban terjedő eretnekségek) szerint a megigazulás az, amikor valakit Isten a szövetségi közösség tagjává nyilvánít. Az ember jó cselekedetei képzik annak alapját, hogy elfogadja-e őt Isten.
Látható, hogy a harmadik álláspont az első két nézet részeinek furcsa ötvözete. Az Új Perspektíva és a Federal Vision a protestantizmushoz hasonlóan úgy látja a megigazulást, mint amelyhez egy nyilatkozat kötődik, de a protestantizmustól eltérően ez nem arról szól, hogy valaki Krisztus igazságára alapozva igaz Isten előtt, hanem annak kinyilvánítása, hogy valaki a szövetség közösségének vagy az egyháznak a tagja. Az Új Perspektíva és a Federal Vision Rómához hasonlít, amennyiben úgy tekintenek a megigazulásra, mint amelynek során Isten igazzá teszi az embert. Az Új Perspektíva, a Federal Vision és a római katolicizmus abban is hasonlítanak, hogy az ember cselekedetei által való megigazulás és üdvösség hamis evangéliumát hirdetik.
Miközben a Szentírásból számtalan helyet kiválaszthatnánk, különösen a Római vagy a Galáciai levelet, a Róma 4 különösen jó szakasz a megigazulás evangéliuma tekintetében, az Új Perspektívával, a Federal Vision nézetével és a római egyházzal szemben.
Először, a Róma 4 sok olyan kulcskérdésről és témáról beszél, amelyek igen szorosan kapcsolódnak a megigazuláshoz, így például Ábrahámról és Dávidról, a hitről és az ígéretről, a cselekedetekről és a törvényről, a körülmetélkedésről és a szövetségről, illetve a zsidókról és a pogányokról.
Másodszor, a Róma 4 sokszor utal Isten tulajdonító munkájára. Ő igazságot tulajdonít a hívőknek, vagy beszámítja nekik azt. Ez egy könyvelési kifejezés, ami arra utal, hogy valamit egy ember számlájára írnak. A tulajdonítás tanítását valószínűleg soha ezelőtt nem támadták, tagadták és gúnyolták ilyen ördögien, mégpedig nemcsak Róma, hanem a Pálról szóló Új Perspektíva és a Federal Vision is. A fejezet 25 verséből 11 Isten cselekedetéről beszél, melynek során a hívőknek beszámítja vagy nekik tulajdonítja az igazságot (és nem a bűnt). Ez a 11 vers három csoportban jelenik meg (3, 4, 5, 6; 8, 9, 10, 11; 22, 23, 24).
Harmadszor, a Róma 4 különösen is megmutatja, hogy a reformáció öt Solája biblikus. A megigazulás (1) hit által (Sola Fide), (2) egyedül kegyelem által (Sola Gratia), (3) egyedül Krisztusban (Solus Christus), (4) egyedül a Szentírás szerint (Sola Scriptura) és (5) egyedül Isten dicsőségére (Soli Deo Gloria) van. „Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít” (Rm 4:8). Áldott legyen Isten nagy neve, mert Krisztus igazságát kegyelmes módon beszámítja nekünk, méltatlan bűnösöknek! Rev. Stewart
1 A Federal Vision magyarul szövetségi látásnak lenne fordítható. Hazánkban a tanítás gondolataival már találkozhatunk, de még nincs rá megfelelő elnevezés. Egy rövid, angol nyelvű ismertetés, egyúttal könyvajánló itt olvasható: https://cprc.co.uk/articles/federalvisionreviewjh/ (A fordító megjegyzése)
Az „organikus” fogalma a Szentírásban (7)
Itt az idő, hogy ismét megválaszoljunk néhány kérdést. Pontosabban azokkal a kérdésekkel fogunk most foglalkozni, amelyek arra utalnak, hogy az általános kegyelem és az üdvösség jó szándékú felajánlásának tanítása (well-meant offer) összeegyeztethető azzal, amit a Biblia tanít az emberi nemzet szerves (organikus) egységéről.
Minden gondolat, amely az evangélium jó szándékú felajánlásához kapcsolódik, a Szentírásnak ezzel a fontos tanításával fordul szembe. Amint már korábban írtam, az arminiánizmus individualisztikus, miközben a Biblia tanítása ennek ellenkezője. Az arminiánizmus szerint az embernek el kell fogadnia Isten felkínált szeretetét, hogy Krisztus beléphessen szívébe. A Szentírás eközben azt tanítja, hogy a választott egyház Krisztus teste. Isten egy testet ment meg, mint öröktől fogva elrendelve Krisztus testét, egyedül kegyelemből és egyedül hit által.
A megváltás egy testé. Hiszem, hogy meg vagyok váltva, azaz része vagyok Krisztus testének. De ez csak azért igaz, mert vannak más szentek is, akik szintén részei Krisztus testének. Nem tudok és nem is akarok a mennybe menni, csak ha a teljes test üdvözül. Része vagyok az előre eltervezett egésznek. Csak ha az egész test üdvözül, akkor üdvözülhetek én is. Krisztus teste, amely a választottakból áll, csak egészében üdvözülhet – nemcsak annak egyes részei. Krisztus teste tökéletes.
A világ történelme Isten munkáinak történelme, melynek során elválasztja a pelyvát (az elvetett és bűnét nem bánó bűnöst) a búzától (Zsolt 1); a rossz halakat a jó halaktól (Mt 13:47–48); a búzát a konkolytól (Mt 13:24–30, 36–40).
Jehova megmetszi a szőlőt (Jn 15:1–8). A szó legtágabb értelmében beszélhetnénk az egész emberi nemzetségről mint szőlőről, sok vesszővel, amelyek közül némelyeket lemetszenek, hogy a szőlő növekedjen és teremjen. A János 15 szőlője a szó legszorosabb értelmében a zsidó nép, később pedig a látható keresztyén egyház. Ennek a szőlőnek némely ágai lemetszetnek, és csak azok tartatnak meg, amelyek megmaradnak Krisztusban.
Miközben a konkoly és a búza együtt nő a történelem során, az elválasztás már akkor megkezdődik, amikor az emberek ezen a földön élnek, és majd az aratás idején fog befejeződni. A kukoricának van gyökere, szára, címere, pollenje, csutkája és magvai. A magok növekedéséhez az egész növény szükséges. Amikor megérik a kukorica, az egész növényt elpusztítják, kivéve a magokat. Elvégezte célját.
Az elvetettek a választottakért vannak, mintegy állványzatként, amely szükséges Isten templomának felépítéséhez (Ef 2:20–22). Még Círust, Perzsia istentelen királyát is Isten „pásztorának” nevezi az Ézsaiás 44:28. Miközben elvetett ember volt, Isten arra használta őt, hogy a 70 év végén visszavigye Júda fogoly népét Kánaánba. Van egy régi hagyomány, miszerint Ézsaiás könyvének ezt a részét a zsidók felolvasták Círus királynak, ami arra indította őt, hogy szabadon engedje a foglyokat.
1. kérdés: „Hallottam egy igehirdetést a Hóseás 9:15-ről, amely úgy magyarázta ezt a szakaszt, mintha azt tanítaná, hogy a változhatatlan Isten megváltozik.”
A vers így hangzik: „Minden gonoszságuk Gilgálban van, mert ott gyűlöltem meg őket. Cselekedeteik gonoszsága miatt kiűzöm őket házamból; nem szeretem őket többé; fejedelmeik mindnyájan pártütők.”
Fontos megjegyeznünk, hogy ha úgy magyarázzuk ezt a szakaszt, mintha Istenben valamiféle változásra utalna, az olyan eretnekség, amely szükséges az evangélium jó szándékú felajánlásának védelmére. Isten minden embert szeret, végül azonban meggyűlöli és pokolra küldi őket. Ez igencsak nagy változás!
Isten változhatatlanságának tagadása közvetlenül megtagadja a Szentírást: „Mert én, az Úr, meg nem változom, ti pedig, Jákóbnak fiai, nem emésztettek meg!” (Mal 3:6). A világosságok Atyjánál „nincs változás, vagy változásnak árnyéka” (Jak 1:17).
A kérdés természetesen azt feltételezi, hogy Isten valamikor szerette ezeket az istenteleneket, akikről most azt mondja, hogy gyűlöli őket. A textusban nincs erre semmilyen bizonyíték.
A kérdés azonban egy fontos gondolatot vet fel, amely közvetlenül kapcsolódik témánkhoz, Istennek az emberekkel való organikus bánásmódjához.
Itt ingyenesen elérhető egy (angol nyelvű) igehirdetés a Hóseás 9:15-ről: „Gilgál, ahol Isten gyűlölte Izráelt”.
Ugyanez az olvasó más szakaszokat is küldött, amelyeket az arminiánusok idéznek egy minden ember felé irányuló, isteni szeretet bizonyítására. Sok szakasznak nincs köze a mostani témához, és sajnos most ezekre nem áll módomban választ adni.
2. kérdés: „A 2 Korinthus 5:19–20 és a 6:1–2 arról beszél, hogy az apostolok (és így az egész egyház is) a »békéltetés igéjével« voltak megbízva. A szakasz azt mondja, arra kell kérnünk az embereket, hogy béküljenek meg az Istennel. Az igehirdetőket követeknek nevezi, akik »Krisztusért« esedeznek a hallgatóknak, hogy hiába ne vegyék »Isten kegyelmét«, és figyelmeztetik őket, hogy ma van az »üdvösség napja«. Hogyan értsük ezeket a verseket, ha nem a kegyelem jó szándékú felajánlását és Isten Krisztus által való megbékélését tanítja mindazok felé, akik külsőleg hallják az evangéliumot?”
Ez a kérdés témánk lényegéhez visz minket, ami az evangélium hirdetése, ezért jól meg kell fontolni.
Először mutassunk rá arra, hogy az evangélium jó szándékú felajánlásának tévtanítása összekeveri Isten minden embernek szóló, a Krisztusba vetett hitre vonatkozó parancsát egy mindenkinek szóló kegyelmes ajánlattal. A Bibliában sok parancsolat van azoknak, akik hallják az evangéliumot, így el kell hagyniuk a bűnt és hinniük kell Krisztusban.
Úgy látom, hogy ez a megkülönböztetés – teológiai professzorom szavaival élve – világos, mint a nap az égen. Nem értem, hogy bárki, aki nem hajlik az eretnekség tanítására, miként keverheti össze Isten hitre felszólító parancsát az elvetetteknek szóló szerető ajánlattal, mely egy elérhető üdvösséget kínál, amit megad nekik, ha hisznek. Az egyetlen lehetőség, ha tagadjuk a teljes romlottságot: az ember saját akaratának erejéből elfogadhatja Krisztus neki szóló ajánlatát. A teljes romlottság tagadása pedig olyan végzetes hiba, amely végső soron lerombolja a szuverén kegyelem teljes igazságát.
Bárhol és bármikor hirdetjük az evangéliumot, azt a parancsot kaptuk, hogy mindenkit szembesítsünk a hitre való felszólítással. Megmondjuk nekik, hogy az a komoly kötelességük, hogy higgyenek Krisztusban, különben az örökké tartó poklot érdemlik ki maguknak. Tény és való, hogy Isten halálosan komoly, amikor azt mondja az embernek, hogy hinnie kell a megfeszített és feltámadt Krisztusban.
Ez az oka annak, hogy Isten minden embernek megparancsolja, hogy higgyen: Ő úgy teremtette meg az embert, hogy képes legyen a tökéletes engedelmességre. Az, hogy az ember a hitre való képességet elveszítette, nem Isten hibája, hanem az emberé. Isten igaz, és még mindig elvárja az embertől, hogy engedelmeskedjen Neki. Az a parancsa, hogy az ember bukott állapotában is engedelmeskedjen Istennek. Isten nem szól így: „Ó, szegény ember. Engedetlen voltál, de semmi baj. Még mindig szeretlek, és üdvözítelek, ha üdvözülni akarsz.”
A Heidelbergi Káté a 4. úrnap során foglalkozik ezzel a kérdéssel: „Nem igazságtalanul cselekszik-e Isten az emberrel, ha törvényében tőle olyant kíván, amit nem képes teljesíteni?” A Káté elmondja, hogy nem igaz, hogy a Felséges igazságtalan lenne. A bűnösnek továbbra is meg kell tennie, amit Isten megparancsol.
Herman Hoeksema a The Triple Knowledge (Hármas ismeret)2 című, a Heidelbergi Kátét magyarázó könyvében egy nagyon ideillő képet használ, mégpedig a következőt: szerződést kötök egy építésszel, hogy építsen nekem egy házat. A tervek kivitelezése előtt elkéri a pénzt, amit át is adok neki. Ha elveszi ezt az összeget, és elpazarolja egy világkörüli hajóútra családjával együtt, végül üres kézzel tér haza, még mindig kötelessége megépítenie a házat. Ha ezt pénzhiányra hivatkozva nem teszi meg, akkor bíróság elé vihetem, hogy teljesítse ígéretét. Nem hivatkozhat arra, hogy nincs lehetősége megépíteni a házat, mert adtam neki erre lehetőséget. Bűne által azonban olyan helyzetbe hozta magát, hogy már nem tudja megtenni. Bűne semmiképpen sem mentesíti őt kötelessége alól.
A dordrechti zsinat az akkori arminiánusokkal – akik szintén az evangélium jó szándékú felajánlását tanították, amely egy minden ember felé irányuló, feltételezett isteni szeretetben gyökerezik – való küzdelmében különösen is rábízta a református egyházakra azt a feladatot, hogy mindenkinek hirdessék a kereszt evangéliumát, annak két részével: (1) mindenkinek, aki hallja az evangéliumot, komoly kötelessége, hogy higgyen Krisztusban, illetve (2) az üdvösség ígérete az, hogy Isten megmenti mindazt, aki hisz.
Nem szeretem azt a szót, hogy „esedezik”, amit a kérdező használ (noha maga a textus nem használja azt), mert Isten komolyan szól, amikor megparancsolja az embereknek, hogy higgyenek Krisztusban. Nem szórakozik, nem „ugratja” az embereket, nem viccelődik. Parancsoló akarata az, hogy az ember valóban higgyen Krisztusban. Végső soron ugyanis Isten úgy teremtette meg, hogy mindenben képes volt Istennek engedelmeskedni. Isten soha nem szabadítja fel e komoly kötelessége alól. A dordrechti zsinat döntései ezt is világossá teszik. Ezek megtalálhatóak a Dordrechti Kánonok III/IV:8–9. részében.
Amit azonban jelenlegi számunkban elmondtam, nem a teljes történet. Annak további részei is szükségesek. Erre azonban várnunk kell a következő alkalomig, ha az Úr akarja. Prof. Hanko
2 Ez az angol nyelvű könyv elérhető a CPRC könyvesboltjában: https://cprc.co.uk/product/triple-knowledge-series-10-volumes/
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
