David J. Engelsma
Mindössze 50 évvel Luther Márton, és csupán 30 évvel Kálvin János halála után (és a Heidelbergi Káté, valamint a Belga Hitvallás megírása után) egy eretnek megigazulástan egyházszakadást okozott a hollandiai református egyházakban és végül szerte Európa református egyházaiban. Azoknak az egyházaknak a lelkészeit és professzorait, akik ezt az eretnekséget tanították a pártjuk vezető teológusa, Jakob Arminius után arminiánusoknak hívták. Remonstránsoknak is hívták őket, mivel kifogást, vagy tiltakozásti nyújtottak be a református egyházak ortodox tanítása ellen.
Az arminiánusok megigazulással kapcsolatos tévelygése gyakran elkerüli a figyelmet amiatt, mert nagyobb hangsúlyt kap az a küzdelem, ami keresztyén hit öt másik, alapvető fontosságú igazsága körül forog. Ez az öt igazság a predesztináció, az engesztelés, a bukott emberiség lelki állapota, a megelevenítő kegyelem és a szentek megtartatása, amiket jól ismerten a kálvinizmus öt pontjának hívnak. Mindemellett, az arminiánus teológiának van egy elkülönülő, a megigazulásról szóló téves tanítása.
Annak ellenére, hogy az arminiánus megigazulástanról sem az arminianizmus védői, sem annak támadói nem vesznek tudomást, és annak ellenére, hogy a megigazulástant nem említik meg az arminiánus eretnekség és a református ortodoxia közötti fő pontok között, melyek vitát okoztak (és okoznak), az arminiánus megigazulástan a kegyelem evangéliuma arminiánus kiforgatásának egy döntő fontosságú oldala. John L. Girardeau-nak igaza volt, amikor azt állította, hogy:
„Leszámítva azt, hogy az arminiánusok azt bizonygatják, hogy a bűnös akarata felsőbbrendű a gyakorlati üdvözülésben és, hogy azt tagadják, hogy Isten szuverén úr a kiválasztó kegyelemben, nincs más, amiben az arminiánus teológia szembetűnőbben fogyatékosabb lenne, mint annak a nagyszerű elvnek a tagadásában, hogy Isten a bűnösben a megigazulásért egy valóságos, egyéni, tökéletes és cselekedetek által való igazság [Krisztus cselekedetek által való igazságát, mely a kiválasztott hívő helyett és annak számára számítódik be.] meglétét követeli meg.”ii
Az arminianizmus magában foglalt egy megigazulásról szóló hamis tanítást. Az, hogy mi ez a hamis tanítás nyilvánvaló az ortodox református egyházaknak a dordti zsinaton (1618-1619) hozott kánonjaiból, melyekben az arminiánus eretnekséget elítélték. Még akkor is, ha a református egyházak ezen hitvallása nem szentel egy elkülönített fejezetet arra, hogy az arminiánus hamis megigazulástannal szemben megvédje a megigazulást, az arminiánus megigazulástanra kifejezetten utal és azt le is írja.
A legfőbb utalás az arminiánus megigazulástanra a kánonok második fejezetében, a tévelygések elutasításával foglalkozó részben jelenik meg. A kontextus elítéli azt az arminiánus tanítást, mely szerint Krisztus halála „feljogosít[otta] az Atyát arra, hogy az emberrel tetszése szerinti, kegyelmen vagy cselekedeteken alapuló szövetséget kö[ssön]” (ami szükségszerű velejárója az arminianizmus univerzális engesztelésnek). A kánonok elítélik azokat, azaz az arminiánusokat,
„[a]kik azt tanítják, hogy a kegyelem új szövetsége, amit az Atya Isten Krisztus haláláért kötött az emberrel, nem abban áll, hogy hit által elfogadván Krisztus érdemeit Isten előtt megigazulunk és üdvözülünk, hanem abban, hogy Isten eltörölte a törvénynek való tökéletes engedelmesség parancsát, és a hitet a hit engedelmességével együtt annak hiányosságai ellenére a törvénynek való tökéletes engedelmességnek tekinti, és érdemesnek találja az örök élet kegyelem által való jutalmára.”iii
A lényeges fordulat, amely az arminiánus megigazulástant meghatározza az ez: „a hitet a hit engedelmességével együtt annak hiányosságai ellenére a törvénynek való tökéletes engedelmességnek tekinti, és érdemesnek találja”.
A kánonok az arminiánus megigazulástant az első fejezet tévelygéseket elutasító részében hasonlóan elemzik. Miközben elutasítják a feltételes kiválasztásról szóló arminiánus tanítást, a kánonok megjegyzik, hogy az arminiánus gondolkozásban a kiválasztás nem abból áll, hogy Isten egyes embereket kiválasztott, míg másokat nem, hanem, hogy „a hit természettől fogva érdemtelen cselekedetét, valamint annak részleges engedelmességét választotta ki. Ezt az engedelmességet kegyelméből önmagában teljesnek tekinti, és érdemesnek találja az örök élet jutalmára.” A kánonok a hit ilyen értelmezését „a kegyelem által való megigazulás igazság[a]” számára „kártékony[nak]” ítélik.iv
Ahogy a kánonok a megigazulástanukat pontosan leírják, az arminiánusok azt tanították (és tanítják), hogy a bűnös ember azon aktusa, hogy hisz, az Istennel való igazságát önmagában alkotja és ezáltal az érdemességét is arra, hogy örök életet szerezzen. Nyilvánvaló módon, a bűnös hite nem egyezik meg a törvénynek való tökéletes engedelmességgel, még kevésbé a bűn tartozásának megfizetésével a megsértett Isten számára. De – ahogy azt az arminiánus teológusok mondják –, Isten a törvénynek való tökéletes engedelmesség követelményéről kegyelmesen lemondott, és hasonlóan kegyelmesen hajlandó a bűnös hitének aktivitását a bűnös igazságának tekinteni. Az arminiánusok az I Mózes 15:6-ra hivatkozva – mely így szól: „És [Ábrahám] hitt az ÚRnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul.” – a református értelmezést elutasították, mely szerint Ábrahám hite csak úgy tulajdoníttatott, vagy számíttatott neki igazságul, amennyiben Ábrahám hitének tárgya a megfeszített Krisztus volt, így az Ábrahámnak tulajdoníttatott igazság valójában Krisztus engedelmessége volt, amit ő helyette cselekedett meg, és amelyre ez a hit mindig tekint, azt befogadja, abban bízik és azt kapja meg. Ezzel ellentétben az arminiánusok ezt az igét – amit Pál úgy idéz, mint ami alapvető fontosságú a megigazulás tanítása szempontjából, amit a Róma 4-ben mutat be –, úgy magyarázták, hogy Isten Ábrahám hitének aktivitását önmagában, mint aktivitást, tulajdonította neki igazságul.
Bár Jakob Arminius a megigazulásról szóló valódi véleményének elleplezésében rendkívül ravasz volt (mint ahogy abban is, hogy elleplezze minden elhajlását a kegyelemről szóló nagyszerű tanításoktól, amiket a reformáció újra meglelt), mégis a megigazulásról szóló aberrált tanítását eléggé világossá tette. Azért, hogy megvédje magát attól a vádtól, mely szerint azt tanította, hogy a „hit nem a megigazulás eszköze”, Arminius az I Mózes 15:6-ra hivatkozott. Így magyarázta az igehelyet: „A hit nem mint egy eszköz, hanem mint egy aktivitás tulajdoníttatott igazságul.” Összekeverve a dolgokat, de egyáltalán nem visszavonva, amit az előbb éppen kijelentett, Arminius hozzátette: „bár ezt a beszámítást az teszi meg, aki azt elismeri.”v
Arminius még nyíltabb volt teológiai barátjának, Uitenbogardnak a megigazulásról szóló tanításának kifejtésében, mint ahogy azt a teológiai ellenfelei előtt megvédte. Arról a biblikus szólásról, mely szerint „Isten a hitet számítja be igazságul” Arminius ezt írta Uitenbogardnak: „Ha egyáltalán ezt értem, úgy gondolom, hogy annak a szólásnak, hogy Isten a hitet igazságul számítja be az az értelme, hogy a megigazulás a hitnek van tulajdonítva, nem azért, mert az elfogad, hanem azért, mert azt fogadják el.” A nagy eretnek kifejtette egyet nem értését az I Mózes 15:6-ról szóló ortodox értelmezéssel szemben, mely szerint Isten a hitet csak úgy tulajdonítja igazságul, ha a hit tárgya Krisztus. Ezt írta ugyanis: „Mertnem a tárgya, amit a hittel elismer, hanem a hite az, amiről azt olvassuk, hogy igazságul tulajdoníttatott neki.”vi
Az arminiánus megigazulástan szerint a hit nemcsak egy emberi cselekedet, amely által a bűnös méltónak mutatja magát Isten megigazító ítéletére és, amely által ezt az ítéletet kiérdemli, hanem a hit, azaz a hit aktusa önmagában számít az Istennel való igazságának. Isten a megigazulásban nem Krisztus engedelmességét számítja be a bűnös számára annak hitének eszközével, hanem Isten a bűnös igazságaként a hit aktusát számítja be.
A Rómaiakhoz és a Galátziabeliekhez írt levél nyelvezete szerint az arminianizmus cselekedetek által való megigazulást tanít. A hit a cselekedet. Az arminianizmus azt tanítja, hogy az ember a hit miatt igazul meg (amit a Szentírás nem tanít). A bibliai megigazulás a hit (eszköze) által van.
Még a törvénynek való engedelmesség cselekedetei sincsenek kizárva az arminiánus megigazulástanból. Ahogy azt a kánonok megjegyzik, az arminiánus megigazulástan szerint Isten a „hitet és a hit engedelmességét” a bűnös igazságának tekinti. A „hit engedelmessége” azok a jó cselekedetek, amelyeket a hit véghezvisz.
Az arminiánusok számára a megigazulás tehát cselekedetek által van, méghozzá rendkívül hangsúlyosan. Az arminianizmus tanítása rosszabb, mint Rómáé. Róma a megigazulásban Krisztus engedelmességét legalább részben a bűnös igazságának számítja be, méghozzá a nagyobb részben (elméletben, ha a gyakorlatban nem is). Az arminianizmus számára a bűnös igazsága teljes egészében az ő saját cselekedeteiből áll: a hite, mint emberi cselekedet és a törvénynek való engedelmessége. Krisztus sehogyan sem a bűnös igazsága. Krisztus csupán lehetővé tette a bűnös számára, hogy saját magát a hittel és az engedelmességgel megigazítsa.
Ahogy arra a kánonok a tévelygések elutasításában rámutatnak, az arminiánus megigazulástan a Krisztus haláláról és az újszövetségről szóló arminiánus tanítással van közeli kapcsolatban. Először is, mivel az univerzális, nem hatékony engeszteléssel tagadják a kereszt helyettes engesztelését, az arminianizmus azt tanította (és azt tanítja), hogy Krisztus halála csupán feljogosította Istent arra, hogy minden ember számára felajánlja az üdvösséget azzal a feltétellel, hogy higgyenek. A hit tehát az arminianizmus számára nem az az eszköz (amit a kiválasztott bűnösnek a kereszt szerzett meg, és amit a Lélek ruház rá), amely által a bűnös a beszámítás révén Jézus Krisztus tökéletes igazságát megkapja. A hit a bűnös azon cselekedete, amely által az előírt feltételt betölti, és ami így a bűnösnek az Istennel való igazságává válik.
Másodszor, az arminiánus, hiten és jó cselekedeteken alapuló eretnek megigazulástan az arminianizmus téves szövetségről szóló tanából ered. Amikor a kánonok a 2. fejezetben, a 2. és 4. tévelygésekről szóló részben az arminianizmus megigazulástant leírják és elítélik, akkor abban a feltételes szövetségről szóló arminiánus tant is elutasítják. Az arminianizmus tagadta, hogy Krisztus „megerősítette az új szövetséget” azoknak és azokkal, „akiket az Atya öröktől fogva az üdvösségre választott és Neki adott”. Tagadták, hogy ez a megerősítés magában foglalta azt is, hogy Krisztus megszerezte a kiválasztottak számára mind az üdvösséget, mind a hitet, amely által az üdvösséget megkapják.vii
Ezzel szemben, az arminiánus teológia azt tanította, hogy Krisztus halála kiérdemelte Isten számára a jogot, hogy a hit és az engedelmesség feltételéhez kötve minden emberrel megalapítsa a szövetséget. A feltételes szövetség ilyen felfogásában a megigazulás is szükségszerűen feltételes, azaz a bűnös cselekedetétől függ, legyen az hit vagy jó cselekedetek, esetleg mindkettő.
Alapvető fontosságú az arminiánus megigazulástanban (ahogy a római-katolikus tanításban is) a bűnös szabad akaratának képzete. A bűnösök a szabad akaratukkal képesek megkülönböztetni magukat a többiektől, mint megigazulásra méltó személyek és, mint akik a sajátjukból hozzá tudnak adni valamit a megigazulásukhoz.
Szükségszerű ebben a megigazulástanban annak az elismerése, hogy a megigazulás kegyelme elveszíthető. Egy olyan igazság, ami a bűnös cselekedeteiből áll rendkívül bizonytalan, mi több egyenesen megbízhatatlan. Egy olyan megigazulás, amely a bűnöstől függ annak utolsó leheletéig kétséges.
A dordti zsinat (ami a mai napig a legnagyobb és legfontosabb, a hit igazságait tárgyaló egyetemes keresztyén gyűlés volt a niceai, konstantinápolyi és kalkedóni zsinat óta) elítélte az arminiánus megigazulástant és minden hozzá kapcsolódó tanítást (különösen a Krisztus halálára és a szövetségre vonatkozóakat), mint eretnekséget. A kánonok az arminiánus megigazulástan kontextusában elátkozzák az arminianizmust mind annak gyökerét, mind annak kifejlett tanítását, John Wesley arminianizmusát ugyanúgy, mint Jakob Arminius-ét, „akik újra felhozzák a pokolból a pelagiánus tévelygést.”viii
Azt, hogy a kánonok az arminiánus megigazulástant úgy ítélték meg, mint amely lényegében ugyanaz a megigazulásról szóló hamis tanítás, amit az apostol a Római és a Galátziabeliekhez írt levelében elítél bizonyítja az az igevers, amit a kánonok az arminiánus tanítás ellen felhoznak. A kánonok abban a rendkívül fontos cikkben, ami az arminiánus megigazulástanról szól, és azt elítélik a Róma 3:24-25-öt idézik: „[Az arminiánus megigazulástan] ellentmondásban áll a Szentírással, ami azt tanítja: »Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által, Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében« (Róm 3:24-25).” Egy további, elhervasztó vádban a hitvallás hozzáteszi: „Ezek [az arminiánusok] pedig az istentelen Socinus-szal együtt az egész egyház egyetértésével szemben egy új és furcsa Isten előtti megigazulásról beszélnek.”ix
(David J. Engelsma: Gospel Truth of Justification – Proclaimed, Defended, Developed. Reformed Free Publishing Association, Jenison, Michigan, 2017. 6-12.)
Ha többet szeretne olvasni magyarul, kattintson ide.
__________________________
