Herman Witsius (1636-1708)
Egy tanult személy az Új[szövetségből] Jakab és a vének Pálhoz intézett beszédét (ApCsel 21:21) ajánlotta nekem megfontolásra: „Felőled pedig azt hallották, hogy te mindazokat a zsidókat, kik a pogányok között vannak, Mózestől való elszakadásra tanítod, azt mondván, hogy ne metéljék körül fiaikat, se a zsidó szokások szerint ne járjanak.” Amikor azonban ez nagy felbolydulást okozott azok között, akik buzgóak voltak a törvény mellett, de Krisztusban is hittek, Jakab azt javasolta Pálnak, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyekből mindenki meg fogja tudni, hogy semmi sem volt azokban, amiket felőle hallottak; hanem Pál maga is úgy járt, hogy a törvényt megtartotta (24. v.). Pál eleget tett ennek a tanácsnak. Ebből le lehetne vonni azt a következtetést, hogy Pál tanításának igazi értelme az volt, hogy bár a pogányoknak valóban nem volt kötelező a körülmetélés és az egyéb ceremóniák, azonban a zsidóknak még azután is, hogy Krisztus hitét megkapták, körül kellett metélniük a gyermekeiket és a szokások szerint kellett járniuk. Pál ugyanis azzal, hogy Jakab rábeszélése után engedelmeskedett, eltávolítja magától azt a gyanút, hogy ezzel ellentétes tanítást tanít. […]
Itt azonban három dolgot fogunk elkülönülten megfontolni. Először is, Pál igazi tanítását. Másodszor, a rágalmat, amit bántóan ráfogtak. Harmadszor, a tapintatos tanácsot, amit Jakab és a vének neki javasoltak. Valóban Pál, aki a keresztyén szabadság kiváló prédikálója volt, mind a zsidókat, mind a pogányokat, akik engedelmeskedtek az evangéliumnak, felszabadította a körülmetélésnek és az egyéb ceremóniáknak való alávetés szükségessége alól. Ő ugyanis mindenkinek azt hirdette, hogy „A körülmetélkedés semmi, a körülmetéletlenség is semmi; hanem Isten parancsolatainak megtartása” (I Kor 7:19). A törvényt pedig egy gyámhoz hasonlítja, akinek gyámsága alá volt helyezve az Ószövetség egyháza, ami akkor mintha gyermeki állapotban lett volna. Most azonban a mennyek országa a világban fel lett állítva. Kijelenti, hogy ugyanaz az egyház felnőtt, akinek már nincs többé szüksége gyámra, és nem volt szabad újra a világ azon első elemei alá szolgaságra adni (Gal 4). Ez [azaz az egyház – a ford. megj.] pedig bizonyosan zsidókból és pogányokból is állt. Ezt az újszövetségi kiváltságot szabadon és nyíltan hirdette mindenhol. Nem volt azonban ellene, hogy a zsidó testvérek gyengesége számára némi engedményt tegyen annak a szabadságnak a gyakorlásában, abban az esetben, ha a viszálykodás lelke nem volt jelen, sem a ceremóniák gyakorlásáért való kiállásban a szükségesség és az igazságosság hite. A rágalom azonban egész máshogy magyarázta ezt a magatartást: mintha a törvény meggyalázására cselekedett volna így és a Mózestől való hitehagyást tanított volna és ebben a tanítási pontban nem értett egyet a keresztyén hit vezetőivel. Biztos azonban, hogy a helyzet pont ennek az ellentéte volt, hiszen semmilyen gyalázat nem éri a törvényt, ha azt tanítják, hogy Krisztus eleget tett annak. Egy kézírást1 sem ér gyalázat, amikor fizetéskor eltörlik. Nem is hitehagyás Mózestől azt prédikálni, hogy Krisztus a szabadság adományozója, hiszen Mózes maga parancsolta meg, hogy meghallgassák Őt.2 Pál nem is volt nézetkülönbségen a többi apostollal szemben, mert ők is, a jeruzsálemi zsinat határozata [ApCsel 15:23-29 – a ford. megj.] szerint mentességet tanítottak azon iga alól. Pál annak a szabadságnak a gyakorlásában semmi esetre sem tagadta meg, hogy figyelembe kell venni a jóindulatot és a tapintatosságot. Mindazonáltal, a rágalom teret nyert, és sokan a testvérek közül, akik az apostol tanításáról nem voltak helyesen tájékoztatva, alaptalan gyanúkban éltek felőle. Ebből fakadt a tanács, hogy saját magának kellene bizonyos ceremóniákat nyíltan elvégeznie, nem azért, hogy sérelmet okozzon annak a keresztyén jognak és szabadságnak, amiről már prédikált, hanem hogy nyilvánosan megmutassa, hogy semmit sem tett szemtelenül, ami bármiféle jogos felháborodást kelthetett volna, hogy alávaló rágalom volt az, ami által becsmérelték, mint például az, hogy Mózesról nem igazán tiszteletre méltó gondolatai voltak és a zsidókat a törvény megvetésére tanította. Az apostol eleget tesz ennek a tanácsnak, nem azért, mert helyeselte volna azoknak a fanatikusoknak az indulatosságát, hanem hogy eltöröljön egy rágalmat és, hogy a gyengékhez megfontoltan és barátságosan alkalmazkodjon. Így a zsidóknak zsidóvá lett, hogy zsidókat nyerjen meg; a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerje (I Kor 9:20). Mivel ezek a dolgok annak rendje és módja szerint gondosan meg lettek fontolva, nyilvánvaló, hogy semmi sincs ebben a szakaszban, amiből arra lehetne következtetni, hogy a körülmetélés a megtért izraeliták között továbbélt volna.
(The Economy of the Covenants Between God and Man, Vol. II. Edinburgh, John Turnbull, 1803. IV. könyv, VIII. fejezet, 257-259. A magyar fordítás egyes helyeken javítva lett az 1739-es latin kiadás (Hermanni Witsii de oeconomia foederum Dei cum hominibus libri quatuor. Basileae, Apud Joh. Rudolphum, 572-573.) alapján.)
1 Az 1803-as angol fordítás „hand-writing”-got ír. Az 1739-es latin kiadásban itt a „chirographi” szerepel, aminek a szótári alakja a „chīrŏgrăphum”. A chirographum a kézíráson kívül jelenthet olyan kötelezvényt is, amit az adós egyoldalúan állított ki és csak ő írt alá. A chirographum szó görög megfelelője megtalálható a Kol 2:14-ben. A ford. megj.
2 Witsius a IV. könyv XIV. fejezetében amellett érvel, hogy az V Móz 18:15, 18 a Messiásról szól. A ford. megj.
Függelékek
John Gill (1697-1771, baptista teológus): „azt mondván, hogy ne metéljék körül fiaikat; bár ez nem tűnik ki, az igaz, hogy az apostol azt tanította, hogy a körülmetélés el lett törölve és, hogy az semmi volt; sőt, az embernek alávetnie magát annak, mint, ami szükséges az üdvösségre, káros és veszedelmes volt, de mint indifferens dolgot a gyenge testvérek között megengedte és a gyengeségükre leereszkedve maga is kiszolgáltatta, amiben a zsidónak zsidóvá lett, hogy néhányat megnyerjen” (Az ApCsel 21:21-hez fűzött kommentárból)
James Durham (1622-1658): „Néhányan gyengék, így a leereszkedés építi őket, de a megbántásuk megütköztetheti őket az evangéliumban. Mások azonban elferdültek és a hozzájuk való leereszkedés megerősíti őket az ellenkezésükben és így az bizonyul számukra megütközésnek. Ezen az alapon, Timóteus körülmetélése [ApCsel 16:3 – a ford. megj.] a gyengéknek egy időben építő, és az attól való tartózkodás botránkoztató lett volna. Más időben és más személyeknek a körülmetélés megbotránkozás lett volna, ahogy azt Titusz esete [Gal 2:3-5 – a ford. megj.] példázta. Az pedig, hogy Pál elutasította, hogy körülmetélje őt, nem azért történt, mert nem vette figyelembe a megütközésüket, hanem azért mert tudta, hogy az ő körülmetélése felfújná és megerősítené őket és valójában így ütköztetné meg őket. Ezért inkább nem tette meg.” (The Dying Man’s Testament to the Church of Scotland or, A Treatise Concerning Scandal. Dallas, TX, Naphtali Press, 1990. 29-30.)
