Ismáel és Hágár üdvössége: válaszok egyes ellenvetésekre
(I.) Két fontosabb érvet állíthatnak fel azzal szemben, hogy Ismáel Isten gyermeke volt. Az első az a bűne, amikor kinevette Izsákot (1Móz 21:9). Ismáel azon a napon vétkezett, amikor Izsák elválasztását egy nagy vendégséggel ünnepelték (8. v.). Ha Izsák ekkor mintegy három éves volt, Ismáel 17 lehetett. Féltékeny volt öccse kiváltságosabb helyzetére: „Mindenki ilyen nagyra tartja ezt a kis mitugrászt, de az én elválasztásom alkalmából nem rendeztek efféle ünnepséget.” Ismáel ezzel a hozzáállással és viselkedéssel kétségkívül vétkezett, de az Isten szövetségéhez tartozó családban bármely gyermek küzdött volna hasonló helyzetben.
Mózes 1. könyve olyan bűnöket is feljegyez, amelyeket Ábrahám és Sára követett el. A 12. és a 20. fejezetben Ábrahám letagadja a feleségét, aki pedig együttműködik a csalásban. Az idős Sára hitetlenül nevetgélt magában, amikor Isten azt mondta, hogy fia fog születni (18:12). Ezután pedig hazudott, amikor maga az Úr megfeddte őt (18:13–15). Ábrahám és Sára vétke nem jelenti azt, hogy elvetettek lettek volna, hiszen a Szentírás máshol azt tanítja, hogy hittek. Ugyanez a helyzet Ismáel vétkével az 1Mózes 21-ben, ha meggondoljuk az üdvösségéről a korábbi számban felhozott öt érvet (XIX. kötet 10. szám).
A második érv, hogy Ábrahámnak kétszer is azt mondta Isten, hogy a szövetségét nem Ismáel nemzetségeivel (17:20), hanem Izsákéval erősíti meg: „Kétségnélkül a te feleséged Sára szül néked fiat, és nevezed annak nevét Izsáknak, és megerősítem az én szövetségemet ő vele örökkévaló szövetségül az ő magvának ő utána… Az én szövetségemet pedig megerősítem Izsákkal” (19. és 21. v.), mert „Izsákról neveztetik a te magod” (21:12).
Viszont ez nem jelenti azt, hogy Ismáel örökre elveszett volna, ugyanis az Ábrahám életéről szóló két szakasz szövegkörnyezete az ellenkezőjét bizonyítja. Az 1Mózes 17 szerint Ismáel Isten színe előtt, az Ő szövetségi barátságában élt (18. és 20. v.), Isten megáldotta őt (20. v.) csakúgy, mint Sárát (16. v.), minden kegyes asszony anyját (1Pt 3:6). Az 1Mózes 21 nemcsak azt erősíti meg, hogy Jehova Ismáellel (20. v.) volt – ami a lelki közösségre utal –, hanem kétszer kijelenti azt is, hogy az Úr megválaszolta a tizenéves Ismáel imádságát: „Meghallá pedig Isten a gyermeknek szavát […] az Isten meghallotta a gyermeknek szavát” (17. v.).
Mózes 1. könyvének 17. és 21. részében az Úr megjövendöli, hogy az Ő ószövetségi egyháza és népe Izsáktól fog származni, amiképpen a Messiás is. A hívő Ismáel nemzedékeire azonban nem vonatkozott efféle ígéret. El fognak térni a Felségestől, és az ismáeliták Isten népe, Izráel ellenségeivé válnak. Ebben Ismáel, Ábrahám fia hasonlít Lótra, Ábrahám hívő unokaöccsére (2Pt 2:7–8), hiszen Lót fiai, Moáb és Ammon az izráeliták megrögzött ellenségeivé váltak.
A Róma 9:7 az 1Mózes 21:12-t idézve megmagyarázza, hogy Ábrahám igazi, lelki magva nem Ismáel nemzedékeiben volt (és nem is Ketúráh fiaiban, 1Móz 25:1–4): „Izsákban neveztetik néked a te magod”. Hasonlóképpen Jáfet, Noé fia is istenfélő volt, de a szövetség vonala Sém családjában folytatódott.
A Római levél 9. része még egy további megkülönböztetést tesz a Jákóbtól, Ábrahám unokájától származó tizenkét törzsről: „Mert nem mindnyájan izráeliták azok, kik Izráeltől valók […] Azaz, nem a testnek fiai az Isten fiai; hanem az ígéret fiait tekinti magul” (6. és 8. v.).
(II.) Mózes 1. könyvének 16. része alapján érvelnek az ellen, hogy Hágár Isten gyermeke lett volna. Ez a fejezet feljegyzi, hogy a várandós Hágár megvetette gazdáját, Szárait (4–5. v.), és elfutott előle (6. v.). Erre azt válaszoljuk, hogy Hágár váratlan felemelkedése indította őt kevélységre: az egyiptomi rabszolgalány Ábrahám ágyasa lett, és megadatott neki, hogy gyermeket foganjon nem úgy, mint Szárainak. Miért menekült el Hágár? Szárai nyomorgatta őt (6. v.). Amikor pedig az Úr angyala – a testté létel előtti Krisztus – azt mondta neki, hogy térjen vissza asszonyához, és alázza meg magát előtte (9. v.), akkor az 5. parancsolattal összhangban engedelmeskedett.
Mindezek nem jelentik azt, hogy Hágár elveszett volna. Idézzük fel azt az öt pontot, amelyet üdvösségével kapcsolatban gyűjtöttünk össze (XIX. évfolyam 11. szám)! (1) Vajon az istenfélő Ábrahám valóban ágyasául vett volna egy hitetlent? (2) Hágárt érte az a tisztesség, hogy a Szentírás beszámolói között először számára jelent meg az Úr angyala, mégpedig kétszer is (1Móz 16:7–14; 21:17–19). (3) Isten meghallgatta az imádságait és a nyomorúságát (16:11). (4) Hágár megvallotta Jehova vigasztaló jelenlétét (16:13). (5) Isten azt mondta neki, hogy ne féljen (21:17).
(III.) Miután megvizsgáltunk két érvet Ismáel és egyet Hágár üdvösségével szemben, most foglalkozzunk egy olyan érvvel, amelyet mindkettejük üdvösségével szemben hoznak fel. Némelyek szerint a Galácia 4:22–31 azt tanítja, hogy Hágár és Ismáel elveszett. Azt is hozzáteszik, hogy az Újszövetségben ez a szakasz magyarázza az ószövetségi történetet.
A válasz, hogy ezekben a versekben allegóriával, azaz kiterjesztett hasonlattal állunk szemben, amit maga az igehely is tanít: „Ezek mást példáznak: mert azok az asszonyok a két szövetség, az egyik a Sinai hegyről való, szolgaságra szűlő, ez Hágár, Mert Hágár a Sinai hegy Arábiában, hasonlatos pedig a mostani Jeruzsálemhez, nevezetesen fiaival együtt szolgál” (Gal 4:24–25). Nyilvánvaló, hogy Hágár nem szó szerint egy szövetség vagy egy hegy. A lényeg, hogy Hágár ezeket jelképezi.
Összefoglalva Mózes 1. könyvének feljegyzései alapján Hágár és Ismáel üdvözült (történelmileg, egyénileg és személyesen). Ezt az előző két számunkban öt-öt érvvel támasztottuk alá. A Galácia 4:22–31-ben azonban Hágár és Ismáel allegorikusan jelenik meg. Pál a judaistákkal vitatkozik, akik Galácia római provinciájában megrontották az egyházakat. E vita során abból indul ki, hogy Hágár (gazdasági és társadalmi értelemben) „szolgáló” volt (22., 23., 30. és 31. v.), Ismáel pedig a szolgálótól született (23. v.), az ő fia volt (22. és 30. v.). Ők így a törvény (rab)szolgaságát jelképezik (24. és 25. v., vö. Gal 3:9). Miután az apostol kifejtette és bebizonyította azt az igazságot, hogy Isten a törvény cselekedetei nélkül, egyedül hit által, egyedül Krisztusban igazít meg (1:1–4:21), ezt az evangéliumi tanítást egy allegorikus képpel ábrázolja, hogy könnyen meg lehessen jegyezni (Gal 4:22–31). Mindezzel nem mond ellent a Mózes 1. könyvében olvasható történelmi feljegyzéseknek, és nem kárhoztatja Isten két ószövetségi szentjét. Rev. Stewart
A Lélek kettős származása
Egy olvasónk ezt kérdezte: „A Filioque miért alapvető tanítás? Milyen egyértelmű igehelyekkel támaszthatjuk alá, és hogyan kapcsolódik az evangéliumhoz? Olyan alapvető evangéliumi kérdés, hogy amikor a keleti egyház elutasította, azzal elfordult Krisztustól?”
Mindenekelőtt magyarázzuk meg, hogy a Filioque ezt jelenti: és a Fiútól. Ezt a latin szót vagy magyar kifejezést a nyugati egyház Kr. u. 1014-ben adta hozzá a Niceai vagy Nicea-konstantinápolyi Hitvalláshoz. Ez eredményezte a nyugati és a keleti (később keleti orthodox) egyházak 1054-ben bekövetkezett szakadását. A keleti orthodox egyház mind a mai napig elutasítja a hitvallás és a tanítás ilyen kiegészítését.
A Niceai Hitvallást 325-ben az (első) Niceai Zsinaton fogalmazták meg. Ez a hitvallás így végződött: „És a Szent Lélekben.” 381-ben, az (első) Konstantinápolyi Zsinaton ezt a hitcikkelyt a következőképpen egészítették ki: „És a Szent Lélekben, a megelevenítő Úrban, aki az Atyától származik, aki az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és együttdicsőítendő, aki szólott a próféták által.” (Ugyanekkor a hitvallást kiegészítették az egyházról, a keresztségről, a feltámadásról és az eljövendő világról szóló hittételekkel is.)
1014-ben a latinnyelvű, vagyis nyugati egyház hozzáadta a hitvalláshoz a Filioque szót, így a következőképpen hangzik: „És a Szent Lélekben, a megelevenítő Úrban, aki az Atyától és a Fiútól származik, aki az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és együttdicsőítendő, aki szólott a próféták által.”
Ez a kifejezés (és a Fiútól) a Szentlélek kettős származását mondja ki, miszerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. A Filioque a Szentlélek teljes isteni voltát is megerősíti. A legtöbb protestáns vallja ezt: „Az Atya az oka, az eredete és a kezdete minden láthatónak és láthatatlannak; a Fiú az Atya Igéje, bölcsessége és képmása, a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származó örök erő és hatalom” (Belga Hitvallás 8). „Az Istenség egységében három egy lényegű, erejű, és örökkévalóságú személy van: az Atya Isten, a Fiú Isten és a Szent Lélek Isten. Az Atya senkitől sem nemzetett és senkitől sem származik, a Fiú örökkévaló módon az Atyától nemzetett, a Szent Lélek örökkévaló módon az Atyától és a Fiútól származik” (Westminsteri Hitvallás 2:3).
Az Atya és a Lélek, valamint a Fiú és a Lélek kapcsolatát, illetve a Szentlélek, a Szentháromság harmadik személyének egyedi jellemzőit a származás szóval írhatjuk le.
Az Atya úgy viszonyul a Fiúhoz, hogy Ő nemzi a Fiút (Ő az Atya a Fiúval való kapcsolatában). A Fiú úgy viszonyul az Atyához, hogy Őt az Atya nemzi (Ő a Fiú az Atyával való kapcsolatában.
Az Atya úgy viszonyul a Lélekhez, hogy Ő küldi el vagy leheli ki a Lelket (a Lélek az Atya Lelke, Mt 10:20). A Lélek úgy viszonyul az Atyához, hogy az Atyától származik, Ő küldi el, Ő leheli ki (Ő a Lélek az Atyával való viszonyában).
A Fiú pedig úgy viszonyul a Lélekhez, hogy Ő küldi el vagy leheli ki a Lelket (a Lélek a Fiú Lelke, Gal 4:6). A Lélek úgy viszonyul a Fiúhoz, hogy az Atyától származik, Ő küldi el, Ő leheli ki (Ő a Lélek a Fiúval való viszonyában).
Meg kell értenünk, hogy a „nemz” vagy „származik” szavak nem azt jelentik, hogy a Fiúnak vagy a Léleknek van valamiféle kezdete, vagy bármilyen mértékben kisebbek lennének az Atyánál. Ezek a szavak a Szentháromság személyei közti örök kapcsolatokat és egyedi személyiségüket írják le. Másként fogalmazva az Atya örökkévaló módon nemzi a Fiút, a Lélek pedig örökkévaló módon származik az Atyától és a Fiútól.
Ezek a kapcsolatok láthatóak abban is, ahogyan a három személy az időben kijelenti magát. Így az Atya Krisztus Atyja is az emberi természete szerint, és Krisztus a testté lett egyszülött Fiú. A Lelket mint pünkösd Lelkét és Krisztus Lelkét, aki az egyházban él, az Atya és a Fiú küldi el, és Tőlük származik. Az előbbiekkel természetesen csak annyit mondunk, hogy Isten az időben kijelenti, hogy kicsoda öröktől fogva Ő, az áldott Szentháromság. Ez egy lényeges gondolat, mert ha a Lélek az időben az Atyától és a Fiútól származik, akkor ugyanez igaz az örökkévalóságra nézve is.
A Filioque-vita az előbbi felsorolás utolsó két pontjáról (azaz az Atya és a Lélek, illetve a Fiú és a Lélek viszonyáról – a fordító megjegyzése) szól. A protestánsok hiszik, hogy a Szentháromságban teljes szimmetria, harmónia és egyenlőség van, és a Lélek öröktől fogva, egyenlő módon származik az Atyától és a Fiútól. Ezt a keleti orthodoxia tagadja. Vajon a keleti orthodox egyházak tagadják a Lélek teljes istenségét és az Atyával és a Fiúval való teljes egyenlőségét? (Ez az ariánizmus ősi eretneksége.) Az egyháztörténet megmutatja, hogy a keleti orthodoxia hajlik az ariánizmus felé: hajlik arra, hogy a Lelket bizonyos tekintetben az Atya és a Fiú alá rendeljék. Ha ez igaz, akkor itt valóban az evangélium lényegét érintő kérdéssel állunk szemben.
Vajon ez a kettős származás biblikus? Igen! A János 15:26-ban megtalálható ez a szó: származik. Ez az igevers a Lélek kettős származását tanítja: „Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot.” A Léleknek az időben az egyházhoz való elküldése vagy származása az örökkévaló Szentháromságot tükrözi. A Lélek tehát mind az örökkévalóságban, mind az időben az Atyától és a Fiútól származik, és az Atya és a Fiú küldi el Őt.
A Lélek kettős származását tanítják azok a bibliai versek is, amelyek a Lélekről az Atya (Mt 10:20) és a Fiú Lelkeként (Gal 4:6) beszélnek. A Fiú ezt jelentette ki a Lélekről: „engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek” (Jn 16:14). Nincs kétségünk tehát afelől, hogy a Lélek kettős származása (az Atyától és a Fiútól) nemcsak református, hanem bibliai tanítás is.
Milyen dicsőséges a Szentháromság Isten: személyében három, lényében egy. Milyen kifürkészhetetlen a Szentháromság: az Atya nem nemzetett, és nem származik, a Fiút az Atya örökkévaló módon nemzi, a Lélek pedig örökkévaló módon származik az Atyától és a Fiútól. „Az Isten mélységét elérheted-é, avagy a Mindenhatónak tökéletességére eljuthatsz-é? Magasabb az égnél: mit teszel tehát? Mélyebb az alvilágnál; hogy ismerheted meg? Hosszabb annak mértéke a földnél, és szélesebb a tengernél” (Jób 11:7–9). Egyedül Őt kell dicsőítünk, mert „az ő nagysága megfoghatatlan” (Zsolt 145:3). Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
