A kegyesség szerinti igazság (3)
Az igazság a kegyesség szerint való (Tit 1:1). Ezt úgy is hangsúlyozhatjuk, hogy megmutatjuk: a hamis tanítás az istentelenségre vezet. A hitetlen evolúcióelmélet szerint vajon micsoda az abortusz, a meg nem született gyermekek megölése? Csupán annyi, hogy az erősebb, okosabb felnőtt megöli a gyámoltalant. Ez bizony a rátermettebb túlélése! Ha az emberek alacsonyabb életformákból fejlődtek ki, akkor miért nincsenek felsőbb- és alsóbbrendű fajok, ahogyan azt a nácik gonoszul hirdették? Ha csupán állatok vagyunk – ahogyan az evolúcióelmélet hirdeti –, akkor mi a rossz az eutanáziával, amelynek során szándékosan véget vetünk egy ember életének, hogy megkönnyítsük a szenvedéseit? Végül is ugyanezt tesszük a kutyákkal és a lovakkal is.
Annak tagadásából, hogy az élő Isten csak két nemet teremtett, férfit és nőt (1Móz 1:27; 5:2; Mk 10:6), az fakad, hogy sokan belső zavarok, drága műtétek, szörnyű fájdalmak és a transzgender elmélet elkerülhetetlen konfliktusai miatt szenvednek.
Többen azt tanítják, hogy a házasság csak egy kényelmünket szolgáló emberi intézmény, és nem egy férfi és egy nő élethosszig tartó szövetsége (1Móz 2:24; Mt 19:3–12; 1Kor 7). Ebből következik a lényegében bármilyen okból történő válás (Mt 5:32), a házastárs életében való újraházasodás (Lk 16:18) vagy a „homoszexuális házasság” (Rm 1:26–27) stb.
A test lényegtelen, és csak a lélek számít, ahogyan azt a görög filozófia különböző formái és egyéb ideológiák hirdetik. Így a paráznaság ártalmatlan, ahogyan némelyek azt az első században testi módon gondolták (1Kor 6:9–20), és amire ma is sokan így tekintenek.
A világi gondolkodás szerint a világi kormányzatot nem Isten rendelte (Rm 13:1–7; 1Pt 2:13–17; Tit 3:12), hanem az csupán egy emberi alkotmány. Ha tehát nem szereted az államot, miért nem lázadsz fel ellene?
A 10. zsoltár így írja le egy gyilkos gonosz viselkedését: „Leselkedik a rejtekhelyen, leselkedik, mint az oroszlán az ő barlangjában, hogy elragadja a szegényt; elragadja a szegényt, mihelyt hálójába foghatja azt” (9. v.). Mit gondol egy ilyen ember Istenről? Tagadja Jehova mindentudását és igazságát: „Azt mondja szívében: Elfelejtkezett Isten, elrejtette arczát: nem is látott soha… Nem keresed rajta.” (11. és 13. v.).
„Halogatja még az én uram a hazajövetelt” – gondolja a gonosz szolga (Mt 24:48). És mit tesz? Verni kezdi a szolgatársait, és a részegesekkel eszik és iszik (49. v.). Az utolsó időkről alkotott gondatlan elképzelései ördögi viselkedéshez vezetnek, és örök pusztulásra juttatják, hiszen annak a szolgának az ura „ketté vágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja; ott lészen sírás és fogcsikorgatás” (50–51. v.).
Emlékszem egy keresztyénre, aki bolond módon elhitte egy hitetlen egyetemi tanár gyenge érveit a Bibliával szemben. Hogyan hatott ez erre a fiatalemberre? Hamarosan a legtöbb diákhoz hasonlóan bulikra járt, és részegeskedett.
A pogányok apostola arról beszél, hogy ha nincs testi feltámadás, akkor nem sok értelme van üldözést szenvedni Jézus Krisztusért: „Ha csak emberi módon viaskodtam Efézusban a fenevadakkal, mi a hasznom abból, ha a halottak fel nem támadnak?” (1Kor 15:32). Miért ne legyünk akkor hedonisták? „Együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk” (32. v.). Pál figyelmeztet, hogy ne legyünk közösségben a hitetlenekkel, és ne kövessük gonosz gondolataikat, mert a hamis tanítás az istentelenségre visz: „Ne tévelyegjetek. Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok” (33. v.).
Ugyanakkor sok példát idézhetnénk annak bizonyítására, hogy az igaz tanítás a kegyesség szerint való. Jézus feltámadt a hét első napján. Ez ahhoz vezet, hogy az Úr napján megpihenjünk fizikai munkáinktól, és egy hűséges gyülekezetben részesedhessünk a mindenható Isten nyilvános istentiszteletében. Mivel a Szentírás azt tanítja, hogy az egyház Krisztus menyasszonya, akit Isten a világ alapjainak felvettetése előtt kiválasztott (Ef 1:4), és elkészít a Bárány menyegzői vacsorájára (Jel 19:7–9), ezért annak javát kell keresnünk.
Az utolsó ítéletről a 2Korinthus 5 ezt írja: „Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék a szerint, a miket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt” (10. v.). Ha ezt az igazságot elhisszük, az hűséges bizonyságtételre indít minket: „Ismervén tehát az Úrnak félelmét, embereket térítünk” (11. v.).
Gondolj csak a Megváltónkra: alázatára, kikutathatatlan bölcsességére, lenyűgöző tanítására, tökéletes engedelmességére és helyettes szenvedéseire. Milyen nagyszerűen megfizetett Isten igazságának a mi bűneinkért! Milyen csodákat ért el, amelyek között ott ragyog megváltásunk, megigazulásunk, megszenteltetésünk és megdicsőíttetésünk! Ez hálára, jó cselekedetekre és imádságra indít minket, ahogyan a Heidelbergi Káté is magyarázza. Az igaz tanítás a kegyesség szerint való!
A hamis evangélium és a hamis egyházak jele, hogy Isten kegyelmének bibliai evangéliumát – amelyet az igaz egyház hirdet – azzal vádolják, hogy istentelenséghez vezet. A római katolicizmus az egyedül hit által és egyedül Krisztusban való megigazulás (és az üdvbizonyosság) igazságát támadja, mint ami gondatlan élethez és romláshoz vezet. Az istentelen Róma keresztyénellenes gondolatai szerint az embernek munkálkodnia kell azért, hogy Isten előtt igazságra tehessen szert, és az üdvösség felől (közvetlen, isteni kijelentés nélkül) nem lehetünk bizonyosak, és ez nem is lenne kívánatos.
A római katolicizmushoz hasonlóan az arminiánizmus is rágalmazza a teljes romlottságot, a feltétel nélküli kiválasztást és elvetést, a korlátozott engesztelést, az ellenállhatatlan kegyelmet és a szentek állhatatosságát, mintha ezek a tanítások a nép „ópiuma” lennének, amelyek álomba vagy testi bizonyosságba ringatják az embereket, ahogyan ezt a Dordrechti Kánonok zárszava összefoglalja. Az arminiánizmus szerint egyedül az ember szabad akaratának (hamis!) tanítása szabadíthat meg a lelki restségből. Pál apostol azonban így kiált: „De Isten kegyelme által vagyok, a mi vagyok; és az ő hozzám való kegyelme nem lőn hiábavaló; sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme” (1Kor 15:10)! Rev. Stewart
Dávid, Amasa és Joáb
Egyik olvasónk ezt írja: „Furcsának tűnik, hogy Dávid főparancsnoknak nevezte ki Amasát, aki nemrég Absolon lázadó seregét vezette (2Sám 19–20).”
Dávid, Amasa, Joáb és Absolon rokonok voltak. Amasa és Joáb, valamint Absolon, Dávid fia unokatestvérek voltak: Amasa és Joáb Dávid nővéreinek fiai (2Sám 17:25; 1Krón 2:16–17), ők tehát a király unokaöccsei voltak. Amikor Absolon fellázadt Dávid ellen, akkor Amasa odaszegődött mellé, és a csapatai parancsnokává lett (2Sám 17:25). Az Absolon elleni csatában Dávid egyik parancsnoka Joáb volt, ő gondoskodott Absolon megöletéséről (2Sám 18:1–17). Dávid korábban azt mondta Joábnak, hogy kíméljék meg Absolont, így haragos lett, amikor megölték, és Joáb helyett Amasát tette parancsnokká (2Sám 19:13).
Valóban furcsának tűnik, hogy Dávid Amasát nevezte ki. Némelyek szerint a lázadó sereg parancsnokának kinevezésével Dávid megpróbálta egyesíteni a népet. Azonban mivel erre a kinevezésre közvetlenül az Absolon halálát követelő csata után került sor, valószínűbb, hogy Amasa Joáb bosszantására kapta meg ezt a tisztséget (2Sám 19:13). Joáb mindig féltette saját tekintélyét és pozícióját, így hamar megölte Amasát. Azzal mentegette magát, hogy Amasa késlekedett egy másik lázadó, Bikri fia Séba ellen felállított hadsereg ellenőrzésében (20:1–13).
Amasáról keveset tudunk. Úgy tűnik, Dávid nemcsak azért tette parancsnokká, hogy bosszantsa Joábot, hanem azért is, mert unokaöccse volt (17:25). Noha először Absolon, majd pedig Dávid alatt parancsnokoskodott, nem tűnik túlságosan rátermett katonai vezetőnek. Absolon seregeinek vezetőjeként elvesztette a csatát, majd pedig késve vette számba Júda férfiait, amikor Séba ellen kellett vonulni (20:4–5). Naivan nem vette számításba a ravasz Joáb gyilkos kardját (20:8–10). Dávid ekkor már újra kinevezte Joábot és testvérét, Abisait, Joáb azonban mégis megölte Amasát (20:6–10).
Joáb Dávid heves híve volt, és nem félt szólni a királynak, amikor tévedett (pl. 19:1–8), mégis gonosz embernek tűnik. Nemcsak Amasát ölte meg, hanem korábban Abnert is, aki a Dávid ellen felkelt törzsek hadait vezette, még mielőtt Dávid Izráel királya lett volna. Abner Saul unokatestvére (1Sám 14:50) és hadvezére volt. Saul halála után a király fiát, Isbósetet támogatta (2Sám 2). Isbósetet a Saul egyik ágyasa miatt kialault vita miatt hagyta ott, hogy Dávidhoz csatlakozzon. Joáb azonban bosszút akart állni testvéért, Asáelért – akit Abner tisztes küzdelemben ölt meg –, és talán bizalmatlansága miatt is megölte Abnert (2Sám 3).
Úgy tűnik, Dávid nem nagyon tudott mit kezdeni Joábbal, ám halála előtt rábízta Salamonra, hogy foglalkozzon Joábbal (1Kir 2:5–6). Benája Salamon parancsára megölte Joábot (28–34), mivel Salamon féltestvérét és ellenségét, Adóniát támogatta.
A történetnek azonban nem Amasa vagy Joáb, hanem Dávid a főszereplője. Dávid Kr. e. 1040 körül született. Absolon lázadása és Amasa halála idején a hatvanas éveiben járt, csupán néhány évvel 70 éves korában bekövetkezett halála előtt. A Dávid kései uralkodását jellemző zűrzavarhoz nemcsak Absolon lázadása és halála, vagy Bikri fia Séba lázadása tartozott hozzá, hanem a Júda és az Izráel többi része közti polgárháborúhoz közeli helyzet is (2Sám 19:40–43). Nem sokkal Dávid halála előtt egy másik fia, Adónia is el akarta venni a trónt. Őt támogatta Joáb és Abjátár pap is (1Kir 1). Ez részben Dávid hibája volt, mert nem tette elég világossá, hogy Salamon az örököse. Ekkor már nyilvánvaló volt Dávid bukása. A filiszteusok majdnem megölték egy csatában (2Sám 21:15–17), és egy ágyasra volt szüksége, hogy megmelegítse őt (1Kir 1:1–4). Ekkoriban számlálhatta meg Dávid a népet is, amivel felingerelte Istent, aki 70.000 embert sújtott emiatt csapással (2Sám 24).
A zűrzavar nemcsak Dávid korából és gyengeségéből fakadt, hanem ez Isten ítélete volt rajta és háza népén a Bethsabéval elkövetett vétke miatt, akinek a férjét megölte (2Sám 11). Isten megbocsátott Dávidnak (2Sám 12:13; Zsolt 32; 51), ám bűne következményét el kellett szenvednie neki és családjának. Nátán próféta által Isten ezt mondta Dávidnak: „Én kentelek fel téged, hogy király légy Izráel felett, és megszabadítottalak téged a Saul kezéből… néked adtam Izráelnek és Júdának házát; és ha még ez kevés volt, ezt s ezt adtam volna néked. Miért vetetted meg az Úrnak beszédét, oly dolgot cselekedvén, mely útálatos ő előtte? A Hitteus Uriást fegyverrel ölted meg, és az ő feleségét magadnak vetted feleségül; magát pedig az Ammon fiainak fegyverével ölted meg. Most azért ne távozzék el a fegyver soha házadból, mivel megútáltál engem, és a Hitteus Uriás feleségét elvetted, hogy feleséged legyen. Ezt mondja az Úr: Ímé én épen a saját házadból bocsátok reád csapásokat” (2Sám 12:7–11).
Dávid, Izráel legnagyobb királya Isten szíve szerint való ember volt (1Sám 13:14), annak a Krisztusnak az előképe, aki üdvösségünk Fejedelme, aki megment minket az ellenségeinktől. A két személy olyannyira közel áll a Zsoltárok könyvében, hogy sokszor nehéz megmondanunk, hogy éppen Dávidról vagy Krisztusról van-e szó. A 45. zsoltár például bemutatja Dávid és Krisztus szoros kapcsolatát, mint akik mindketten hadakozó királyok. Dávid, a pásztor a 23. zsoltárban Krisztusról, a jó Pásztorról beszél. A Zsoltárok 41:10-ben és az 55:13–15-ben Dávid Akhitófel árulása miatt panaszkodik (2Sám 15–17), de hallhatjuk, ahogyan Dávid által Krisztus szól Júdásról és árulásáról.
Mindazonáltal Dávid csupán Krisztus árnyéka volt. Miközben többféleképpen előrevetítette Krisztus királyi erejét és győzelmeit, a bukásai arra mutattak rá, hogy egy nála jobb királyra van szükség. Az uralkodása végén fellépő zűrzavar arra figyelmeztetett, hogy egyetlen ember sem tudja elhozni azt a szabadulást, amelyet Jézus szerzett meg a bűn felett aratott nagyszerű győzelme által, és így örök igazságot és békességet hozott. A 72. zsoltár és az Ézsaiás 11 Krisztusról mint a legnagyobb királyról beszél, aki egyedül aratott győzelmet legnagyobb ellenségeink felett, és aki olyan királyságot épít, amely még akkor is megmarad, amikor a nap és a hold többé nem világít.
Dávidtól eltérően Jézusnak nem volt szüksége Joábra vagy Amasára a harcaihoz. Nem kellett neki kard vagy lándzsa, mint amivel például Joáb megölte Amasát. Ő egyedül harcolt. Úgy küzdött, hogy megadta magát ellenségeinek, és hagyta, hogy a legrosszabbat tegyék vele, amíg végül magukat pusztították el az Ő megfeszítésével. A halálból életet, a bűn nyomorúságából örök boldogságot hozott. Ez Dávid király bukásainak evangéliuma, egy olyan üzenet, amelyet maga Dávid is elismert, amikor ezt írta: „Monda az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon” (Zsolt 110:1). Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
