A pártütő gyermekek büntetése (1)
Az V Mózes 21:18-21 így ír: „Ha valakinek pártütő és makacs fia van, a ki az ő atyja szavára és anyja szavára nem hallgat, és ha megfenyítik, sem engedelmeskedik nékik: Az ilyet fogja meg az ő atyja és anyja, és vigyék azt az ő városának véneihez és az ő helységének kapujába, És ezt mondják a város véneinek: Ez a mi fiunk pártütő és makacs, nem hallgat a mi szónkra, tobzódó és részeges: Akkor az ő városának minden embere kövekkel kövezze meg azt, hogy meghaljon. Így tisztítsd ki közüled a gonoszt, és az egész Izráel hallja meg, és féljen!“
Ezekkel a versekkel kapcsolatosan tette fel egyik olvasónk a következő kérdést: „Valóban történt ilyen az Ószövetség napjaiban, avagy ezek a versek csak azért írattak meg, hogy valami mással kapcsolatosan mutassanak nekünk példát?”
Érdekes és nagyon fontos kérdéssel kerültünk szembe, amire talán nem is olyan nagyon könnyű választ adni. A nehézség abban rejlik, hogy e verseket néhány háttérinformáció fényében kell értelmezni. Vizsgáljuk meg ezeket!
Ez a textus annak a törvénynek a része, amit Isten adott Izráelnek. Izráel Isten egyházának előképe volt. Államrendje teokrácia volt, azaz egyszerre királyság és egyház, ahol Isten volt a király. Ebben a világban nincs olyan királyság, amit azonosíthatnánk az egyházzal. Nem ilyen Skócia, sem Anglia, sem Hollandia. Az egyház, bár a világban van, a mennyei királyság állampolgáraiból áll. Mivel ez az ország mennyei, a teljes teokrácia csak a mennyben fog megvalósulni. Az egyház és az állam különböző, azonban mindkettőnek tagjai vagyunk: mint választott hívők, a mennyei királyság állampolgárai vagyunk. Az V Mózes 21:18-21 Isten törvényének a része, Izráel teokráciai kormányzását szolgálta.
Amellett, hogy Izráel teokrácia volt, a nemzetet Isten szövetségével ölelte Magához. Amikor Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, azt mondta, hogy a nemzedékek egész sorával fogja megerősíteni azt (I Mózes 17:7). Azonban annak ellenére, hogy gyermekeink a szövetségben születnek, nem mindannyian a szövetség igazi örökösei, hiszen „nem mindnyájan izráeliták azok, kik Izráeltől valók“, amint Pál írja világosan a Róma 9:6-ban. A textus tehát a családdal kötött szövetséggel és a gyermekekkel foglalkozik.
A versek alapelve általános érvényű, mindazonáltal az istentelen világot nem érdekli, bármi is legyen benne. Isten arról beszél, hogy a hívő szülőknek mit kell tenniük azon gyermekeikkel, akik a szövetségben születnek, de pártütőnek és makacsnak bizonyulnak.
Egyrészt, ha ezekről a dolgokról elfeledkezünk, akkor abba a hibába eshetünk, hogy egy országot, mint az Amerikai Egyesült Államokat vagy Dél-Afrikát tekintünk az Újszövetség Izráelének (van, aki tényleg így gondolja), pedig egy ország sem az. Másrészt, ha nem a megfelelő összefüggésben vizsgáljuk a textust, akkor rossz képet alkotunk Isten szövetségéről; például azt az általánosan elterjedt nézetet, hogy gyermekeink születésükkor sosincsenek megtérve, és csak reménykedni tudunk abban, hogy kései éveikben meg fognak térni. Ez egy nagyon téves elképzelés, és textusunk tanításával is nagymértékben szemben áll.
Isten a hívők gyermekeit a szövetségen belül menti meg, így a szülőknek Isten szövetségi útjai szerint kell oktassák gyermekeiket, hogy azokon járjanak (Péld. 22:6). Izráelnek így kellett cselekednie, és nekünk is.
A kérdést részben azzal válaszolhatjuk meg, hogy ez egy ószövetségi szakasz, amit mindenképpen szó szerint kell értelmeznünk.
A szülők első feladata, hogy – miután hittel tanították és fenyítették, – Izráel vénei elé vigyék a pártütő és makacs gyermeket. Az idézett versekben nincs benne, de Isten Igéjének egészéből kiderül, hogy ennek célja az, hogy a vének beszéljenek a gyermekkel, és rámutassanak bűnös magatartására. Így történt az Ószövetségben, ma is így kell történnie. Feleségemmel élnünk kellett ezzel a parancsolattal, és Isten kegyelmesen jóra fordította azt.
A textus az ilyen gyermeket megkövezésre ítéli. Ez a követelés Izráel népére mint teokráciára vonatkozik. Az állam viseli a fegyvert (Róma 13:4), azaz a halálbüntetés is az állam kezében van, és nem az egyháznál. Ha tehát az egyház és az állam el van választva, az egyháznak nincs joga a bűncselekmény definiálásához, ítéléséhez és megbüntetéséhez, a bűnöző életének elvételéhez. Róma téves és nyílt tanítása ellenére az egyháznak semmiféle fizikai büntetés-végrehajtásban nincs szerepe.
A mennyország kulcsai az Újszövetség egyházának adattak, és mondhatjuk azt, hogy a presbiterek kezében vannak. Az egyháznak joga és feladata, hogy fenyítse az ilyen gyermeket. A fenyítés azonban azok előtt, akik nem bánják meg bűneiket, a mennyország ajtajának bezárása. Ez rosszabb a halálbüntetésnél is, mert az ilyen ember nem léphet be Krisztus országába, hiszen ha nem bánja meg bűneit, a pokolra kerül, az örök büntetés helyére (HK 31. Úrnapja).
Ebben a kérdésben még többről is szeretnék írni, ezért kérem az Olvasók türelmét egy újabb cikkhez ebben a témában. Prof. Hanko
Keresztelő János nagysága
Vizsgáljuk meg Keresztelő János nagyságát! Először, Keresztelő János az egyetlen próféta, akit az Írások konkrétan megjövendöltek. Két próféta prófétált róla: Ésaiás (mintegy 700 évvel korábban) és Malakiás (mintegy 400 évvel korábban). Három szakasz vonatkozik rá az Ószövetségben. Az Ésaiás 40:3-5-ben Isten így beszél róla: „Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útát!” A Malakiás 3:1-ben ő az, akit Krisztus így nevez: „az én követem“, aki „megtisztítja előttem az útat“. A Malakiás 4:5-6 így nevezi: „Illés, a próféta“.
Másodszor, Keresztelő János az Ószövetség és az Újszövetség összekötő kapcsa. Melyek az utolsó ótestamentumi könyv Istentől ihletett utolsó szavai? Egy prófécia Keresztelő Jánosról: „Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jőjjek és meg ne verjem e földet átokkal” (Malakiás 4:5-6). Hogyan kezdődnek az evangéliumok, az Újszövetség első könyvei? Keresztelő Jánossal! Három evangélium rögtön az első fejezetben beszél róla (Márk, Lukács és János), míg Máté evangéliumában Keresztelő János a harmadik fejezetben szerepel. Keresztelő János az Ószövetség végén és az Újszövetség elején egyfajta összekötő kapocs a Biblia két része között.
Harmadszor, egyedül Jánosnak, Zakariás és Erzsébet fiának adatott egy olyan megtisztelő melléknév, mint a „Keresztelő”. Nem olvasunk olyat, hogy „Körülmetélő Ábrahám”, vagy „Páskabemutató Mózes”, de a Biblia beszél „Keresztelő Jánosról”. Világos kapcsolat van János keresztsége és Krisztus keresztsége között. János örökké össze van kapcsolva az első újszövetségi szentséggel a kettő közül, hiszen ő a Keresztelő.
Negyedszer, Keresztelő János nagyságát jelzi az is, amit maga Krisztus mond felőle. Az Úr Jánosról azt mondja: „égő és fénylő szövétnek” (János 5:35) és „prófétánál is nagyobb” (Máté 11:9). Valóban, Jézus így szólt: „Bizony mondom néktek: az asszonyoktól szülöttek között nem támadott nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Máté 11:11). Ez nagy dicséret Isten megtestesült Fiától!
Ötödször, Keresztelő János az első mártír az újtestamentumi Írásokban. Jánost az igazságról való tanúbizonyságáért lefejezték, mielőtt Istvánt megkövezték (Cselekedetek 7:58-60) vagy Jakabot, az apostolt, János testvérét fegyverrel megölették (Cselekedetek 12:2). Később mások is mártírságot szenvedtek, így Péter, Pál és János, bár mártírságukról Isten Igéje nem tudósít minket konkrétan. Mindenek közül először János pecsételte meg bizonyságtételét vérével, nyakából kiserkenő vérével. Csak ekkor hallgatott el annak a (fizikai) hangja, aki a pusztában kiáltott.
Hatodszor, János nagysága a Messiásról való bizonyságtételében rejlik, abban a helyzetben, amit János az üdvtörténetben elfoglal. János kijelentette, hogy nem méltó arra, hogy lehajolván, Krisztus saruja szíját megoldja (Márk 1:7). János azt mondta: „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom” (János 3:30). János szerepe az volt, hogy Istennek ama Bárányára irányítsa az emberek tekintetét, aki elveszi a világ bűneit (János 1:29, 36). Rev. Stewart
Keresztelő János istenfélő szülei
Lukács evangéliumának 1. része arról tudósít minket, hogy Zakariás és Erzsébet, Keresztelő János leendő szülei „Heródesnek, a Júdea királyának idejében” éltek (v.5). Ezt a Heródest Nagy Heródesnek nevezték. Jeruzsálemben építtetett magának palotát, és onnan uralkodott a déli Júdea fölött, sőt, egész Izráelen. Kibővíttette és gazdaggá tette a jeruzsálemi templomot is. Mindazonáltal Heródes király istentelen volt, és előmozdította a gonoszság ügyét az országban és a Szanhedrinben is. Edomita volt, nem pedig zsidó. Ő rendelte el a bethlehemi és a környékbeli kisgyermekek lemészárlását is (Máté 2:16).
Bár Zakariás és Erzsébet olyan időben éltek, amelyet vallási hanyatlás és vallási külsőségek jellemeztek, mégis istenfélők voltak. Hit által megigazultak, hiszen „mind a ketten igazak valának az Isten előtt” (Lukács 1:6). Igazak voltak, az eljövendő Messiás igazságosságának beszámítása által. Zakariás és Erzsébet hívő volt és szent, „kik az Úrnak minden parancsolataiban és rendeléseiben feddhetetlenül jártak” (v.6). Engedelmeskedtek Isten Igéjének, Megváltójuk, Jehova iránti háládatosságból. Ezzel nem voltak teljesen egyedül, hiszen más kegyes szentek is voltak azokban a sötét napokban, mint például Simeon és Anna, akikkel Mária és József találkozott, amikor bemutatták a gyermek Jézust a templomban (Lukács 2:25-38). Zakariás és Erzsébet az elkülönült kisebbségben voltak.
Isten világos akarata volt, hogy Keresztelő János egy jól működő szövetségi családi otthonban növekedjen fel, hiszen ő volt Jézus Krisztus előfutára. Milyen nagy áldást jelentettek János számára hívő szülei! Milyen hálás lehetett értük!
János istenfélő szülei mindketten a papi vonalból származtak, mint Mózes bátyja, Áron utódai. Zakariás Abia rendjéből való pap volt (Lukács 1:5). Ez a papi háttér azt jelentette, hogy azok a parancsolatok és rendelések, amiket Zakariás és Erzsébet megtartott, azokat a törvényeket és előírásokat is tartalmazták, amiket Mózes öt könyve különösen a papok számára írt elő. A Lukács 1:39-40 szerint János szülei nem Jeruzsálemben vagy Jerikhóban laktak, hanem a hegységben, Júda városában. Zakariás és Erzsébet nem a legmagasabb papi rendhez tartoztak. Zakariás nem volt a Szanhedrin tagja, sem a főpapi családba nem tartozott.
Ez istenfélő, papi házaspár legnagyobb személyes nehézsége az volt, hogy nem született gyermekük. Feltételezhetően gyakran és kitartóan imádkoztak gyermekekért, magános és családi áhítataikban is. Kétségkívül könyörögtek szent magért, amikor felmentek a templomba, ugyanúgy, ahogy Anna könyörgött a silói szentélyben (I Sámuel 1). Azonban nem született gyermekük. Az évek teltek, az évtizedek múltak, és egy idő után felhagytak a könyörgéssel. Nem csalódásból vagy Istennel szembeni haragból, hanem azért, mert Erzsébet már túl idős volt a gyermekszüléshez. Erzsébetnek gyermektelenségéért gyalázatot kellett elviselnie az emberek között (Lukács 1:25). Ez kegyetlenség volt az emberek részéről, hiszen Jehova Zakariást és Erzsébetet szövetségi irgalmában karolta fel, és nem valami bűnért büntette őket. Ahogy az idő telt-múlt, az istenfélő papi házaspár arra a következtetésre jutott, és lassan hozzá is szokott ehhez a gondolathoz, hogy soha nem lesz gyermekük, mint az Úrtól való örökség (Zsoltárok 127:3). Ekkor azonban Isten csodát tett velük. Évtizedekkel korábbi könyörgéseiket válaszolta meg azzal, hogy adta nekik Jánost. Rev. Stewart
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. Igény szerint postai kézbesítés is megoldható (természetesen díjmentesen). A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokatitt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
