A sákramentumokban tükröződő, és a hibáktól megrontott katolicitás
Az újszövetségi egyház sákramentumai azt tükrözik, hogy katolicitása nagyobb az ószövetségi egyházénál. A keresztséget a világ számtalan országában sok különböző nyelvű embernek szolgáltatják ki. Senkinek nem kell Izráel népéhez csatlakoznia vagy Kánaán földjére költöznie, hogy Krisztus országának tagjává legyen. A nőket is megkeresztelik, miközben az ószövetségi körülmetélkedés, a keresztség régi megfelelője rájuk nem vonatkozott (Kol 2:11–13).
Az Újszövetség első sákramentuma az ószövetségi körülmetélkedéshez hasonlóan a hívők utódaira vonatkozóan is katolikus. Ha valaki legalább egy istenfélő szülő gyermeke, akkor részese a Szentléleknek (Ézs 59:20–21) és szent (1Kor 7:14), mivel Krisztus egyházához tartozik (Ef 1:1–2; 6:1–4), Isten szövetségi ígérete rá is érvényes (1Móz 17:7; Csel 2:39), és számon van tartva a mennyek országában (Mk 10:13–16), noha utódaink között vannak elvetett Ézsaúk csakúgy, mint kiválasztott Jákóbok (Rm 9:13). Akik Krisztus katolikus egyházának tagjaiként részesültek a lelki keresztség és az üdvösség ígéretében, azoknak meg kell kapniuk a látható jelet is (Csel 10:47). „Mert a miképen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképen a Krisztus is. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tag, hanem sok” (1Kor 12:12–14). A keresztség sákramentumának anyaga is tükrözi az egyház katolikus voltát. A víz viszonylag könnyen elérhető a földkerekségen, akár egy pusztában is (Csel 8:26, 36), és nem kell belőle sok a meghintéshez vagy kiöntéshez.
Az úrvacsora is az újszövetségi egyház nagyobb katolicitását mutatja meg. A nők a keresztséggel együtt ebben a második keresztyén sákramentumban is részesednek. Ebből a szemszögből is nagyobb ószövetségi megfelelőjénél, a páskánál (1Kor 5:7), mivel az asszonyoknak nem kellett felmenniük a templomba a zarándokünnepeken. A páskához hozzátartozott, hogy a jeruzsálemi oltáron a lévita papok bárányokat áldoztak fel. Az úrvacsora két elemét, a kenyeret és a bort sokkal könnyebb kiszolgáltatni világszerte a helyi egyházakban. A páska és az úrvacsora hasonló, mivel egyiket sem kell kiszolgáltatni a gyermekeknek. Az 1Korinthus 11 ugyanis megkívánja, hogy akik részesednek ebben a sákramentumban, képesek legyenek megvizsgálni önmagukat, és fel tudják ismerni, hogyan van jelen az Úr teste lelkileg (27–32. v.).
Az egyház katolikus volta egy olyan hasznos szempontot is megmutat, amely segít Róma további öt állítólagos sákramentumának (bérmálkozás, gyónás, házasság, papi rendek és utolsó kenet) kritikájában és elutasításában. Perdöntő, hogy a Szentírás nem tanítja, hogy ezek sákramentumok lennének. Sőt történelmileg sem katolikusak, hiszen több évszázadnyi hitehagyás kellett ahhoz, hogy Róma ezen rítusok némelyikét sákramentumnak nevezze.
Most vizsgáljunk meg négy olyan hibát vagy ferdítést, amelyek a katolicitás tanítását érintik. Először a szoteriológia, azaz a megváltás tanítása körében vizsgálódunk. Sokan azt tanítják, hogy Istennek van egy egyetemes szeretete és vágya, hogy minden egyes embert üdvözítsen, beleértve az Antikrisztust és minden előfutárát (1Jn 2:18), nem pedig azt, hogy Isten szeretete hathatós, és Ő csak választott, katolikus egyháza üdvösségét kívánja. Mások még tovább lépnek, amikor az egyetemes engesztelést hirdetik, miszerint Jézus minden egyes emberért vérét ontotta, a kecskékért és a juhokért egyaránt (Jn 10:15, 26); az elvetett világért, akikért nem imádkozott csakúgy, mint azokért, akiket az Atya Őneki adott (Jn 17:9). Az egyetemes isteni szeretet és az egyetemes engesztelés alapján némelyek teljes univerzalizmusról beszélnek: végül minden egyes férfi, nő és gyermek üdvözülni fog a győzedelmes, katolikus egyház tagjaként (de: Mt 25:31–46).
Másodszor az eszkatológia, az utolsó időkről szóló tanítás körében mutatunk meg egy tévtanítást. A posztmillennizmus bolond módon egy eljövendő aranykorról álmodozik, amelyben a földön majdnam mindenki valódi keresztyén lesz az Úr testi visszajövetele előtt. A katolicitást elferdítve azt állítják, hogy ennek a kornak a vége felé az egyház lesz a számbeli többség (de: Mt 7:13–14; 2Thessz 2; 2Tim 3; Jel 13:6–8).
Harmadszor az ekkleziológia, az egyháztan területére lépünk. A modern protestánsok és a római katolikusok kezében a katolicitás merő inkluzivizmusra változott: a hamis ökumenizmus gyakorlatilag minden egyházat vagy éppen szektát úgy tekint, mintha valóban keresztyén lenne, nem törődve hitvallásaik, teológiájuk, igehirdetésük, tisztviselőik és tagságuk hamis nézeteivel. Isten igazságainak ez a gonosz semmibevétele szinkretizmushoz vezet. Akik az úgynevezett „ábrahámi vallásokhoz” (judaizmus és iszlám) tartoznak, szintén Isten népét alkotják ugyanúgy, mint azok, akik más pogány vallásokhoz tartoznak (hinduizmus, sintoizmus stb.). Valójában az ókori filozófusok (például Szókratész vagy Platón), az ateisták, az evolucionisták, a humanisták és az agnosztikusok mind-mind Isten gyermekei, az Ő képmása – mintha Jézus Krisztus nem az egyetlen név lenne az ég alatt, „mely által kellene nékünk megtartatnunk” (Csel 4:12).
Negyedszer a katolicitásnak ezt az elferdítését annak hirdetésére is használják, hogy a Bibliában ellentmondó, versengő teológiák találhatóak. Sokan azt állítják, hogy az Ószövetség más vallást hirdet, mint az Újszövetség (de: Jn 5:39); Péter nem ért egyet Pállal (de: 2Pt 3:16); Pál eltér Krisztustól (de: Gal 1:11–12); sőt Pál önmagának is ellentmond (de: 2Tim 4:7). A katolicitással visszaélve ellentéteket, eltérő nézeteket hoznak létre az Írásban, és elfedik a tanításaikban, valamint az egyházak és a vallások között fennálló hatalmas, feloldhatatlan ellentmondásokat. Ez hamis katolicitás, egység nélkül, mert a sok felfalta az egyet. Rev. Stewart
Isten és a bűn korlátozása
A Kegyelmi Szövetség jelen számában olvasható hosszabb kérdés több olyan igehelyet sorol fel, ahol arról olvashatunk, hogy Isten korlátozza a bűnt. „(1) A 2Mózes 34:23-ban Isten azt parancsolja Izráel férfiainak, hogy évente háromszor hagyják ott szántóföldjüket, és jelenjenek meg az Ő színe előtt. Az őket körülvevő pogány nemzetek egész évben kívánták a zsidók földjét. Azért, hogy Isten megvédje az Ő népét a támadásoktól ezekben az időszakokban, megígérte, hogy »senki nem kívánja meg a te földedet, mikor felmégy, hogy a te Urad Istened előtt megjelenjél, esztendőnként háromszor« (24. v.). Hogyan magyarázható az, hogy Isten a szomszédos pogány nemzetek gonosz szívének korlátozásával megóvta Izráel földjét a támadásuktól, hacsak nem a Lélek irántuk való kegyelmes hatásával?
(2) Isten megakadályozta, hogy Dávid bosszút álljon Nábálon, aki kigúnyolta azokat a követeket, akiket Dávid Nábál köszöntésére küldött (1Sám 25:14). Abigail, Nábál felesége felismerte Isten kegyelmét, amikor könyörgött Dávidnak, hogy ne keressen bosszút férje ellen: »az Úr akadályozott meg téged, hogy gyilkosságba ne essél, és ne saját kezeddel szerezz magadnak elégtételt« (1Sám 25:26). Dávid elismerte ezt az igazságot: »bizonyára él az Úr, az Izráelnek Istene, a ki megakadályozott engem, hogy veled gonoszul ne cselekedjem« (1Sám 25:34).
(3) Az 1Mózes 20-ban Isten megakadályozta, hogy Abimélek illesse Sárát, Ábrahám feleségét: »azért tartóztattalak én is, hogy ne vétkezzél ellenem, azért nem engedtem, hogy illessed azt« (6. v.).
(4) Amikor Isten megbüntette Izráelt lázadásáért, akkor ezt olvassuk: »ott hagytam azért őt szívöknek keménységében, hogy járjanak a magok tanácsa szerint« (Zsolt 81:12).
(5) Ehhez hasonlóan a Róma 1-ben, ahol Pál jellemzi azokat, akik hamisságukkal elnyomják az igazságot, ezt olvassuk: »oda adta őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek« (28. v.). Ez az »átadás« nem a Lélek korábbi, kegyelmes korlátozó munkájára vagy hatására utal, amelyet Isten elvett?”
(2) Dávid és (3) Abimélek istenfélő ember volt, és egyértelmű, hogy ezekben az esetekben Isten az Ő kegyelméből korlátozza a bűnt. Megőrizte Dávidot a bosszúálló gyilkosságtól, valamint Abiméleket, Gérár királyát az akaratlan paráznaságtól. Abimélek istenfélelméről a következőkből lehetünk bizonyosak: ismerte Istent; megvallotta, hogy ő és népe is igaz; tudta, hogy a paráznaság bűn; végül Isten Igéje ezt mondja róla: „Én is tudom, hogy szívednek ártatlanságában mívelted ezt, azért tartóztattalak én is, hogy ne vétkezzél ellenem, azért nem engedtem, hogy illessed azt” (1Móz 20:6). Dávid – amint tudjuk – Isten szíve szerint való ember volt, Krisztus előképe. Amikor Isten nem engedi népét vétkezni, az a kegyelem egyik nagyszerű áldása. Olyan bolondok vagyunk ugyanis, hogy az Ő korlátozó keze és Lelke nélkül meggondolatlanul száguldanánk a bűnbe.
A többi példa azzal kapcsolatos, hogy Isten azokban is korlátozza a bűnt, akiket nem üdvözít. (1) Megakadályozta az Izráelt körülvevő népek gonoszságát, hogy megvédje népét és a Krisztusról szóló ígéretet. Belga Hitvallásunk így szól: „Ő ellenőrzése alatt tartja mind az ördögöket, mind valamennyi ellenségünket, akik nem árthatnak nekünk az Ő engedélye és akarata nélkül” (13. cikkely). (4) Amikor Izráel férfiait otthagyta saját szívük keménységében, vagy (5) méltatlan gondolkozásra adt oda az istenteleneket, akkor bizonyosan egy korábbi korlátot mozdított el. Látjuk, hogy ilyen dolgok történnek mai társadalmainkban is. A Róma 1 tanítása szerint Isten igaz ítéletében elmozdítja azokat a gátakat, amelyek korábban megakadályozták a homoszexualitást, a magzatgyilkosságot és egyéb szörnyű bűnöket. Azért cselekszik így, mert Isten igazságát hamissággal tartóztatják fel, és nem akarnak Istenről tudni. Ezért még annak ismeretét is elveszi tőlük, miszerint saját magukat pusztítják el. Azért teszi ezt, hogy elérjék a gonoszság bizonyos mértékét, és készek legyenek az ítéletre (vö. 1Móz 15:16).
Isten az Ő Szentlelke által teszi ezt – mint minden mást is. A Lélek szuverén munkája által először korlátozza bűnüket, majd pedig elveszi ezeket az akadályokat. Szeretett egyházáért és az Ő tanácsvégzésének beteljesítéséért teszi mindezt, de ez a korlátozás nem kegyelem az elvetettek számára. A célja kegyelmes: az Ő megváltott népe üdvössége. Magában a korlátozásban azonban nincsen kegyelem, főleg nem azok számára, akiknek a gonoszságát korlátozza. Ez olyan, mint amikor egy veszett kutyára szájkosarat tesznek. A kutyát akadályozza a harapásban, másokat pedig megvéd tőle, de nem változtatja meg az állat természetét, és nem gyógyítja meg a betegségét. Isten még a Sátánt is korlátozza (Jób 1:12; 2:6; Jel 20:1–3), és ez minden bizonnyal nem kegyelmes korlátozás, sőt inkább annak a bizonyítéka, hogy Isten mindenható erejével korlátozhatja a gonoszságot anélkül, hogy kegyelmet tanúsítana a bűnében megakadályozott személy felé.
Isten sok különböző eszközzel korlátozza az ember gonoszságát. Ilyenek például: a büntetéstől való félelem; a mások tetszésének elnyerése utáni vágy; a társadalmi szégyen és megalázás, amit a gonoszság akár az istentelenek között is eredményezhet; a bosszútól való félelem; a bűn gonosz következményei az egészségre, a családra vagy a karrierre nézve. Ezek a korlátozások épphogy megakadályozzák a bűnt. Amikor megszűnnek, nyilvánvalóvá válik, hogy az ember szívét nem változtatták meg, mert még mindig ugyanolyan romlott és kész minden gonoszra, mint azelőtt.
Isten az Ő igazságában magukat a gonosz embereket használja e korlátok eltávolítására. Saját törvénykezésüket használja fel a homoszexualitás, az abortusz és a droghasználat legalizálására. Orvosi, pénzügyi és jogi eszközöket ad kezükbe, amelyekkel törvénytelenségbe és szörnyű gonoszságba süllyednek. Tudást ad nekik a felfedezésekre és a találmányokra, de ők mindezt a bűn és a Sátán szolgálatába állítják. Micsoda bizonyságtétel mindez Isten igazsága és igaz volta mellett!
Amikor tehát elutasítjuk az általános kegyelem tanítását, akkor nem tagadjuk, hogy Isten korlátozza a bűnt, hogy ez a korlátozás az Ő Lelkének a munkája, valamint hogy kegyelmes célja van vele. Egyszerűen arról van szó, hogy nincsen kegyelem a kereszten és Megváltónk kiontott vérén kívül, és nincsen kegyelem azok számára, akik Krisztus nélkül vannak. A Példabeszédek 3:33 arra emlékeztet minket, hogy „az Úrnak átka van a gonosznak házán”, nem pedig a kegyelme. Igencsak furcsa kegyelem lenne, amely először akadályozza gonoszságukat, utána pedig eltűnik.
Láttuk, hogy népe életében Isten kegyelmes módon korlátozza a bűnt, például Dávid és Abimélek esetében. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Ő az Ő igazságában olykor eltávolítja ezeket a korlátokat, és bűnbe esünk. Ez akkor történik, amikor makacsok és konokok vagyunk, és elhanyagoljuk az imádságot és az éberséget. Éppen ezért vigyáznunk kell, és állhatatosnak kell lennünk, hogy ne essünk kísértésbe és a Sátán tőrébe. A bűn korlátozásának kérdése tehát arra kell minket tanítson, hogy mindig Őreá tekintsünk abban a nagy harcban, amelyet a Sátán csalárdsága és saját bűnös voltunk ellen vívunk. Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
