Bevezetés az apostolok jeleibe
A 12 apostol Pállal együtt a pásztorok tanítói tekintélyével, valamint tévedhetetlen tanítói tekintéllyel bírt. Ehhez tartozik közülük némelyeknek az a tekintélye, amellyel az ihletett és kanonikus újszövetségi Szentírást írták.
Ezek az apostolok presbiteri kormányzói tekintéllyel is rendelkeztek. A presbiterekhez hasonlóan az apostoloknak hatalma volt a fegyelmezésre, a viták meghallgatására és eldöntésére, valamint a tisztségviselők kirendelésére. A presbiterektől eltérően az apostolok tekintélye arra is kiterjedt, hogy vezessék az első századi evangélistákat, és az utolsó napon hatalmuk lesz Izráel tizenkét törzsét ítélni (Mt 19:28).
Ezek mellett az apostoloknak a diakónusokhoz hasonlóan tekintélye volt a könyörületesség szolgálatára is. A tizenkét apostol végezte a diakónusok szolgálatát a korai újszövetségi egyház napjaiban egészen a Cselekedetek 6-ig. Pál apostol központi szerepet játszott abban, hogy a görög egyházak pénzügyi segítségét eljuttassák a jeruzsálemi szegény hívők számára (1Kor 16:1–4; 2Kor 8–9).
Röviden szólva az apostolokban egyesült a pásztori, a presbiteri és a diakónusi tisztség, de még nagyobb tekintélyük is volt, mint ami ebből a három különleges, állandó tisztség összességéből fakadna. Sőt mi több, ez a tekintélyük egyetemes volt, mert minden egyház az apostolok tekintélye alatt állt. Nem csoda, hogy Pál apostol így fogalmazhatott: „Mert ha még egy kissé felettébb dicsekedem is a mi hatalmunkkal, a melyet az Úr a ti építéstekre és nem megrontásotokra adott, én nem vallok szégyent” (2Kor 10:8).
Ez a tekintély nem önmagukból eredő (származtatott) és szolgai volt. Elvégre az apostolok Jézus Krisztus uralma alatt álltak, aki az egyház egyetlen királya és feje, és így hozzánk hasonlóan az Ő Igéjének az igazsága alá voltak vetve.
Amikor Pál a 2Korinthus 10–13-ban a hamis apostolokkal küzd, akkor azt mondhatjuk, hogy a 10. fejezet az apostoli tekintéllyel, a 11. az apostoli szenvedéssel, a 12. az apostoli kinyilatkoztatással, a 13. pedig az apostoli fegyelmezéssel foglalkozik. A 2Korinthus 12 természetfölötti elemei közé tartoznak az apostoli látomások mellett az apostoli csodák: „Apostolságomnak jelei megbizonyosodtak közöttetek sok tűrésben, jelekben, csodákban és erőkben is” (12. v.). Vegyük észre a kapcsolatot az apostolok és a csodák között!
Az apostoli korban a valódi apostoli tisztség helyesen a Lélek által munkált csodákhoz köthető, amint azt az Újszövetség feljegyzi. Ugyanakkor különféle hamis egyházak is összekötik a (hamis) csodáikat az (ál)apostolaikkal.
Először vegyük szemügyre a római egyházat! A pápa Péter apostol állítólagos utódja, és a pápai egyház olyan egyháznak hirdeti magát, amely csodákat tesz a múltban, a jelenben és a jövőben is.
Másodszor a mormon vallásban is egyértelmű ez a kapcsolat. Joseph Smith „Utolsó Napok Jézus Krisztus Szentjei Egyháza” Hittételei közül a 6. és a 7. így hangzik: „Hiszünk ugyanabban a szervezetben, ami az Ősi Egyházban is létezett, név szerint: apostolok, próféták, pásztorok, tanítók, evangélisták és így tovább.” És: „Hiszünk a nyelvek, a prófécia, a kinyilatkoztatás, a látomások, a gyógyítás, a nyelvek fordításának ajándékában, és így tovább.” Az apostolok (6. cikkely) és a gyógyítás csodái (7. cikkely) szoros kapcsolatban állnak.
Harmadszor a Londonban alapított Katolikus Apostoli Egyházhoz fordulunk, amelyet Edward Irvinghez (1792–1834), annak megalkotójához köthetünk. (Magyarországon Új Apostoli Egyház néven működik egy irvingiánus felekezet – a fordító megjegyzése.) Állítólagos csodáik arra indították őket, hogy újra megalapítsák az apostoli tisztséget. A mormonokhoz hasonlóan a Katolikus Apostoli Egyház is tizenkettőben állapította meg apostolai számát, akik közül az utolsó 1901-ben halt meg.
Negyedszer sok karizmatikus csoport is azt állítja, hogy csodáik és apostolaik vannak. Megint mások azt hirdetik, hogy tudnak csodákat tenni, és nyitottak arra a gondolatra, hogy ma is vannak apostolok.
A korábban is idézett 2Korinthus 12:12 három fontos szóval jellemzi a valódi csodákat: jelek, csodák és erők. Ezek a csodák erőkként különleges isteni hatalommal véghez vitt, objektív (tőlünk független) tettek. A csodák lenyűgözik az embert, ez a szubjektív hatásuk bennünk. Végül pedig a csodák jelekként a nagyobb lelki valóságra irányítják a figyelmünket: a Jézus Krisztus vérében való váltságra és az egyedül Őbenne található üdvösségre, amit az Ő különleges, isteni követei tévedhetetlenül hirdetnek.
Ezek a csodák, jelek vagy erők különböző csoportokba sorolhatóak. Néggyel találkozunk közülük a Máté 10:8-ban, amikor Krisztus kiküldi a tizenkét tanítványt: „[1] Betegeket gyógyítsatok, [2] poklosokat tisztítsatok, [3] halottakat támasszatok, [4] ördögöket űzzetek.”
A Márk 16:17–18-ban ezt ígéri meg a feltámadott Úr Jézus: „Azokat pedig, a kik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben [1] ördögöket űznek; [2] új nyelveken szólnak. [3] Kígyókat vesznek föl; és [4] ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik: [5] betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak.” Akik hisznek (Mk 16:17) – ez a tizenegy tanítvány, akik az Úr mennybemenetele után (19. v.) „kimenvén, prédikálának mindenütt, az Úr együtt munkálván velök, és megerősítvén az ígét a jelek által, a melyek követik vala” (20. v.).
Ebből az öt jelből az új nyelveken való szólás (olyan nyelvek, amelyek a beszélő számára újak voltak, és azelőtt nem tanulta őket szokásos módon) nemcsak az apostolokra, hanem más különleges, ideiglenes tisztségviselőkre: a prófétákra és az evangélistákra is jellemző volt. Két másik jelet a Máté 10:18 és a Márk 16:17–18 is említ. Ebben a két újszövetségi szakaszban tehát hatféle csodát találhatunk: [1] a betegek meggyógyítása, [2] a bélpoklosok megtisztítása, [3] a halottak feltámasztása, [4] az ördögök kiűzése, [5] védelem a kígyómarás és [6] a méreg ellen. Még visszatérünk e jelek természetére és munkásaira! Rev. Stewart
Isten anyja
Egy olvasónk a következőt kérdezte: „Jézusnak két természete van… Tudjuk, hogy Mária Jézus anyja (mint embernek), de vajon Isten anyja is (hiszen Krisztus isteni személy)?”
A kérdésre adandó válasz nehézsége abban a nagyszerű bibliai igazságban rejlik, hogy Jézus isteni és emberi természetével együtt egyetlen személy, és ő – személy szerint – a Szentháromság második személye, Isten örökkévaló, egyszülött Fia.
Az a kérdés, hogy ami igaz Jézusra mint emberre, azt elmondhatjuk-e az isteni személyről. A Biblia így szól a Cselekedetek 20:28-ban: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.” Itt a Szentírás Krisztus vérét voltaképpen Isten vérének nevezi. Tudjuk, hogy Istennek nincs vére, ő „test vagy részek nélkül való, szenvedélytől” mentes (Westminsteri Hitvallás 2:1), de Krisztus emberi vére személy szerint Őhozzá tartozik, és Isten vérének nevezhetjük. Ez látszólag feljogosít minket arra, hogy Máriát Isten anyjának nevezzük (görögül: theotokosz, azaz Isten-hordozó).
Mindannyian tudjuk, hogy Mária nem anyja Jézus isteni természetének, és ebben az értelemben nem Isten anyja. Jézus isteni természete szerint örökkévaló, és nincs földi apja vagy anyja, sem kezdete. Az Ő vérére utalhatunk úgy, mint Isten vére, de vajon ennek mintájára nevezhetjük-e Máriát Isten anyjának, mint aki megszülte azt a személyt, aki Istenként a fogantatáskor egyesült a mi emberi természetünkkel?
A római katolicizmus és a görög orthodoxia elfogadja az „Isten anyja” kifejezést. A korai egyházban is használták, de megoszlottak vele kapcsolatban a vélemények, és ehhez kapcsolódóan egy vita is kitört az egyház nesztoriánusokkal folytatott küzdelme során.
A nesztorianizmus az 5. században lépett fel. Nestorius, Konstantinápoly pátriárkája Krisztus isteni és emberi természetét annyira elválasztotta, hogy már hamisan azt tanította: Krisztus nem egy, hanem két személy. E tanítás középpontjában annak tagadása áll, hogy Krisztus két természete a Mária méhében való fogantatás pillanatától kezdve egyesült. Legfőbb kifogása az „Isten anyja” kifejezéssel állt kapcsolatban. Ragaszkodott ahhoz, hogy Mária nem lehet az isteni természet anyja, és Isten nem lehet kisgyermek: „Isten nem egy két-három hónapos csecsemő!”
A nesztoriánusok súlyos vétket követtek el, amikor azt tanították, hogy az egyszülött Fiú egy tőle független, teljesen emberi személlyel lett eggyé; ezzel tagadták a testté létel valóságát. Ahhoz ragaszkodtak, hogy Máriát illetően a helyes kifejezés a Krisztus-hordozó (görögök: khrisztotokosz). Mária egyedül az emberi személynek volt anyja, akivel pedig Isten Fia eggyé lett. Nincs kétség afelől, hogy a nesztoriánizmus eretneksége – amely még ma is pusztítja az egyházat – téves volt abban, ahogyan Krisztus két természetének egységéről tanított.
Az Efézusi Zsinat (431), később pedig a Khalcedoni Zsinat (451) elítélte a nesztorianizmust. Mindkét zsinat megerősítette, hogy helyes az „Isten anyja” kifejezést használni. Amikor a Khalcedoni Hitvallás elutasította a nesztorianizmust, akkor nemcsak ahhoz ragaszkodott, hogy Krisztus két természete „elkülönítetlenül való”, hanem az „istenszülő” nevet is használja Máriával kapcsolatban: „emberi lét szerint… az istenszülő szűz Máriától született.” Emiatt a Khalcedoni Hitvallást sokan nem is ismerik el. A Belga Hitvallás (1561) 9. cikkelye például említi az Apostoli, a Niceai és az Athanasiusi Hitvallást, a Khalcedonit viszont nem.
Jelen cikk írója szerint a Cselekedetek 20:28 mintájára használhatjuk az „Isten anyja” kifejezést, ami ugyanakkor nem bibliai, és gyakran a Mária-imádat indoklására használják, ezért inkább jobb elkerülni. Nincs szükségünk erre a megnevezésre ahhoz sem, hogy védelmezzük azt az igazságot, miszerint Krisztus Isten és ember egy személyben, teljesen Isten és teljesen ember, mégis egyetlen személy, továbbá Krisztus két természete elválaszthatatlanul egyesült egy személyben Mária méhében, fogantatása pillanatától kezdve.
A görög theotokosz (istenhordozó) kifejezés jobb, mint a szokásos fordítása: Isten anyja. Világossá teszi ugyanis, hogy Mária semmilyen értelemben nem tekinthető Krisztus anyjának az Ő isteni természete szerint, illetve az örökkévalóságtól kezdve.
Jelen író számára jobbnak tűnik a lehető legjobban ragaszkodni a Szentírás nyelvezetéhez, amikor Krisztus kettős természetének egységéről beszélünk, és el kell kerülni minden olyan szóhasználatot, amely megbotránkozásra adhat okot, vagy félreértésekhez vezethet. Igazság szerint Krisztus két természetének egysége titok. Egész hitünk középpontjában áll, viszont nem tudjuk felfogni. Bármilyen kísérlet a két természet egységének magyarázatára – amilyennel Nestorius is vétkezett – elkerülhetetlenül tévedéshez vezet.
Meg kell vallanunk, hogy Krisztus teljesen Isten és teljesen ember. Istennek kell lennie, mert egyedül Isten volt képes arra, hogy „Isten-voltának hatalmával Isten haragjának súlyát az ő ember-voltában elhordozhassa, és számunkra az igazságot s az életet megszerezhesse és visszaadhassa” (Heidelbergi Káté 17. kérdés-felelet). Embernek kell lennie, mert egyedül az ember fizethet meg az ember vétkéért, és egyedül az válthat és szabadíthat meg minket a mi bűneinktől testestül-lelkestül, aki mindenekben hasonló hozzánk, kivéve a bűnt. Egyetlenegy isteni személynek kell lennie, mert a Szentírás tanúsága szerint nincs két Krisztus, csak egy, mégpedig Isten egyszülött Fia.
Hogyan mondhatta ez az isteni személy, hogy elhagyta Isten? Hogyan lehetséges, hogy Ő, aki személyesen Isten Fia, éhezett és szomjazott, elfáradt, szenvedett, meghalt és újra feltámadt? Ez a hitünk nagy titka. Nem kell teológiai bakugrásokkal kísérletezni e titok megértéséhez és magyarázatához, hanem áhítattal meg kell hajolnunk Isten tettei előtt, és meg kell vallanunk, hogy „Isten megjelent testben” (1Tim 3:16).
A régi Athanasiusi Hitvallás gyönyörűen összegzi, mit mondhatunk el hit által anélkül, hogy lerontanánk a testtélétel titkát és csodáját, vagy számunkra túl magas dolgok felől kíváncsiskodnánk: „De szükséges az örök idvességre: hogy a mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülését is hűségesen higgye. Annakokáért az az igaz hit, hogy higgyük és valljuk: miszerint a mi Urunk Jézus Krisztus, Istennek Fia, (egyenlően) Isten és ember; Isten, aki az Atya lényéből örök idők előtt nemzetett: és ember, aki anya lényegéből időben született. Tökéletes Isten: tökéletes ember, aki okos lélekből és emberi testből áll. Egyenlő az Atyával istenség szerint: kisebb az Atyánál emberség szerint. Aki noha Isten és ember, mindazáltal nem kettő, hanem egy Krisztus.” Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
