Ádám-Krisztus tipológia (6)
A Kegyelmi Szövetség jelen számában befejezzük sorozatunkat, amelyben azt az igazságot mutattuk be, hogy a Krisztusban való megváltásunk boldogsága messze meghaladja azt a nyomorúságot, amelybe Ádám bűne döntött minket. Erről szól a Róma 5:15: „De a kegyelmi ajándék nem úgy van, mint a bűneset; mert ha amaz egynek esete miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és a kegyelemből való ajándék, mely az egy ember Jézus Krisztusé, sokkal inkább elhatott sokakra.”
Gondoljunk csak a két szövetségi fő eltérő tetteire! Először ott van Ádám első bűne, aki evett a tiltott gyümölcsből. Másodszor pedig előttünk áll Jézus tökéletes, egész életen át tartó engedelmessége. Isten Fia Mária méhében testté lett, Jehova minden parancsolatát megtartotta, vétkeink miatt engesztelést mutatott be. Dicsőségesen feltámadt a sírból, és győzedelmesen felment a mennybe. Mindezeket látva bizonyos, hogy az Ő sokkal nagyszerűbb munkájának nagyobb hatása van, mint Ádám vétkének. A két szövetségi fővel való egység is ezt mutatja. Az emberiség Isten igazságos ítélete alatt egy lett Ádámmal az ő vétkében és halálában. Sokkal nagyobb a választottak egysége az Úr Jézus Krisztussal, mert az Ő Szentlelke köt Hozzá minket hit által.
Melyik nagyobb: a bűneset előtti Ádámhoz való hasonlóság elvesztése, vagy a Jézus Krisztushoz való hasonlóság megnyerése? Számos okból az utóbbi, például azért , mert ennek feltétele a változhatatlan kiválasztásunk, a hathatós elhívásunk, a törvényes igaznak nyilváníttatásunk és az örök megdicsőülésünk (Rm 8:29–30). Melyik nagyobb: a halál Ádámban, vagy az élet Jézusban? Az utóbbi, hiszen Őbenne a miénk a feltámadott élet, az örök élet és az isteni élet. Melyik nagyobb: megtelni Ádám vétkével, vagy megtelni Isten teljességével Jézus Krisztusban a Szent Lélek által? A kérdés magában hordozza a feleletet.
Vizsgáljuk meg a két szövetségi fő munkáiból fakadó következményeket! Ádámban az ember kevéssel volt kisebb az angyaloknál (Zsolt 8:6, KJV szerint), ám bűne miatt szolgák lettünk. Isten Fia kevéssel kisebbé tétetett az angyaloknál, hogy engedelmessége által a mennyei seregek fölé magasztaltassék (Zsid 2:9–10).
A Róma 5:15-ben szereplő „sokkal inkább” kifejezést a fejezet még bővebben kifejti megigazulásunk tekintetében: „Mert ha az egynek bűnesete miatt uralkodott a halál az egy által: sokkal inkább az életben uralkodnak az egy Jézus Krisztus által azok, kik a kegyelemnek és az igazság ajándékának bővölködésében részesültek […] A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekedjék; de a hol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik: Hogy miképen uralkodott a bűn a halálra, azonképen a kegyelem is uralkodjék igazság által az örök életre a mi Urunk Jézus Krisztus által” (17, 20–21).
Megdicsőülésünk igazságáról szólva a menny öröme és boldogsága sokkal nagyobb a pokol fájdalmánál és gyalázatánál. Gondoljunk csak feltámadott testünk csodájára, amely hasonló lesz Urunk dicsőséges testéhez (Fil 3:21)! Jézus Krisztussal együtt ítélni fogjuk a gonosz világot (1Kor 6:2), és Vele együtt uralkodunk örökre. Mindez Isten hozzánk való kegyelméből és ingyenes kegyelmi ajándékából fakad az egy ember, Jézus Krisztus által (Rm 5:15). Rev. Stewart
Isten örök kiválasztása és Krisztus elutasítása az övéitől
Jelen számunkban egy olyan kérdéssel foglalkozunk, amely Isten örök kiválasztásáról és Krisztus övéi részéről való elutasításáról szól. „A János 1:11-ben ezt olvassuk: »Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt.« A református hit ellenségei ezzel az igehellyel érvelnek amellett, hogy a kiválasztás nem az üdvösségre szól. Azt mondják, hogy Izráel népe választott volt (azaz »az övéi« voltak), de nem mindenki fogadta be Őt »az övéi« közül. Így tehát a kiválasztás nem feltétlenül vezet üdvösségre, vagy legalábbis a feltétele a választottak részéről való elfogadás: »az övéi« közül csak némelyek fogadták be Őt (12. v.). Kikre vonatkozik a János 1:11-ben szereplő »övéi« szó? Vajon igaz, hogy Krisztus azért jött az övéi közé, hogy Megváltójuk legyen, ám az övéi nem fogadták be Őt?”
A Szentírás a kiválasztásról többek között megmutatja, hogy az nem általános, hanem személyes: Isten egyeseket az üdvösségre és az örök életre választ, másokat pedig elvet, vagy elutasít. A Róma 9:6–13 mindkettőt világosan tanítja: „Nem lehet pedig, hogy meghiúsult legyen az Isten beszéde. Mert nem mindnyájan izráeliták azok, kik Izráeltől valók; Sem nem mindnyájan fiak, kik az Ábrahám magvából valók; hanem: Izsákban neveztetik néked a te magod. Azaz, nem a testnek fiai az Isten fiai; hanem az ígéret fiait tekinti magul. Mert ígéretnek beszéde ez: Ez idő tájban eljövök, és Sárának fia lesz. Nemcsak pedig, hanem Rebeka is, ki egytől fogant méhében, Izsáktól a mi atyánktól: Mert mikor még meg sem születtek, sem semmi jót vagy gonoszt nem cselekedtek, hogy az Istennek kiválasztás szerint való végzése megmaradjon, nem cselekedetekből, hanem az elhívótól, Megmondatott néki, hogy: A nagyobbik szolgál a kisebbiknek. Miképen meg van írva: Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.” Jehova Jákób személyét kiválasztotta és szerette, Ézsau személyét ugyanakkor elvetette és gyűlölte. Ne feledjük, hogy ez alapvető kérdés, hiszen az emberi nemzetség minden egyes tagja személy szerint vagy ki van választva, vagy el van vetve (vö. 14–24. v.)
Az Efézus 1:3–6 a személyes kiválasztásról beszél: „Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, a ki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban, A szerint, a mint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által, Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratjának jó kedve szerint, Kegyelme dicsőségének magasztalására, a melylyel megajándékozott minket ama Szerelmesben.” A többes szám első személy bizonyos embereket jelent: a szenteket, a Krisztus Jézusban hívőket (1. v.), akiket Isten üdvösségre választott (4. v.), vagyis eleve elrendelt (5. v.). Az olvasó hasonló szakaszokat találhat Pál apostol leveleiben a következő helyeken: Róma 8:28–30; 11:1–10; Kolossé 3:12; 1Thesszalonika 1:4; 5:9; 2Timótheus 1:9.
Akik tagadják, hogy a szuverén, örök, változhatatlan kiválasztás csak némelyekre vonatkozik, azok sem hunyhatnak szemet a kiválasztásra vonatkozó igehelyek sokasága felett. Így a kiválasztást jellemzően nem személyesnek, hanem egyetemesnek mondják. Szerintük Isten csak nemzeteket vagy bizonyos fajta embereket választott, nem pedig egyes személyeket. Így például miközben a Róma 6:9–13 világosan egyes személyekről szól, ezt a szakaszt gyakran úgy értelmezik, mint ami nem emberekről, hanem népekről ír. Mindezzel ezt a fejezetet lényegében arra szűkítik, hogy az Ószövetségben Jehova nem az ismaelitákat vagy az edomitákat, hanem Izráelt választotta kedvelt népéül.
Amikor a Dordrechti Kánonokat, a kálvinizmus eredeti öt pontját írták (1618–1619), az Isten szuverén, mindenható kegyelmével szembeszálló arminiánusok azt tanították, hogy Isten kiválasztása nem egyes személyekre, hanem az üdvösség bizonyos feltételeire, a megtérésre és a hitre vonatkozik. Mindehhez társult az a tanításuk, miszerint a hit és a megtérés valójában nem Isten ajándéka, hanem saját szabad akaratunk eredményeként jelenik meg, amikor a megtérés és a hit mellett döntünk. Ezt cselekedve teljesítjük azokat a feltételeket, amelyeket Isten a kiválasztás során felállított, így a választottak között találjuk magunkat.
A Dordrechti Kánonok erőteljesen szembefordul ezzel, amikor elutasítja azok tévedéseit, „akik azt tanítják, hogy az örök életre való kiválasztásnak különböző fajtái vannak: egy általános és határozatlan, illetve egy különös és határozott; az utóbbi pedig lehet hiányos, visszavonható, nem végleges és feltételes, avagy teljes, visszavonhatatlan, végleges és abszolút. Emellett van egy kiválasztás a hitre és egy másik az üdvösségre, úgy, hogy a megigazító hitre való kiválasztás mellett lehet, hogy nincs meg a visszavonhatatlan üdvösségre való választás. Ez ugyanis az emberi észnek tetsző, a Szentírást figyelmen kívül hagyó gondolat, melyben a kiválasztás aranylánca megszakad: »A kiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és a kiket elhívott, azokat meg is igazította; a kiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette« (Rm 8:30)” (I. rész, 2. tévelygés)
Az alakoskodó arminiánusok azt állították, hogy nem tagadják a „különös és határozott” kiválasztást, amely egyes személyekre vonatkozik. Ugyanakkor azt tanították, hogy van egy másik, egy „általános és határozatlan” kiválasztás. Ez a kiválasztás az ember akaratára és döntésére bízza, hogy hisz-e, üdvözül-e, és a választottak közé kerül-e. A “határozatlan” kiválasztás azt jelenti, hogy az üdvösség nem Isten döntésén, hanem az emberén múlik.
Ezt a kiválasztást, amely valójában nem is kiválasztás, a Dordrechti Kánonok hiányosnak (azaz senki sem tudja, maga Isten sem, hogy ki kerül a választottak közé), visszavonhatónak (az ember elveszítheti kiválasztását), nem véglegesnek (Isten nem határozza meg, hanem az ember kényére-kedvére hagyja), és feltételesnek nevezi (mivel az ember teszi magát választottá, ha teljesíti az Isten által felállított feltételeket). Ez a kiválasztás nem is szuverén, örökkévaló és változhatatlan. Még csak nem is isteni, nem Isten választása, hiszen az ember teszi magát kiválasztottá a döntése alapján. Ezt a fajta kiválasztást nem találhatjuk meg a Bibliában.
Annak fényében, amit a Szentírás tanít az isteni kiválasztásról, mit jelent, hogy Krisztus „az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt” (Jn 1:11)? Vajon jelentheti azt, hogy Jézus azokhoz jött, akiket az Atya a kiválasztás során Neki adott, azonban ők soha nem fogadták be, ezért noha öröktől fogva ki voltak választva, mégis örökre elvesztek? Választottak voltak, de kiválasztásuk hiányos, nem végleges volt? A János 6:37 fényében mindez lehetetlen, hiszen Krisztus a következőkről biztosít minket: „Minden, a mit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem.”
A János 1:11 Isten Igéjének tanításával összhangban kétféleképpen lehet magyarázható. Az első magyarázat szerint „az övéi” nem a választottak, hanem egyszerűen a zsidók, az Ő nemzete és népe. Jézus hozzájuk jött, ők pedig elutasították, ahogyan az evangéliumok arról beszámolnak. Így ez a vers egyáltalán nem utal egy olyan kiválasztásra, amely személytelen, általános és határozatlan, sem egy olyan megváltásra, amely az emberek akaratán vagy cselekedetein múlik. Ilyen módon magyarázva ez az igehely nem Isten szuverén és visszavonhatatlan kiválasztásáról beszél.
A másik magyarázat – amelyet előnyben részesítünk –, hogy „az övéi” a választottak. Jézus hozzájuk jött, és ők éppúgy elutasították, ahogyan a nem választott világ, amelyről János az előző versben beszél (10. v.). A választottak is elutasították és megvetették Jézust, amíg Jehova mindenható kegyelme által valóban meg nem értették, hogy kicsoda Ő. Ekkor befogadták Őt, és jogot nyertek arra, hogy Isten fiaivá legyenek (12. v.). Ez összecseng az Ézsaiás 53:3-mal: „Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! mint a ki elől orczánkat elrejtjük, útált volt; és nem gondoltunk vele.”
Bizonyosan mindenki, aki ismeri saját szívét, tudja, hogy ő is azok közé tartozik, akik „nem fogadák be őt”. Ha a főpap palotájában, Pilátus bírói termében vagy a Golgotánál lettem volna, akkor Isten irgalmassága nélkül magam is arcon köptem volna Isten Fiát, követeltem volna keresztre feszítését, Barabbást választottam volna, és a bűnét nem bánó lator sorsában osztoztam volna, aki így káromolta Istent: „Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is” (Lk 23:39). Mindenki, aki megérti saját teljes romlottságát, tudja, hogy Isten Fiát az ő kezei feszítették meg, és az ő szíve utasította el és vetette meg Őt. A világ nem ismerte Őt (Jn 1:10), ami tragikus – de azok sem ismerték, akik öröktől fogva az Övéi voltak, és ez sokkal tragikusabb! Mi sem ismertük Őt, és soha nem ismertük volna meg Őt, amíg el nem küldte az Ő Lelkét, hogy bűnbánatot és hitet munkáljon szívünkben.
Azok fogadták be Jézust, azokhoz jött, akiknek a szívét a Szentlélek megváltoztatta, és akiknek életre való megtérést és hitet ajándékozott. Ez Isten Igéje a János 1:13-ban: „A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.” Igaz, hogy Krisztus saját népe elvetette Őt az Ő eljövetelének minden ígéretével szemben. Ugyanakkor nincs, aki befogadná Őt, nincs, aki foglalkozna Jézussal, amíg Ő maga nem teszi ezt lehetővé: „Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, a ki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon” (Jn 6:44).
Krisztus először nem fogadtuk el, te sem, és én sem. Pedig mindig az Övéi voltunk, akiket az Atya Őneki adott, akiket az Ő vére megváltott. Amikor pedig eljött az Istentől rendelt idő, mégis újjászülettünk az Ő Lelke által. Milyen nagyszerű csoda! Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
