Ismerkedés a Jelenések 6 négy lovasával
A Biblia mintegy 300 helyen beszél lovakról és lovasokról. Zakariás könyvének 1. és 6. részében különféle színű lovakról olvashatunk. A Jelenések 19-ben János látomása úgy mutatja be Krisztust, mint aki egy fehér lovon ül, és a szentjeinek serege követi szintén fehér lovakon. A leghíresebb azonban a Jelenések 6 négy lovasa, amelyek mindig nagy érdeklődést és csodálkozást váltanak ki. A következő cikkekben a négy lovas identitását és jelentését vizsgáljuk. Megmutatjuk, patáik dobogását hogyan ismerhetjük fel és hallhatjuk meg. Amikor lovagolni látjuk őket, teljes szívünkből ennek az imádságnak kell feltörnie: „Bizony, jövel, Uram Jézus!” (Jel 22:20).
Rögtön az elején azonosítanunk kell a négy lovas és a hét pecsét által meghatározott nagy jelentőségű időszakot. Mikor ér véget a Jelenések 6 pecséteinek az ideje? A hatodik pecsét az utolsó ítélet kezdetéhez vezet minket (6:12–17). Először is félelmetes események mennek végbe a teremtett világban: minden hegy és sziget elmozdul a helyéről egy nagy földrengés miatt; a nap feketévé válik, mint egy szőrzsák, a hold pedig olyan lesz, mint a vér; a csillagok a földre hullanak, az ég pedig papírtekercsként feltekeredik (12–14. v.). Az Olajfák hegyén elhangzott beszédében Jézus Krisztus hasonlóan mutatja be ezeket az eseményeket, amelyek az Ő második eljövetelét kísérik: „Mindjárt pedig ama napok nyomorúságai után a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok az égről lehullanak, és az egeknek erősségei megrendülnek. És akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel” (Mt 24:29–30).
A hatodik pecsét másodszor a Bárány haragjának nagy napjáról beszél (Jel 6:16–17), amelyen az egész istentelen emberiség – a fejedelmekkel és a hatalmasokkal együtt – rettegéssel kiált fel (15–16. v.). Itt is az utolsó napról van szó: „Közel van az Úrnak nagy napja… kiáltoz azon a hős is” (Sof 1:14).
Harmadszor a Jelenések 6:12–17 az utolsó ítéletről szól. A Jelenések 11:15–19 kiegészíti ezt a képet. Különösen világosan fogalmaz a 18. vers: „eljött a te haragod, és a halottak ideje [ti. a feltámadásuké], hogy megítéltessenek [ti. a legfőbb törvényszék előtt], és [1] jutalmat adj a te szolgáidnak, a prófétáknak és a szenteknek, és a kik a te nevedet félik, kicsinyeknek és nagyoknak; és [2] elpusztítsd azokat, a kik a földet pusztítják.” A Jelenések 14:17–20 erős ecsetvonásokkal festi le a gonoszok aratását és az Isten haragjának nagy borsajtójában való megtaposásukat (19. v.). A Jelenések 20:11–15 bemutatja az összes ember utolsó ítéletét Jézus Krisztus nagy fehér trónusa előtt, ahol a gonoszok a tűz tavába vettetnek (15. v.).
Mikor kezdődik a Jelenések 6 pecsétjeinek kora? Amikor Krisztus az Atya jobbjára ül, és kinyitja a tekercs pecsétjeit, amelyet „a királyiszékben ülőnek jobbkezéből” vett el (5:7). Amikor a Bárány kinyitja ezt a hét pecsétet, akkor megdicsőült Úrként Isten örök tanácsát hajtja végre. Megváltónk felmagasztaltatása óta Jehova kormányzójaként uralkodik a mennyben az egész világ eseményei felett.
Tehát a Jelenések 6 pecsétjei – így a négy lovas is – arra az időszakra vonatkoznak, amely akkor kezdődik, amikor Krisztus Isten jobbjára ült, és addig tart, amíg dicsőségesen vissza nem tér az ég felhőivel. James B. Ramsey ugyanerre mutat rá a pecsétek számából, a hétből kiindulva: „a könyvben gyakran megjelenő hetes szám egységes, jól megalapozott jelentése mindenféle jelképes leírásban a teljesség a szövetség minden kérdésében. Így bizonyos, hogy ez a hétpecsétes könyv nemcsak egy-két részletben, hanem teljes rendszerben tárja elénk, hogyan gondoskodik Isten az Ő egyházáról.” (The Book of Revelation [A Jelenések könyve], 312. o.). Ezenfelül ez a hét pecséttel lepecsételt könyv vagy tekercs belül és hátul is tele van írva (Jel 5:1). Úgy is mondhatjuk, hogy a könyv teljes, mivel Krisztus mennybemenetelétől és trónra emelésétől egészen a testben való visszajöveteléig a történelem minden részletét feljegyzi.
Világos, hogy a 21. századból nézve a könyv és a hét pecsét feltörése a múlttal, a jelennel és a jövővel foglalkozik. Megmutatja, hogy mi volt, mi van, és mi lesz; a mi Urunk első és második eljövetele közti időszakot írja le. Másként fogalmazva a Jelenések 6 pecsétjei – így a négy lovas – nem kizárólag a múltról beszélnek: Jeruzsálem Kr. u. 70-ben történt elestéről, vagy a Római Birodalomról, ahogyan azt a posztmillennisták állítják. A négy lovas és a hat pecsét nem is csupán jövőbeli eseményeket írnak le, például egy szó szerint vett hét éves nyomorúságot az elragadtatás és Krisztus visszatérése között, amint azt a diszpenzácionalisták tanítják.
Némelyek szerint a Jelenések 6 négy lovasa időrendi sorrendben jön elő: a fehér ló (1–2. v.) a Krisztus mennybemenetelét követő első néhány évszázadban, a vörös ló (3–4. v.) a következő időszakban és így tovább. Az efféle magyarázat gépies, és a bibliai próféciát vagy apokaliptikát nem értelmezhetjük így. Mindez csak bizonyíthatatlan találgatás, és számos különbséget eredményez az azonosításban. Vajon tényleg elvárható lenne egy hétköznapi hívő embertől, hogy ismerje az elmúlt 2000 év világtörténelmét, és így meg tudja mondani, hogy a Jelenések 6–19 különböző részeit pontosan melyik ember vagy esemény teljesítette be? Ahhoz a biblikus, református alapelvhez ragaszkodunk, hogy a Szentírás magyarázza a Szentírást, és így lehet megérteni Isten Igéjét.
Igazság szerint a négy lovas az egész újszövetségi időben jön: Krisztus mennyei megkoronázásától kezdve a felhőkön való visszatéréséig. Ebben az időszakban egyszerre jelennek meg, az evangéliumi korszak történelmének főbb vonásait ábrázolva, a vég közeledtével egyre erőteljesebben. Rev. Stewart
Krisztus kettős természete és a csodái
A Kegyelmi Szövetség jelen számában ezzel a kérdéssel foglalkozunk: „Hogyan vitte véghez Krisztus a földön a csodákat? Istensége által? Úgy, hogy emberi természetében a Lélek teljességét kapta? Esetleg a kettő valamilyen módon együtt áll fenn, vagy valami más az igazság? Meg tudná ezt magyarázni?”
Nem lehet kétségünk afelől, hogy a csodatévő hatalom Isten ereje. Jézusnak Isten Fiaként önmagában is megvolt ez az ereje, és – másoktól eltérően – nem volt szükséges azt megkapnia. Jézus maga is úgy beszél csodáiról, mint istenségének bizonyítékáról (Jn 10:37–38). A negyedik evangélium ugyanezzel a bizonyságtétellel zárul: „Sok más jelt is mívelt ugyan Jézus az ő tanítványai előtt, a melyek nincsenek megírva ebben a könyvben; Ezek pedig azért irattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20:30–31). Akik – a tizenkét apostolhoz hasonlóan – csupán emberek, azoknak Istentől kellett hatalmat kapniuk a csodatételre (vö. Mt 10:1).
Krisztus isteni és emberi természetét azonban nem választhatjuk el a csodatételeiben. Ő mint egyszülött Fiú képes volt csodákat tenni, és sok csodát is tett, de úgy, mint az ember Fia. Ezt akkor mutatja meg az Úr, amikor meggyógyítja a gutaütött embert, akit barátai a tetőn át leengedtek Jézushoz (Mt 9:1–8). A bűnbocsánat és a gyógyítás hatalmát is Önmagának tulajdonítva úgy mutatkozik be, mint az ember Fia, aki a mi testünkben született, és mindenben hasonló hozzánk, kivéve a bűnt: „Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani (ekkor monda a gutaütöttnek): Kelj föl, vedd a te ágyadat, és eredj haza” (Mt 9:6). A szakasz a csoda szemtanúinak gondolataival végződik (amelyek nem is voltak helytelenek): „A sokaság pedig ezt látván, elálmélkodék, és dicsőíté az Istent, hogy ilyen hatalmat adott az embereknek” (Mt 9:8).
A Máté 9:8-ból az következik, hogy Krisztusnak emberként hatalmat kellett kapnia arra, hogy csodákat vihessen véghez. A Máté 28:18 és a János 10:18 arra utal, hogy Jézus valóban ember volt, hiszen meg kellett kapnia az erőt arra, hogy letehesse az életét, és csodákat tehessen. Hogyan lehetséges, hogy örökkévaló Fiúként megvolt ez a hatalma, ugyanakkor pedig meg is kellett kapnia azt? Ez a testté létel titka: Isten eljött testben!
A fentiek kapcsán megkérdezhetjük: mi a helyzet a mai csodákkal? Vajon Isten még mindig ad erőt az embereknek, hogy csodákat tehessenek Jézushoz hasonlóan, aki ezt a hatalmat emberi természete szerint elnyerte, és tanítványainak meg is adta?
A Szentírás válasza: nem. A csodák az apostolság jelei (2Kor 12:12). Mivel ma már nincsenek apostolok, akik szemtanúi voltak Krisztus földi szolgálatának és feltámadásának, egyetlen ember sem tehet több csodát. Erre nincs is szükség, hiszen a Szentírás teljes, és a csodáknak csak az volt a szerepe, hogy bizonyságul szolgáljanak Isten Igéje és a különleges tisztségviselők mellett (Mk 16:20; Zsid 2:4).
A megválaszolt kérdés egy másik témát is felvet, mégpedig Krisztus kettős – isteni és emberi – természetével kapcsolatban. Isten egyháza – az Ige tanítását követve – mindig ragaszkodott ahhoz, hogy Krisztus két természete egy személyben egyesült, és nem választhatóak el. A testté létel után mindent Ő tett, aki egyszerre Isten és ember. Bethlehemben a testben eljött Isten született meg. Aki Galilea utait járta, és sok hatalmas cselekedetet vitt véghez, Isten és ember volt egy személyben. A testté lett Isten tanította a sokaságot, Ő gyűjtötte össze a tanítványokat, Ő evett és ivott velük együtt, és Ő élt közöttük. A testben megjelent Istent fogták el a Gecsemáné-kertben, Őt hallgatták ki, Őt ítélték el, Őt feszítették meg. Ő halt meg a bűneinkért, Ő támadt fel a harmadik napon, Ő ment fel a mennybe, és ott Ő képviseli a mi ügyünket a világ végezetéig.
Ez a kegyesség titka (1Tim 3:16). Isten nem tud szenvedni és meghalni, ezért azt mondjuk, hogy Krisztus emberi természete szerint szenvedett. Azonban Ő csakis Isten örökkévaló Fiaként volt képes Isten bűn elleni haragját elhordozni, és minket attól megmenteni – ezt olyasvalaki, aki csupán ember, nem tehette volna meg. Ez a titok csodáiból is világosan látható. Amikor egy szóval lecsendesítette a szelet és a Galileai-tenger hullámait, akkor ugyanaz a személy volt, mint aki néhány pillanattal azelőtt még kimerülten, a viharral mit sem törődve aludt. Ugyanaz a személy, aki sírt Lázár sírjánál, képes volt őt a halálból életre hívni, és feltámasztotta barátját. Ez valóban nagy titok, olyan titok, amely gyönyörködteti mindazok lelkét, akik hisznek Jézusban. A testben megjelent Isten titka azt bizonyítja, hogy Ő, a mi Megváltónk éppen az, akire szükségünk van: ember, hogy megfizessen az ember bűneiért, és Isten, hogy megtegye, amit az ember soha nem tehet meg.
Krisztus két természete tehát nem választható el egymástól, ahogyan azt a Khalcedoni Hitvallás (451) is tanítja: „Ugyanezt az egy Krisztust, aki Fiú, Úr, Egyszülött, két természetből összeelegyítetlenül, elválhatatlanul, oszthatatlanul, elkülöníthetetlenül valónak ismerjük el.” Ezt azért jegyzem meg, mert találkoztam olyan emberekkel, akik szerint amikor Krisztus feltámadt a halottak közül, és felment a mennybe, akkor emberi természetét elhagyta. Ha valóban így volna, akkor nem lenne többé Őbenne részünk, és nem lenne közünk Őhozzá. Ő még mindig a testben megjelent Isten. Mint a testté lett Isten, könyörög értünk a mennyben, helyet készít nekünk, uralkodik mindenek felett a mi érdekünkben, és elkészít mindent az Ő visszajövetelének napjára.
Így tehát mindent úgy tesz, mint a hozzánk hasonlóvá lett Isten, és amit tesz, mindaz nagyszerű és csodálatos. Mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan, de bűn nélkül való. Egész életében szenvedett, de ezt a szenvedést Ő magára vette, nemcsak úgy megesett Vele. Ő, aki Isten és ember egy személyben, átadta magát a gyalázatra és a köpdösésre (Ézs 50:6). Ő tartotta kézben a halálához vezető eseményeket: elküldte Júdást, hogy végezze el gonosz tervét; megadta magát azoknak, akik eljöttek letartóztatni Őt; és bizonyságot tett Pilátusnak, hogy neki, a hatalmas Róma képviselőjének nincs hatalma Őfelette, csak amit Isten adott neki. Meghalt, de nem azért, mert elvették az életét, hanem mert Ő tette le azt (Jn 10:18), ami egy puszta ember számára öngyilkosság lett volna. Feltámadt a halottak közül, és felment a mennybe. Csak csodálattal állhatunk minden egyes szava és minden tette előtt.
A legeslegnagyobb csoda pedig ebben a szóban rejlik: „értem.” A testté lett Fiú az én megváltásomért jött, Isten örökkévaló szeretetében, valamint abban a szeretetében és irgalmában, aki megindult gyarlóságaimon. Ezt értem tette, noha nem vagyok jobb vagy méltóbb másoknál, és aki elveszett voltam annak reménye nélkül, hogy Jézus megtalál, Ő azonban a kegyelem csodája által megmentett. Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
