Elhívás az apostoli tisztségre
A Kegyelmi Szövetség előző számában az apostoli tisztség természetével foglalkoztunk, most pedig az apostolságra való elhívást vesszük szemügyre. Erre a tisztségre csodálatosan és közvetlenül maga Krisztus hívott el. A tizenkét apostolt Jézus személyesen hívta el nyilvános szolgálata kezdetén (vö. Mt 10:1–4; Mk 3:13–19; Lk 6:12–16). A feltámadt Krisztus fényes világosságban jelent meg Pálnak a mennyből, és így állította szolgálatba, amint arról a Cselekedetek könyvének 9., 22. és 26. részében olvashatunk.
Mi a helyzet Mátyással, aki az áruló Júdás Iskariótes helyére állt (Csel 1:15–20)? Józsefhez hasonlóan Mátyás is teljesítette azt az alapkövetelményt, hogy Megváltónk mellett volt három éven keresztül, Keresztelő János által való megkereszteltetésétől fogva mennybemeneteléig (21–23. v.). A két testvér közül nem az egyház vagy a tizenegy apostol szavazása útján választották Mátyást az apostoli tisztségre, hanem a szuverén Úr által, aki sorsvetésen keresztül adott választ imádságukra (24–26. v.).
Az apostolságra maga Krisztus hívott el közvetlenül és csodálatosan, elvégre egy rendkívüli tisztséghez rendkívüli hívás tartozik. A minden más tisztséget magába foglaló, legmagasabb újszövetségi tisztség betöltéséhez az Úr Jézus közvetlen, csodálatos hívás kell. Ennél fogva nyert egy ember tekintélyt és hatalmat a tévedhetetlen tanításra és a csodatételre.
Pál második korinthusi levele különböző fejezeteiben részletesen bemutatja apostoli tisztségének számos jellemzőjét, amelyek tökéletes összhangban állnak annak rendkívüli természetével és a rendkívüli elhívással. Olvashatunk Pál buzgó, apostoli kegyességéről (4. és 6. részek), embert próbáló apostoli munkáiról (6. és 11. részek), számos apostoli szenvedéséről (1., 4., 6. és 11. részek), valamint apostoli szolgálatát igazoló gyümölcsökről (3. és 10. részek).
Bibliai leveleiben Pál gyakran utal apostoli tisztségére, sokszor a legelső versekben. Még a birodalmi fővárosban, Rómában sem szégyenli az egyedül hit által való megigazulás evangéliumát (Rm 1:15–17). Elhívott apostolként (Rm 1:1) a Róma nagy városában élő egyháznak írja meg azt a levelét, amelyben a legszebb rendszeres teológiát olvashatjuk.
Pál „nem emberektől, sem nem ember által, hanem Jézus Krisztus által” való apostolként (Gal 1:1) átkot mond a judaizálókra, akik Galácia római provinciában a hit és a cselekedetek által való megigazulás tanításával megrontották az örömhírt (Gal 1:7–9).
Timótheushoz írt második levele kezdetén is apostoli tisztségére hivatkozik (1:1), noha börtönben volt, és aljas gonosztevőhöz hasonlóan kivégzésére várt (4:6). Tudta ugyanis, hogy közelgő halálára az apostoli evangélium hirdetése miatt kerül sor, és ez az apostoli szenvedéseihez tartozik.
Az apostolok rendkívüli tisztségének természetéről és Krisztustól kapott közvetlen elhívásukról szóló bibliai tanítás leleplezi az elmúlt 2000 év hamis apostolait. Ezek közé tartoznak Pál ellenfelei (pl. 2Kor 10–13), a római pápák (Péter apostoli tisztségének álságos bitorlói), a mormon apostolok és a pünkösdista, karizmatikus vagy neokarizmatikus apostolok ezrei. Ha értjük, ki az igazi apostol, akkor könnyen leleplezhetjük a hamisítványokat. Rev. Stewart
Érvényes-e még a negyedik parancsolat?
Jelen cikkünkben ismét egy wales-i olvasónk kérésével foglalkozunk: „Sokan úgy vélik, hogy Isten erkölcsi törvénye – amelyet a tízparancsolat foglal össze – a mózesi polgári és szertartási törvénnyel együtt elavult. Tudom, hogy ez tévedés. Kérem, foglalkozzanak ezzel a Kegyelmi Szövetség hasábjain.”
Egyesek szerint a tízparancsolat azért nem az újszövetségi keresztyének törvénye, mert az Újszövetség nem idézi a negyedik parancsolatot, csak a többit. Ezzel összefüggésben állítják azt is, hogy a keresztyénekre csak a Krisztus törvényeként azonosított újszövetségi előírások vonatkoznak. Ezek közül sokat megtalálunk ugyan a tízparancsolatban, az erkölcsi törvényben, de ebből nem következik, hogy a tízparancsolat még mindig érvényes. Ebben a cikkben ezzel az érveléssel foglalkozunk.
A negyedik parancsolat így hangzik: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt” (2Móz 20:8–11).
Maga a parancsolat is emlékeztet minket arra, hogy a szombat intézménye nem a sínai-hegyi tízparancsolattal jött létre, hanem ez a teremtési rendhez tartozik. A házassággal, a családdal (1Móz 1:28) és a hatóságokkal együtt a szombat nem a mózesi törvénnyel, hanem a teremtéssel kezdődött. Így nemcsak egy ideiglenes, zsidó intézmény, vagy csak az erkölcsi törvény egyik előírása. A szombat intézménye állandó, a teremtéssel egyidejű, és egészen addig megmarad, amíg Krisztus vissza nem tér.
Nemcsak azért kell megemlékeznünk a nyugodalom napjáról, mert Isten parancsot adott arról a Sínai-hegyen, hanem ezért is: „Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék.” A teremtés napján „megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt”, mégpedig minden időkre. Jézus komolyan vette, amikor így szólt: „A szombat lőn az emberért” (Mk 2:27). Így valójában minden parancsolat közül a szombatra vonatkozót kell a legkevésbé megismételni.
Azzal is alátámaszthatjuk a szombat-parancsolat állandó érvényét, hogy a nyugodalom napjáról szóló vitában Jézus így szólt a farizeusokhoz: „Annak okáért az embernek Fia a szombatnak is ura” (Mk 2:28). Ezzel azt mondta, hogy a szombat mindenek Uraként és Teremtőjeként Őhozzá tartozik, nem pedig Mózeshez. Ezért változtathatta meg a napot, miközben megtartotta az intézményt. A nyugodalom napját a Jelenések 1:10 nyomatékosan az Úr napjának nevezi. Így Jézus gondosan megtartotta a szombatot, noha nem volt ideje a farizeusok értelmetlen dolgaira. Maga Isten is megtartotta a nyugodalom napját, miután mindent megteremtett.
A Zsidók 4:8–9 is világossá teszi, hogy a világ teremtésénél adott szombat-parancsolat nem lett üres és hiábavaló: „Mert ha őket Józsué nyugodalomba helyezte volna, nem szólana azok után más napról. Annakokáért megvan a szombatja az Isten népének.”
A negyedik parancsolat állandó volta ellen azt is fel szokták hozni, hogy a keresztyének számára minden nap különleges, és minden nap igyekezniük kell bemenni a nyugodalomba (Zsid 4:11). Nem tagadjuk ennek igazságát. A Heidelbergi Káté a negyedik parancsolat magyarázatában megköveteli, hogy „életemnek minden napján szűnjek meg a magam gonosz cselekedeteitől, engedve, hogy bennem az Úr munkálkodjék az Ő Szentlelke által, és így az örökkévaló szombatot már e földi életben megkezdjem” (103. felelet). Ám ez nem érv a szombat parancsolata ellen. Nem lesz Isten arra vonatkozó rendelete, hogy munkánk és orcánk verítéke által éljünk (1Móz 3:19) attól, hogy kijelölt néhány különleges napot, amikor nem szabad dolgozni.
Azonban a tízparancsolat ellenfelei azt is felhozzák, hogy a parancsolat és teremtési rend a hetedik napra vonatkozik, az újszövetségi istentisztelet pedig a hét első napjára esik (sokan azt gondolják, hogy az Újszövetségben nem volt az istentiszteletre rendelt különleges nap), így a kettő nem lehet ugyanaz. Szerintük maga az, hogy a keresztyének istentisztelete másik napon van, bizonyíték a tízparancsolat állandó érvényével szemben. Hisszük, hogy a nap megváltoztatása nem jelenti az intézmény megváltoztatását vagy eltörlését. Ez csak a körülmények vagy a részletek, nem pedig a parancsolat lényegének változását jelenti. Az USA-ban 1973-ban az olajválság miatt csökkentették a sebességkorlátokat. Ez azonban nem jelentett változást abban az alapelvben, hogy a járművek sebességét korlátozni kell.
A hét első napján (Csel 20:7; 1Kor 16:2) volt az igehirdetés és az úrvacsora során a kenyér megszegése (Csel 20:7–12), a rászoruló helyi egyházak számára való adománygyűjtés (1Kor 16:1–2). ez volt az Úr napjaként ismert nap (Jel 1:10), hiszen különleges módon kapcsolódott az Úr személyéhez és munkájához. Ezen a napon gyűlt össze az egyház az istentiszteletre (pl. 1Kor 11:17, 20; 14:23–26; Zsid 10:25; Jak 2:2).
Hogyan lehetünk bizonyosak afelől, hogy megváltozott a nap, noha nincs egyértelmű parancsunk arra nézve, hogy ne a hét hetedik, hanem az első napján legyen a közös istentisztelet? A hét első napján támadt fel Krisztus (Mt 28:1; Mk 16:1; Lk 24:1; Jn 20:1), ekkor jelent meg az asszonyoknak és az egybegyűlt tanítványoknak (Mt 28:2–10; Mk 16:2–14; Lk 24:2–49; Jn 20:2–29), valamint ezen a napon töltetett ki a Szentlélek (Csel 2:1–41; vö. 3Móz 23:15–16). Mindez felér egy parancsolattal. Másként fogalmazva a hét első napjának ünneplését Jézus nem szavakkal, hanem példával parancsolta meg. E nap különlegességét minden kétségen felül bizonyítják a megváltás nagy munkái: Krisztus feltámadása és megjelenései, illetve a Szentlélek kitöltetése.
A Westminsteri Nagykáté 116. felelete így fogalmaz: „Isten azt kívánja a negyedik parancsolatban minden embertől, hogy szentelje neki az Igéje által megszabott időt, kifejezetten egy teljes napot a hétből, amely a hét hetedik napja volt a világ kezdetétől fogva Krisztus feltámadásáig, attól fogva pedig a hét első napja, a világ végezetéig. Ez a keresztény szombatnap, amelyet az Újszövetség az Úr napjának nevez (5Móz 5:12–14; 1Móz 2:2–3; 1Kor 16:1–2; Csel 20:7; Mt 5:17–18; Ézs 56:2, 4, 6–7; Jel 1:10).”
A szombat nyugodalmat jelent, mégpedig azt a lelki nyugodalmat, amelyet Jézus a Máté 11:28–30-ban ígér meg: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” Ha Jézus ezt ígéri, akkor nem meglepő, amit a Zsidók 4:9-ben olvasunk: „megvan a szombatja Isten népének.” Az is nyilvánvaló kell legyen, hogy a hét napjának sorszáma nem a nyugodalom lényegi eleme, így megváltozhat. Meg is változott, mégpedig a megváltás nagyszerű munkái által, amelyek a hét első napján történtek.
Egyetértünk azokkal, akik szerint ez a változás tükrözi az Ószövetség és az Újszövetség különbségét. Az Ószövetségben a megígért nyugodalom még a jövő zenéje volt, ezért helyénvaló volt a szombatot a hét végén ünnepelni. Most, az Újszövetségben eljött az, aki a nyugalmat adja. Az Ő megváltó munkájánál fogva hit által beléphettünk a nyugalomba (Zsid 4:3). Ezért helyénvaló, ha a hét első napján ünnepeljük a nyugodalom napját, a többi napot pedig ebből kiindulva éljük meg.
Megmutattuk a tízparancsolatban összefoglalt erkölcsi törvény állandóságát. A hívő szív számára az erkölcsi törvény maradandó volta melletti legnagyobb érv Isten Igéjének áldott ígérete azok számára, akik szeretik és megtartják az Ő parancsolatait. A hívők a zsoltárossal együtt így szólnak: „Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket; az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölcscsé teszi az együgyűt. Az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket. Az Úrnak félelme tiszta, megáll mindörökké; az Úrnak ítéletei változhatatlanok s mindenestől fogva igazságosak. Kivánatosabbak az aranynál, még a sok színaranynál is; és édesebbek a méznél, még a színméznél is. Szolgádat is intik azok; a ki megtartja azokat, nagy jutalma van” (Zsolt 19:8–12). Átélik a Zsoltárok 119:1–2 igazságát: „Boldogok, a kiknek útjok feddhetetlen, a kik az Úr törvényében járnak. Boldogok, a kik megőrzik az ő bizonyságait, és teljes szívből keresik őt.” Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
