CR News – 2025. December • XX. Kötet 20. Szám

       

Az első női canterbury-i érsek

2026. január 28-i beiktatását követően Sarah Mullally lesz az első (törvényes) női canterbury-i érsek, az Anglikán Egyház vezetője, az egész világra kiterjedő Anglikán Közösség ceremoniális feje.

Jézus Krisztus egyértelműen kizárja a nőket az egyházi tisztségekből: „A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak, sem hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendességben” (1Tim 2:12; vö. 1Kor 14:34–35). Így tehát Mullally asszony az Anglikán Egyházzal együtt nyíltan szembefordul az egyház egyetlen Királyával és Fejével. Sarah Mullallyt a többi női lelkipásztorhoz, presbiterhez és diakónushoz hasonlóan nem Isten hívta el, hanem egy csaló, az egyházi tisztség bitorlója.

Korábban is éltek anglikán érsekek, akik „ragadozó farkasok” voltak (Mt 7:15). Az egyik példa William Laud (1573–1645), aki vissza akarta fordítani a reformációt az arminiánizmus és a pápista ceremóniák népszerűsítésével, az Úr napjának megkérdőjelezésével stb. Ám az elmúlt 14 évszázad 105 férfi canterbury-i érseke után ez az első alkalom, hogy az ördögnek sikerült olyannyira nyilvánvalóan megrontania az Anglikán Egyházat, hogy az nyíltan megveti Isten Igéjét, amikor egy nőt egész Anglia érsekévé nevez ki.

A korábbi canterbury-i érsekek ezen mélységesen megbotránkoznának. Valóban, az anglikán 39 cikkely (1562/1563) még ezt is mondja: „Egyetlen férfi számára sem helyes, hogy a gyülekezetben felvegye az igehirdetés hivatalát vagy kiszolgáltassa a sákramentumokat, mielőtt törvényesen elhívnák e feladatokra, és megbíznák ezekkel” (23. cikkely).

Sarah Mullally támogatja a meg nem született csecsemők megölését, amelyre eufemisztikusan abortuszként utal (Zsolt 139:14–16); a szodómia és a leszbikusság „tisztátalan indulatait” (Rm 1:26–27); valamint a transzgenderizmust, amely ellentétben áll azzal, hogy Isten az embert „férfiúvá és asszonnyá” teremtette (1Móz 1:27; 5:2; Mt 19:4; Mk 10:6).

A korábbi angliai érsekek a teológia óriásai voltak. Ilyen volt Anselmus (1033/4–1109), aki a Miért lett Isten emberré? című könyvében Krisztus engesztelő áldozatának szükséges voltát hirdette: Isten örökkévaló Fiának azért kellett embernek lennie, hogy eleget tegyen bűneinkért (vö. Heidelbergi Káté V–VI. úrnap). Mintegy két évszázaddal később Thomas Bradwardine (1300k.–1349) megírta az Isten védelmében a pelagiánusok ellen című művét, amelyben az isteni kegyelem szuverenitását és a kettős predestinációt hirdette. Újabb kétszáz év múlva eljutunk Thomas Cranmerhez (1489–1556), a reformáció mártírjához, a 39 cikkely fő szerzőjéhez. A most következő canterbury-i érsek azonban egy női lelkipásztor, aki még az antikeresztyén LMBTQ propaganda szitáján sem lát át!

De hogyan süllyedt az Anglikán Egyház a bolondság és a romlottság ilyen mélységeibe? Ez nem egyik pillanatról a másikra történt. Sok hitehagyott nemzedék követte egymást, akik Isten ihletett és tévedhetetlen Igéjének (Jn 10:35; 17:17; 2Tim 3:16–17; 2Pt 1:21) felsőbb kritikáját, valamint a liberális és a modernista teológiát követték. Az Anglikán Egyházban beteljesült a Szentírás figyelmeztetése: „Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük; és az igazságtól elfordítják az ő fülüket, de a mesékhez odafordulnak” (2Tim 4:3–4). Rev. Stewart

---

Hit és üdvbizonyosság

Jelen számunkban a következő kérdéssel foglalkozunk: „Tudna-e a Kegyelmi Szövetség egyik szerzője valamit írni a hit természetéről? Különösen is arról, hogy a hit vajon csupán igaznak tartás (amint azt Gordon Clark tanította), vagy az üdvbizonyosság is hozzátartozik annak lényegéhez? Vagy a hit és az üdvbizonyosság a Westminsteri Iratok látszólagos tanítása szerint két különböző dolog?”

A Westminsteri Hitvallás 14. fejezete tárgyalja az üdvözítő hit kérdését. Ennek 2. és 3. cikkelyében én nem azt olvasom, hogy a hit és az üdvbizonyosság különálló volna. Ez a szakasz így hangzik:

„2. E hit által a keresztyén igaznak tartja mindazt, ami az Igében kijelentetett, hiszen maga Isten tekintélye szól abban. Más-más módon cselekszik az egyes igeszakaszok kapcsán: engedelmeskedik a parancsolatoknak, remeg a fenyegetésektől, és elfogadja Isten ígéreteit a mostani és eljövendő életre. De az üdvözítő hit alapvető cselekedetei: egyedül Krisztus elfogadása, befogadása és az egyedül Reá való támaszkodás a megigazulásért, a megszentelődésért és az örök életért a kegyelmi szövetség alapján.

3. E hit különbözhet fokozataiban. Lehet gyenge vagy erős. Gyakran, sokféleképpen támadhatják, gyengíthetik, de ennek ellenére győzelemre jut. Sokakban a teljes bizonyosság eléréséig növekedik Krisztus által, aki hitünk szerzője és bevégzője.”

Ez a hitről szóló református, presbiteriánus és biblikus tanítás, amely a hithez tartozónak mondja az ismeretet (igaznak tartás) és az üdvbizonyosságot, noha ez a lelki természetű ismeret és bizonyosság nem mindenkiben és nem mindig egyformán erős.

A hit hagyományos református nézete szerint a hit ismeret, igaznak tartás (e kettő szorosan összefügg), valamint bizalom vagy bizonyosság. A Westminsteri Hitvallás nem tér el ettől, amikor az üdvözítő hit alapvető elemeit így sorolja fel: „egyedül Krisztus elfogadása, befogadása és az egyedül Reá való támaszkodás.” A hit különböző fokozatairól szóló tanítása sem áll ezekkel szemben, és az Eg ység Három Formulája (a Heidelbergi Káté, a Belga Hitvallás, illetve a Dordrechti Kánonok) nagyjából ugyanezt tanítja.

A Heidelbergi Káté (a Mt 9:2; 16:17; Jn 3:5; 6:69; 17:3; Csel 16:14; Rm 1:16; 4:16, 20–21; 10:14; 17; 1Kor 1:21; Ef 3:12; Zsid 11:1, 3, 6 igehelyekre hivatkozva) a hitet úgy határozza meg, mint ami „nemcsak az a bizonyos megismerés, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a szívbeli bizodalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem” (HK 21), amivel világosan a hit szükséges részévé teszi a bizonyosságot. Ennek nem mond ellent a Dordrechti Kánonok I:12. cikkelye:

„A választottak a megfelelő időben bizonyosságot nyernek örök és változhatatlan kiválasztásukról, jóllehet különböző fokon és más mértékben. E bizonyosságot nem Isten titkainak és mélységeinek kíváncsi kutatásával szerzik, hanem lelki örömmel és szent tetszéssel észreveszik magukban a kiválasztás csalhatatlan gyümölcseit, amelyekre Isten Igéje rámutat, mint például a Krisztusban való igaz hit, fiúi istenfélelem, Isten szerint való szomorúság a bűn miatt, az igazság éhezése és szomjazása stb.”

A Heidelbergi Kátéban rögtön az elején megvalljuk, hogy az üdvbizonyosság az üdvözítő hit része: életemben és halálomban egyetlenegy vigasztalásom, hogy „testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított”, és „Szentlelke által is engem az örök élet felől biztosít” (HK 1).

Súlyos gondok vannak Gordon Clark azon nézetével, miszerint a hit csak igaznak tartás. Ez a nézet nagyon közel áll a szandemániusok régi tévedéséhez,¹ és hisszük, hogy az ún. „halott orthodoxiához” vezet. Egy olyan hit, amely az igazságot csak elismeri, nem sokban különbözik az ördögök hitétől, amelyről Jakab ekképpen szól: „Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek” (2:19). A hagyományos református teológia ezt „történeti hitnek” nevezi. Ez nem az üdvözítő hit, hiszen nincs meg benne az igaz hit fontos eleme: a teljes bizonyosság Jehovában, üdvösségünk Istenében.

De mit tanít a Szentírás? A Heidelbergi Kátéban idézett szakaszok közül hármat emelünk ki. Az első a János 6:69: „És mi elhittük és megismertük [angol KJV fordítás: bizonyosak lettünk], hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Itt a hit és a bizonyosság ugyanaz. A második az Efézus 3:12: „Akiben van a mi bátorságunk és bizodalommal való menetelünk Istenhez az Őbenne való hit által”, ahol a bizodalom egyértelműen az Őbenne való hithez tartozik, ahhoz a hithez, amely Krisztustól jön, és amelynek Ő a tárgya. A harmadik a Róma 4:20–21: „Az Istennek ígéretében sem kételkedett hitetlenséggel, hanem erős volt a hitben, dicsőséget adván az Istennek, és teljesen elhitte, hogy amit ő ígért, meg is cselekedheti.” Érdemes megfigyelni, hogy ez a szakasz nemcsak azt tanítja, hogy a meggyőződés az üdvözítő hithez tartozik, hanem azt is, hogy a hit lehet erősebb vagy gyengébb.

Állítsuk ezek mellé a 2Timótheus 1:12-t is: „Amiért szenvedem ezeket is: de nem szégyenlem; mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra.” A Kolossé 2:2 is szól az értelem meggyőződéséről, amely „az Isten és az Atya és a Krisztus ama titkának megismerésére” való.

A következő igehelyek megmutatják, hogy Isten népe tagjainak hite más-más mértékű:

Máté 6:30: „Ha pedig a mezőnek füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten, nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek?”

Máté 8:10: „Jézus pedig, amikor ezt hallá, elcsodálkozék, és monda az őt követőknek: Bizony mondom néktek, még az Izráelben sem találtam ilyen nagy hitet.”

Márk 9:24: „A gyermek atyja pedig azonnal kiáltván, könnyhullatással monda: Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek.”

Lukács 22:31–32: „Monda pedig az Úr: Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.”

Zsidók 6:11–12: „Kívánjuk pedig, hogy közületek ki-ki ugyanazon buzgóságot tanúsítsa a reménységnek bizonyossága iránt mindvégiglen, hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket.”

Zsidók 10:22–23a: „Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől, és testük meg van mosva tiszta vízzel.”

Mi is ugyanezt tapasztaljuk. A hitünk olykor erős, olykor gyenge. Egyszer fényesen lángol, és szilárdan áll, máskor pedig pislogó gyertyabél vagy megtört nád (Ézs 42:3; Mt 12:20), és oly gyenge, hogy a Márk 9:24 emberével ezt kiáltjuk: „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek.” Mindazonáltal a hívő még a legsúlyosabb mélységek idején is tudja legalább azt, hogy senki máshoz nem mehet, csak Krisztushoz, és nincs remény az üdvösségre, csak az Ő nevében.

Noha a hívő ember nem mindig látja tisztán, de még a legerőtlenebb időszakokban való küzdelmei is azt bizonyítják, hogy Isten munkálkodik benne. A Krisztust befogadó és Őbenne megnyugvó hit ajándéka, az élő hit kezdetei nélkül a hívő semmiben nem különbözne az istentelentől. Egy pillanatig sem foglalkozna azzal, hogy távol érzi magát Istentől, bűnei elárasztják, gyenge és küszködik.

A hit és az üdvbizonyosság gyengesége sosem Isten hibája, hanem a hívőé. Ezt bűnként meg kell vallani, és meg kell bánni. Krisztus az ilyeneket hívja, akik megfáradtak és terhek alatt küzdenek: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mt 11:28). A meg nem váltottak, az istentelenek soha nem fáradnak meg Isten és felebarátaik ellen elkövetett vétkeiktől, azok súlya soha nem terhelődik rájuk. Elveszett állapotukban megelégedetten élnek. Ám akikben Isten elkezdett munkálkodni, azoknál más a helyzet. Ha semmi mást nem is, annyit biztosan tudnak, hogy Krisztus nélkül elvesznek, és ennek gondolatát nem tudják elhordozni. Még küszködő hitükben is igaz, hogy Isten Fia kereszten kiontott vére árán megváltotta őket. A szentek bizonyosak lehetnek afelől, hogy akik állhatatosak a hitben és az Isten iránti engedelmességben, azok számára eljön a gazdagabb kegyelem ideje.

Hogyan nyerhetjük el ezt a kegyelmes bizonyosságot, és hogyan nem? „Ez a bizonyosság azonban nem valamiféle Isten Igéjével ellentétes, vagy attól független különös kijelentés eredménye, hanem annak forrása egyrészt az Isten ígéreteibe vetett hit, amiket Igéjében bőségesen kijelentett vigasztalásunkra; továbbá a Szentlélek bizonyságtétele, aki együtt tanúskodik lelkünkkel arról, hogy Isten gyermekei és örökösei vagyunk (Rm 8:16); s végül a tiszta lelkiismeret megőrzésére és a jó cselekedetek cselekvésére irányuló őszinte és szent kívánság. Ha pedig Isten választottait akár attól a szilárd vigasztalástól, miszerint végül győzelmet aratnak, akár az örök dicsőség csalhatatlan zálogától vagy előlegétől megfosztanánk, ők lennének a legnyomorultabb emberek mind között” (Dordrechti Kánonok V:10). Rev. Ron Hanko