Isten útja a szentélyben van (1)
A 77. zsoltár első felében Aszáf fájdalmasan kiált fel. Mi az, ami elszomorítja? Valami kínos betegség vagy szörnyű bűn? Isten ellenségeinek hatalmaskodása, Nevének gyalázása vagy egyházának romlása?
Ez nem derül ki az egész zsoltár végigolvasása után sem. Nyomorúságról, hánykolódásról beszél, de nem mondja meg egyértelműen keserűsége forrását: Aszáf szomorúságának oka nem derül ki. Ez lehet, hogy hiányérzetet kelt bennünk, de ennek nem szabad így lennie. A mennyei Atyánk nem jelentette ki Igéjében, nem kell tudnunk, mi volt ez az indok. A zsoltárnak az az egyik nagy jelentősége, hogy bármilyen nehézségeink is legyenek, azonosíthatjuk magunkat a zsoltárossal, helyébe képzelhetjük magunkat.
Mi az első, amit Aszáf cselekszik szomorúságában? Imádkozik – pontosan ez az, amit tennie kell. „Nyomorúságom idején az Urat keresem” (3). A 2. versből azt is megtudjuk, hogy Aszáf Istenhez kiáltott szavával. Az, hogy ezt kétszer is említi egy versben, azt emeli ki, hogy nem egyszerűen lelki, hanem szóbeli imádságot mondott. Aszáf hangosan emelte szavát Istenhez.
Mi volt e buzgó imádság eredménye? Aszáf így írja le: „lelkem nem akar vigasztalást bevenni” (3). Nem nyert vigaszt! Szíve és lelke nem talált megnyugvásra. Találkoztatok már ilyennel, szeretteim? Semmi vigasztalás! Semmi vigasztalás, oly sok őszinte imádság után! Az Úr segítségül hívása után még mindig szomorú, letört, csüggedt lélekkel állni! Ez újabb kérdéseket vet fel a hívő ember számára: „Mi a baj imádságaimmal? Miért nem hallja meg Isten? Nem törődik velem?”
Ezzel eljutunk a következőhöz, amit Aszáf megpróbált: Istenről gondolkozott. A zsoltáros arra számított, hogy ez megkönnyebbülést hoz neki. Ez így is van, ha az ember jó hozzáállással, megfelelő lelkülettel és Istennek kedves időben teszi. Mi történt itt? „Istenről emlékezem és sóhajtok; róla gondolkodom, de elepedt az én lelkem” (4). Aszáf visszaemlékezik, elmélkedik és gondolkozik az Úrról, tulajdonságairól, mindenekfelett való uralmáról, céljairól és útjairól.
Mi az eredmény? Sóhajtozott, és még jobban elszomorodott. Helyzete még rosszabbá vált! Lelke elepedt, még jobban összetört és összezavarodott. Miért történt mindez?
Egyrészt haragos és szomorú volt eredeti fájdalma miatt. Ezután elfáradt és vigasztalan maradt, mivel őszinte éjjeli imádságai nem hoztak számára megnyugvást. Most pedig kemény gondolatokat, sőt, némi keserűséget ápol a Mindenható Istennel szemben. Ilyen körülmények között az Istenről való elmélkedést a Sátán könnyen tévútra viheti, és abból nem lesz megkönnyebbülés, csak még több keserűség, így a zsoltáros lelke is elepedt. Találkoztál már ezzel az érzéssel? Elmédben zűrzavar uralkodik. Gondolataid egymást követik, és nincsen kiút. Lelked eleped a nyomorúságtól.
Lehet, hogy Aszáf jobb kedvre derült volna, ha kialussza magát? Tudjuk, hogyan megy ez néha. Az ember mérges, néhány dolog nem megy túl jól, de egy kiadós éjszakai alvás után minden más fényben tűnik fel. Ha valaki nagyon kimerült, egy kis pihenés helyreállíthatja józan gondolkodását. Szegény Aszáf azonban így kiált: „szemeimet ébren tartod” (5). Szemhéjaink szemeink őrei, védik azokat és testünket is, hiszen szemünket becsukva térhetünk minden éjjel nyugovóra. Aszáf számára azonban nem volt alvás, kimerült testének nem volt pihenés és zaklatott elméjének nem volt nyugalom. És Isten volt az, aki ezt cselekedte! Az Ő gondviselésében, ami által mindeneket irányít, Isten nem hagyta Aszáfot aludni. Aszáf annyira szomorú volt, és annyi gyötrő gondolat kínozta, hogy nem tudott elaludni. Eközben azonban tudta, hogy Isten ekkor is szuverén módon uralkodik felette!
Ez a fáradtság és szellemi stressz csak rosszabbá tette a helyzetet. Aszáf így panaszkodik: „hánykolódom, de nem szólhatok” (5). Erőtlenségünk sokszor olyan nagy, hogy még beszélni is hatalmas erőfeszítés. Az is lehet, hogy Aszáfon annyira eluralkodott a szomorúság, hogy senki mással nem akart beszélni.
A zsoltáros hiába próbálta magát vigasztalni az egyház múltjára való visszatekintéssel. „Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről” (5). Visszaemlékezett a régi egyház történetére: Izráelre, a pátriárkákra, az özönvíz előtti időkre. A múltból akart bölcsességet meríteni, de vigasztalásra nem talált.
Ezután Aszáf saját jobb napjaira tekint vissza. Azt gondolja, ez lehet, hogy bátorítást ad neki. „Megemlékezém éjjel az én énekeimről” (6), azokról az Úrral töltött szép időkről, amikor a zsoltáros az Ő dicséreteit zengve tért nyugovóra, örömben és boldogságban. Önmagában jó így cselekedni a szomorúság idején, Aszáf más próbálkozásaihoz hasonlóan ez is hasznos lehet. Nem szabad azonban ezeket panaszkodó lélekkel, elégedetlenkedve, önsajnálattal előhozni (Prédikátor 7:10).
Ezeket követően Aszáf önvizsgálatba kezd. „Szívemben elgondolkodom és azt kutatja lelkem” (Zsoltárok 77:6). Aszáf töprengését és kérdéseit bizonyos mértékig az Istennel kapcsolatos kételkedés itatja át: „Avagy mindörökké elvet-é az Úr? és nem lesz-é többé jóakaró? Avagy végképen elfogyott-é az ő kegyelme? vagy megszűnik-é ígérete nemzedékről nemzedékre? Avagy elfelejtkezett-é könyörülni Isten? avagy elzárta-é haragjában az ő irgalmát?” (8-10). Észrevesszük, milyen nagy zavar volt a zsoltáros szívében? Megkérdőjelezi Isten jóakaratát, kegyelmét, irgalmát, tehát Isten szövetségi ígéretét, így elvetettnek érzi magát.
Aszáf azonban nem teljesen hitetlen. Isten gyermeke sosem veszíti el teljesen hitét. Lehet, hogy pillanatnyilag elvetettnek érzi magát. Éppen nem látja Isten irgalmát a szövetségben, de az Úr mindig visszahozza gyermekeit.
Veszélyes talajon állunk, ha megkérdőjelezzük Isten kegyelmes jóakaratát: egész üdvösségünk Isten irgalmán és Jézus Krisztusban adott ígéretén alapszik! Ha ezektől véglegesen és teljesen elszakadunk, az a kárhozat. Látjuk, milyen messze ment a zsoltáros eredeti bajától? Aszáf egy korábbi zsoltárában így ír: „De én?! Már-már meghanyatlottak lábaim; és kis híjja, hogy lépteim el nem iszamodtak” (73:2). Már-már – de nem teljesen!
Ez a „már-már” (de nem teljesen) arról tesz bizonyságot, hogy a Szentháromság Isten megtartja híveit, bár Isten gyermekei néha csak foguk húsával menekülnek meg (Jób 19:20). Higgy Isten Jézus Krisztusban adott ígéreteiben! Ne adj helyet kétségeidnek, félelmeidnek, aggodalmaidnak és önsajnálatodnak! Szeretteim, soha ne induljunk el ezen a lefelé tartó lejtőn! Rev. Stewart
A királyságot hirdető Király
A következő kérdést kaptam: „A Lukács 9:2-ben Krisztus elküldi tanítványait, hogy prédikálják az Isten országát. Pár verssel később azonban meghagyja nekik, hogy senkinek ne mondják el, hogy Ő a Krisztus. Miként beszélhettek Isten országáról anélkül, hogy megmondják, ki a Király?, Hogyan lehet bűnbánatra és a Messiásban való hitre hívják az embereket, anélkül, hogy megmondják, ki is ez a Messiás?”
A vonatkozó Igeszakasz így hangzik: „És elküldé őket, hogy prédikálják az Isten országát, és betegeket gyógyítsanak” (2).
Nem teljesen világos számomra, melyik szakaszra gondol a kérdező, amikor hozzáteszi: „Pár verssel később azonban meghagyja nekik, hogy senkinek ne mondják el, hogy Ő a Krisztus”. A legelső vers, amit találtam, a Lukács 9:21. E parancsot azonban Jézus teljesen más körülmények közt adta a tanítványoknak. Amikor Czézárea Filippiben voltak, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek mond engem a sokaság?” (18). Amikor a tanítványok azt felelték neki, hogy némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek vagy egy feltámadt prófétának tartják (19), Jézus megkérdezi tőlük: „Hát ti kinek mondotok engem?“. E kérdésre Péter mint a tanítványok szóvivője, így teszi meg kulcsfontosságú hitvallását: „Az Isten ama Krisztusának” (20).
Jézus ezzel kapcsolatosan parancsolta meg tanítványainak, hogy „ezt senkinek meg ne mondják” (21). Meg is magyarázza e parancs okát és értelmét: „Szükség az ember Fiának sokat szenvedni és megvettetni a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon feltámadni” (22).
Másképp fogalmazva Jézus nem akarta, hogy a tanítványok felfedjék kilétét, mert még nem érkezett el szenvedésének és halálának ideje. Jézus tudta, hogy földi élete a Golgotán fog véget érni, ahol népe bűneiért meg fog halni, de tudta ennek idejét is. Ez az idő volt az Ő „órája”, ahogy többször is hivatkozik rá. Lehetetlen volt, hogy ezelőtt haljon meg.
Ezenkívül a zsidók pontosan azért az állításáért ölték meg Jézust, hogy Ő az, akinek Péter megvallotta. Bár Jézus szuverén Ura mindennek, beleértve halálának óráját is, nem akarta provokálni a zsidókat azzal, hogy kijelenti magáról, hogy Ő a Krisztus, az Élő Isten Fia. Amikor eljött az idő, hogy ezt megerősítse a Szanhedrin előtt, nyíltan megvallotta, hogy Ő valóban a Krisztus, Isten öröktől való Fia (Máté 26:63-64). Ekkor azonban még nem tehette ezt nyilvánossá, nem beszélhetett róla. Csak bosszantotta volna a zsidókat, akik ha tehették volna, elfogták volna, hogy megöljék, mielőtt elérkezett Krisztus órája.
A zsidók kétségkívül gyanították, hogy Ő a Krisztus, Isten Egyszülött Fia, de nem volt arra szükség, hogy Jézus kijelentése feleslegesen provokálja őket.
Jegyezzük még meg azt is, hogy Péter hitvallása a Jézus és a hitetlen zsidók közti konfliktus központi eleme volt. Nem volt semmi bajuk Krisztussal, ha a Jézus nevet használta. Még csodáit is eltűrték, amíg azok nem fordították Hozzá a nép kedvét. Az istentelen elöljárók nem akarták elveszteni azt a tisztességet, amit megszoktak és amire vágytak, így amikor Jézus csodái, tettei és szavai kijelentették, hogy Ő az, akit az Atya elküldött, rögtön szembekerültek vele. Nagyon jól tudták ugyanis azt, hogy ha Ő a megígért Messiás, a Krisztus, akkor ez azt is jelenti, hogy Ő Isten Fia.
Nem adtam még azonban teljes választ a kérdésre. Azt gondolom, a kérdés arra vonatkozik, hogy a Szentírás Jézus több furcsa és váratlan parancsát jegyzi fel, amikor megparancsolta azoknak, akikkel csodát tett, hogy senkinek ne mondják el azt. Miért tette ezt?
A Biblia kommentátorai és magyarázói nagyon sokat vitatkoztak ezen a kérdésen, hosszú évek óta. Lehet, hogy nincs is könnyű válasz rá. Sokszor megtörtént az is, hogy ezek az emberek mégis elmentek, és mindenfelé terjesztették, mit tett velük Jézus. Máskor viszont Jézus azt parancsolta azoknak, akiken csodát tett, hogy hirdessék szerteszét az Igét (Márk 5:18-20).
Szerintem Jézus azért mondta azt az embereknek, hogy ne mondjanak semmit se Róla, sem arról, amit tett, mert sokan közülük, még azok sem, akik meggyógyultak, nem értették meg teljesen a csodát, és nem látták meg Krisztus munkáját királysága építésében. A tanítványok még a feltámadás után is félreértették Krisztus országának természetét. Sokszor egy földi királyság kereteiben gondolkoztak, mint napjainkban a posztmillennialisták (Cselekedetek 1:6). Ha még a tanítványok sem értették teljesen a mennyek országát pünkösd előtt, alig feltételezhetjük ezt más emberekről!
Jézus tehát, aki tudta, hogy az emberek nem jól hirdetnék az Ő országát, csendre intette őket, hogy ne hirdessék a helytelen elképzeléseket.
Jézus nagyon sokat beszélt arról, hogy közel van a mennyeknek országa, de nem részletezte nagyon bonyolultan e királyság természetét. Nagyon fontos, hogy ez a királyság mennyei. Isten országának igazi mivolta akkor lett tiszta, amikor Pünkösdkor kitöltetett a Szentlélek. Számomra úgy tűnik, hogy az emberek tudták, hogy Jézus annak az országnak a Királya, amiről prédikált. Ennek bizonyítéka a diadalmas jeruzsálemi bevonulás. A királyság természetét azonban még tanítványai sem értették meg teljesen. Ha az emberek a velük történt csodákról beszéltek volna és összekapcsolván azokat a mennyek országának közelségévek, rossz kép alakult volna ki bennük Isten országáról. Ezért nem akarta Jézus, hogy erről beszéljenek. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. Igény szerint postai kézbesítés is megoldható (természetesen díjmentesen). A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokatitt olvashat.
