Krisztus melkhisédeki papsága (1)
Melkhisédek az Ótestamentum titokzatos alakja. Ábrahám életében bukkan fel, legközelebb pedig a Zsoltárok könyvében olvasunk róla, mintegy 1000 évvel később. Mózes 3 verset ír róla (I Mózes 14:18-20), Dávid pedig egyetlen verset (Zsoltárok 110:4). Ez 4 verset jelent az Ószövetség 39 könyvének 2 részében.
Az Újtestamentumban a Zsidókhoz írt levélben Melkhisédek neve gyakran előkerül. A Zsidók 5-6-ban 3 hivatkozás van rá (Zsid 5:6, 10-11, 6:20). A Zsidók 7 megmagyarázza Melkhisédek jelentőségét az I Mózes 14-ben és a Zsoltárok 110-ben. Talán itt olvashatjuk az Újszövetségben a legrészletesebb magyarázatot az ószövetségi részek bármelyikéről. Vannak, akik a Zsidók 7-et, ahol Krisztus melkhisédeki papságát fejti ki az író, a levél központi gondolatának tartják. Valóban, ha összehasonlítjuk a Zsidók 7-et ezen ihletetett könyv többi fejezeteivel, azt láthatjuk, hogy a Zsidók 5 Krisztus papságának természetét, a Zsidók 9 annak hasznát vizsgálja, míg a Zsidók 7 annak fenségét magasztalja. Krisztus nem egyszerűen pap: Ő örökkévaló pap Melkhisédek rendje szerint.
A Zsidók 7 kapcsolatban áll a pogány- és zsidókeresztyének mai vitáival. Először, a római katolicizmus azt a kenyeret és bort, amit Melkhisédek Ábrahámnak vitt (I Móz 14:18) a mise alátámasztására használja, mint ami saját papságának központi eleme. Másodszor, a keresztyén rekonstrukcionisták az ószövetségi polgári törvényeket akarják visszaállítani napjaink társadalmában. Harmadszor, a premillennizmus azt tanítja, hogy vissza fog térni az ároni papság és a véres áldozat, Krisztus eljövendő szószerinti ezeréves földi királysága idején. A Zsidók 7-ben Krisztus melkhisédeki papságáról írottak e nézetek egyikét sem támasztják alá.
A Zsidók 7 abban is segít a hívőnek, hogy jobban megértse az Ótestamentumot, az Isten írott Igéjét tartalmazó két testamentum közül a nagyobbat. Ez a fejezet kijelenti nekünk Krisztus papságának dicsőségét: egy egyedülálló, átruházhatatlan, örökkévaló papságot, Melkhisédek rendje szerint. Krisztus dicsőséges melkhisédeki papságának megértése és elhívése Isten gyermekének épülésére és vigasztalására szolgál. „Minthogy a törvény semmiben sem szerzett tökéletességet; de beáll a jobb reménység, a mely által közeledünk az Istenhez” (19).
Az I. századi hitetlen zsidóság egy sereg kifogást hozott fel Jézus Krisztussal szemben. Újra meg újra meggyőződhetünk efelől a négy evangélium beszámolóiban. A zsidók (helytelenül) kifogásolták, hogy az Úr közösséget vállal a bűnösökkel, megtöri a nyugalom napját, Istent káromolja azzal, hogy magát Isten Fiának nevezi stb. Máté, Márk, Lukács és János lapjain olvasunk Krisztus és a farizeusok, szadduceusok, írástudók csatáiról, akik csapdába akarták csalni.
Krisztust és országát az Ő mennybemenetele után is folyamatosan támadták. A Cselekedetek könyve tájékoztat minket az egyház üldöztetéséről. Az újszövetségi levelek is beszélnek erről a harcról. A 27 újtestamentumi könyv közül a Zsidókhoz írt levél különösképpen azokra a bibliai és teológiai érvekre felel, amiket a hitetlen zsidók a keresztyén hit ellen hoztak fel.
A Zsidók 7 háttere egy Krisztus papi hivatala elleni zsidó támadás lehetett. „Ti, keresztyének azt mondjátok, hogy Jézus meghalt a kereszten, mint bűnért való áldozat, és csak az Ő kiontatott vérében van bűnbocsánat. De én nem látom, hogy az a Messiás, akiről a törvény és a próféták beszél, pap lesz. Mutassatok nekem olyan szakaszt Mózesnél vagy a prófétáknál, ami az eljövendő szabadítóról mint papról beszél!”
A zsidók azzal érveltek, hogy áldozataikat csak az Áron házából, Lévi törzséből való papok mutatták be. Mindez Isten Igéje szerint volt. Így olvassuk végig az Írásokban, a II Mózestől kezdve az V Mózesig és tovább. Papságuk réges-régi volt, és Isten Jézus eljövetele előtt mintegy 1500 évig fenntartotta. A zsidók azzal a dicsőséges templommal büszkélkedhettek, melyben Isten lakozott. A templom egy impozáns épület volt, óriási kövekkel, hatalmas udvarral és Istennek felszentelt oltárral. A papok és főpapok gyönyörű öltözeteket viseltek, és csodálatos ünnepeket és vallási szertartásokat tartottak. Szinte halljuk a zsidókeresztyéneknek szóló szirénkiáltást, melyet hitetlen rokonaik hangoztathattak nekik: „Térjetek vissza a régi ösvényekhez, Isten ősi útjaihoz, amit atyáinknak jelentett ki! Hagyjátok ezt az új keletű kultuszt Jézussal, a puszta és sivár istentisztelettel!” Sokan így is tettek, és még többen estek a hitehagyás kísértésébe; például azok is, akiknek a Zsidókhoz írt levél szólt.
A zsidóknak volt még egy érvük, ami Isten Áronhoz szóló szavain alapul: „Te pedig és a te fiaid te veled, ügyeljetek a ti papságotokra mindenben, a mik az oltárhoz tartoznak, és a függönyön belől vannak, hogy azokban szolgáljatok; a ti papságotoknak tisztét adtam néktek ajándékul, azért az idegen, a ki oda járul, haljon meg.” (IV Mózes 18:7). „Nem azt állítjátok ti, keresztyének, hogy Jézus Dávidtól származik, Júda törzséből (vö. Zsid 7:14)? Azonban aki Júdától származik, Isten törvénye szerint nem lehet pap, és ha megkísérli azt, meg kell halnia a IV Móz 18:7 szerint!”
Milyen választ adnál erre? Az I Péter 3:15 azt mondja, hogy „mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek” a reménységetekről, beleértve a hitetlen zsidókat is. A keresztyén történelem két évezredén át a zsidók és a keresztyének folyamatosan vitatkoztak ilyen kérdéseken (pl. a II. században Jusztin Mártír: Dialógus a zsidó Trifonnal). Nehéz ez a kérdés, hiszen „a mikor csak olvassák Mózest”, a zsidók szívére „lepel borul” (II Korinthus 3:15). A Szentháromság Isten azonban kegyelméből az újszövetségi időben is megtérésre hívott némelyeket a zsidók közül, például Alfred Edersheimet (aki Budapesten volt nyelvtanár az 1840-es években, és ott is tért meg – a ford. megj.). Csak Jehova adhat bizodalmat Jézus Krisztus áldozatában, aki a mi örökkévaló papunk „Melkhisédek rendje szerint” (Zsoltárok 110:4)! Rev. Stewart
Teljes megszentelődés
„Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” (Efézus 4:13).
Egy olvasónk ezt kérdezi: „A Heidelbergi Káté azt tanítja nekünk, hogy mi, hívők „az engedelmességnek csak csekély részét” teljesítjük. Ha ez valóban így van, és egész életünkben így is marad, miért beszél Pál arról az Efézus 4:13-ban, hogy eljutunk a „Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”?”
Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, felhívom kedves olvasóink figyelmét, hogy amennyiben tehetik, látogassanak el nyáron (2014. július 26-augusztus 2.) a British Reformed Fellowship Family Conference csendeshétre Skóciába (http://brfconference.weebly.com). A hét témája a megszentelődés, és ehhez hasonló kérdésekre fogunk válaszolni.
A Heidelbergi Káté szóban forgó része így hangzik:
113. kérdés: Mit tilt meg a tizedik parancsolat?
Felelet: Azt, hogy soha még a legcsekélyebb kívánság, vagy gondolat se támadjon fel szívünkben, Istennek egy parancsolata ellen sem; hanem minden bűnt mindenkor teljes szívből gyűlöljünk, ellenben minden igazságot kedveljünk.
114. kérdés: Megtarthatják-é tökéletesen mindezeket a parancsolatokat azok, akik Istenhez megtértek?
Felelet: Nem; amennyiben még a legkegyesebb emberek is, míg e földön élnek, az engedelmességnek csak csekély részét teljesítik, ámde úgy, hogy komoly elhatározással elkezdenek élni Istennek nemcsak némely, hanem minden parancsolata szerint.
Érdemes megjegyeznünk, hogy bár a Káté a tizedik parancsolatról beszél: „Ne kívánd…”, a válasz nem szól a kívánságról, hanem a megszentelődés tökéletlenségére fókuszál.
A Káté szerzőinek erre jó oka volt. A tizedik parancsolat az összes parancsolat közül az egyetlen, amely a törvény belső kötelezettségeiről beszél. A többi parancsolat első olvasatra Jehova akaratának való külső engedelmességre szólít fel minket. A tizedik parancsolat arról tájékoztat minket, hogy az Isten törvényének való külső engedelmesség nem elég: szívünkben, elménkben és lelkünkben kell bűnteleneknek lennünk. Ez egy különösen fontos igazság, amit gyakran elfelejtenek vagy figyelmen kívül hagynak azok, akik olyan könnyedén beszélnek egy teljesen szent életről, megelégedvén a törvény külső megtartásával, jóllehet Jézus azt mondja nekünk, hogy a törvény megtartása a szeretet.
A valóság az, hogy ebben az életben nem érhetjük el azt a tökéletességet, amiben az eljövendő mennyei életben fogunk részesülni. Az Efézus 4:13-ban Pál erről a végső tökéletességről beszél. Csak a mennyben leszünk teljesen egyek a hitben, Isten Fiának ismeretében, csak ott leszünk teljesen érett férfiak, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékével.
Az engedelmességnek csak csekély részét teljesítjük. A Heidelbergi Káté egy másik helyen a megigazulást veszi nagyító alá. Megindokolja, miért nem alapozhatjuk megigazulásunkat jócselekedeteinkre: „a mi legjobb cselekedeteink is ez életben mind tökéletlenek és bűnökkel vannak beszennyezve” (62. felelet). A büszke ember gőgje tornyosodik fel akkor, amikor valaki jócselekedeteivel dicsekszik, és ebből akar megigazulni – ez jellemző Rómára és azokra, akik a Federal Vision nézeteit vallják (Isten szövetségének főként az USA-ban elterjedt felfogása: lényegében arról szól, hogy Isten a hívők minden gyermekének felkínálja a szövetséget, viszont a gyermeknek be kell töltenie az engedelmesség feltételét ahhoz, hogy benne maradjon a szövetségben – a fordító megjegyzése).
Szívünk újjászületett, a Lélek által születtünk újjá. Az új embert Isten Lelke munkája hozta létre bennünk. Ahhoz, hogy a megszentelődés kérdését jobban megértsük, gondoljunk az ember szívére úgy, mint ami az ember teljes természetének (test és lélek) magja. Kicsit ahhoz hasonlít ez, mint ahogy a makkban a tölgyfa már teljes egészében benne van. Természetünk, testünk és lelkünk (elménk és akaratunk) teljességgel romlott marad. Azonban a Szentlélek munkája által újjászületett szívünk hatalmas és erőteljes benyomást gyakorol teljes természetünkre. Elménkkel ismerjük Istent (bár még ismerjük a bűnt is), az Urat kívánjuk szolgálni az Ő szent törvénye szerint (bár még a bűnt is kívánjuk). Imádkozunk, zsoltárokat éneklünk, megvalljuk Krisztus nevét, engedelmeskedünk Isten akaratának stb. (jóllehet tökéletlenül).
Ez a test és a Lélek harca (Gal 5:17), az a küzdelem, amiről Pál olyan ékesen ír a Róma 7:13-25-ben.
A következőket emlékezetünkbe kell vésnünk:
- Megigazultunk, azaz Krisztus tökéletes munkája miatt Isten elméjében és szívében bűn nélkül vagyunk számon tartva.
- Bár a bennünk lévő küzdelem hosszú és keserű, mindig győzedelmeskedünk a bűn felett, ha megvalljuk bűneinket, bűnbocsánatot találunk és új, szent életben élünk.
- Megtartjuk Isten törvényét. Annyira megtartjuk, hogy meg is kérhetjük Istent, hogy vizsgáljon meg minket, tudván, hogy igazságot fog bennünk találni. Olvassuk csak el a Zsoltárok 139:23-24-et, vagy a Zsoltárok 26-ot. Ez az igazság hangsúlyos téma a Zsoltárok könyvében. A zsoltáros újra meg újra igazságára hivatkozik, hogy Isten áldásában részesítse. Nem dicsekszik, mint a farizeus: tudatában van annak, hogy Krisztus igazsága beszámíttatott neki. Azt is megvallja, hogyan élt és él Isten akarata szerint, a Szentlélek megtartó ereje által.
- Minden pillanattal közelebb vagyunk a teljes megszentelődéshez, ami a dicsőségben vár ránk. Megszentelődésünk olyan, mint egy kép festése. Fokról fokra egyre közelebb kerül a teljességhez, a tökéletességhez. Minden ecsetvonás előreviszi. A művész használhat rosszabb festéket, gyengébb ecsetet, dolgozhat piszkos festővásznon, tehetsége azonban úrrá lesz minden akadályon, amíg festménye olyan szép nem lesz, hogy a Louvre kiemelt helyén függhet.
A Szentháromság Isten az a tehetséges művész, akiről azt olvassuk a Szentírásban, hogy véghezviszi azt a jó munkát, amit elkezdett bennünk. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat ittolvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
