Az apostolok tekintélye a kormányzásra és a könyörületességre
Legutóbbi számunkban az apostolok tanítói tekintélyével foglalkoztunk. Emellett azonban kormányzói tekintéllyel is bírtak Krisztus hatalma alatt és az Ő egyházában. Az apostolok tisztségéhez hozzátartozott a presbiteri tekintély is. Ezért írhatja Kéfás: „A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs” (1Pt 5:1). Azonban a presbiterektől eltérően az apostolok nemcsak egyetlen egyházban szolgáltak, hanem vándoroltak.
Az apostoloknak hatalma volt arra, hogy az egyház vétkezőit fegyelmezzék, és kiközösítsék. Ez félelmetes tekintély: egy bűnét nem bánó egyháztagot kirekeszteni a mennyek országából. Pál így közösítette ki Himenéust és Alexandert (1Tim 1:20), vagy a korinthusi egyházból a vérfertőző férfit (1Kor 5:3–5). Anániást és Safirát, a jeruzsálemi egyház két gonosz tagját Isten Péter apostol előtt ölte meg (Csel 5). Vajon a mai úgynevezett apostoloknak van-e ilyen hatalma és joga? Nem!
Az apostoloknak hatalma volt a tisztségviselők beiktatására. A tizenkét apostol diakónusokat jelölt ki a Cselekedetek 6-ban. Pál (és Barnabás) az első missziói útról hazafelé tartva presbitereket rendelt (Csel 14:23). A presbiterek testületével együtt Pál beiktatta Timóteust (1Tim 4:14; 2Tim 1:6). A korábbi farizeus útmutatást adott arra is, hogy az egyházi tisztségviselők istenfélő utódaiként hívő embereket képezzenek ki (2Tim 2:2).
Az apostolok kormányzói tekintélye abban is nyilvánvaló, hogy gyülekezeteket alapítottak és létesítettek, későb pedig felügyelték azokat. Az apostoloknak tekintélye volt arra, hogy a keresztyének közti és az egyházakban megjelenő vitákat meghallgassák, és döntést hozzanak azokban. Erről újra meg újra olvasunk Pál ihletett leveleiben. János apostol leleplezi Diotrefeszt (3Jn 9–10). A Cselekedetek 15-ben olvasható jeruzsálemi gyűlésen az apostolok tevékenykednek, noha nem egyedül döntenek, hanem a presbiterekkel együtt (15:2, 4, 6, 22, 23; 16:4).
Vezették és felügyelték az újszövetségi evangélistákat is, akik az apostolok különleges segítői voltak. Pál jelölte ki Timóteus és Titus evangélisták szolgálati területét, akiket Efézusban, illetve Krétában hagyott (1Tim 1:3; Tit 1:5). Az apostol mindkét evangélistának útmutatást adott legfőbb feladatuk tekintetében: Timóteusnak meg kellett cáfolnia a hamis tanítókat (1Tim 1:3kk), Titusnak pedig presbitereket kellett rendelnie városonként (Tit 1:5kk). Röviden Pál azt írja Timóteusnak, hogy tudnia kell, milyen módon forgolódjon „az Isten házában, mely (…) az igazságnak oszlopa és erőssége” (1Tim 3:15).
Az apostoli tekintély bizonyos értelemben az ítélet napjáig megmarad. Az Úr Jézus így szólt tanítványaihoz: „Bizony mondom néktek, hogy ti, a kik követtetek engem, az újjá születéskor, a mikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izráel tizenkét nemzetségét” (Mt 19:28).
A tanítói és az kormányzói tekintély mellett az apostoloknak joga volt könyörületességet tanúsítaniuk Isten egyházában a rászorulók segítésével. Egyértelmű, hogy minden keresztyénnek segítenie kell a szegényeket, és így is tesznek. Azonban nem minden hívő embernek van tekintélye arra, hogy hivatalos minőségben tanúsítson könyörületességet. Csak az egyházban megválasztott, és annak nevében eljáró diakónusok segítenek a rászorulóknak úgy, mint Krisztus és a gyülekezet kijelölt képviselői.
Pünkösd után, az újszövetségi egyház első napjaiban nem voltak diakónusok. Így a Cselekedetek 4–5-ben az apostolokat (a későbbi) diakónusi szolgálatban látjuk. Az emberek pénzt hoztak, az apostolok lábaihoz tették, a tizenkettő pedig szétosztotta a szegények között. Amikor a hívők egyre többen lettek, az apostolok hét diakónust rendeltek, akiket a nép választott (Csel 6:1–6). Ugyanígy látjuk Pál szerepét a könyörületesség hivatalos tanúsítában, amikor pénzt gyűjt a jeruzsálemi rászoruló szentek számára a macedóniai és akhaiai egyházaktól.
Miután megvizsgáltuk az apostolok tekintélyét a tanításban, a kormányzásban és a könyörületességben (és ez a tekintély sokkal nagyobb, mint a mai lelkipásztorok, presbiterek és diakónusok tekintélye), ki kell térnünk tekintélyük hatáskörére.
Egy presbiter vagy egy diakónus tekintélye saját gyülekezetére korlátozódik, noha olykor, mégpedig a nagyobb gyűlések alkalmából a presbitereknek szélesebb hatásköre van, és a különböző (helyi) egyházak diakónusai szükség esetén együttműködhetnek. Miközben az igehirdetők tanítói tekintélye elvileg egyetemes – azaz ha minden (helyi) egyház tanítása megegyezne, egy lelkipásztor bármely gyülekezetben prédikálhatna –, mégis főként arra a (helyi) egyházra korlátozódik, amelyik meghívta őt.
Minden gyülekezet egyenlő az összes apostol tekintélye alatt áll. Ezért beszélhet Pál az összes gyülekezet gondjáról (2Kor 11:28): nemcsak azokról, amelyeket ő plántált, hanem azokról is, amelyeket meg sem tudott látogatni. Péter első kanonikus levelét többek között a galáciabeliekhez írja (1Pt 1:1), bár ezeket az egyházakat Pál alapította. A Jelenések könyvében János az efézusiakhoz ír (Jel 2:1–7): egy olyan gyülekezethez, amelyben Pál korábban munkálkodott.
Vegyük például Pált, akinek mindhárom területen egyetemes tekintélye volt. Az útmutatáshoz való jogát illetően beszél Krisztusban való útjairól, amint mindenütt, minden egyházban tanít (1Kor 4:17). Az Isten egyházának kormányzására való tekintélyét a Cselekedetek 15-ben láthatjuk, valamint abban, hogy különféle gyülekezetek tagjainak tanácsot ad, vagy fegyelmezi, sőt kizárja őket. A könyörületesség szolgálatának jogát Pál macedóniai, akhaiai és jeruzsálemi munkája által mutatta meg.
Mennyire leleplezik a fentiek napjaink álapostolait! Ezek a férfiak (és nők!) teljesen jól tudják, hogy Isten nem adta nekik ezt a csodálatos tekintélyt annak különféle vonatkozásaival és széles kiterjedésével. Éppen ezért általában nem is igénylik azt, és az egyházi világ több mint 99%-a 0% engedelmességet tanúsít egy magát apostolnak állító karizmatikus irányába.
Az apostoli tekintély egyetemes volta nyilvánvaló a pünkösd három (csakis három!) kiterjesztéséből (nem megismétléséből!) is. Ezek a kiterjesztések egyszeri események, amelyek megmutatják, hogy Krisztus egyetemes egyházához nemcsak a zsidók (Csel 2), hanem a samaritánusok (Csel 8), a pogányok (Csel 10–11) és azok az ószövetségi hívők is hozzátartoznak, akik még nem hallották, hogy eljött a Messiás (Csel 19), és mindezek megkapják a teljes újszövetségi üdvösséget is. Figyeljük meg ennél a három kiterjesztésnél az apostolok, Péter és János, illetve Péter és Pál szerepét! Mindezek fényében nem csoda, hogy e különleges és ideiglenes egyházi tisztségviselők egyike így ír: „Mert ha még egy kissé felettébb dicsekedem is a mi hatalmunkkal… én nem vallok szégyent” (2Kor 10:8). Rev. Stewart
Ismeri-e a Sátán a bibliai próféciákat?
Egyik olvasónk két kérdést tett fel a Sátánnal kapcsolatban. Az elsőt jelenlegi számunkban, a másodikat pedig a következőben fogjuk megválaszolni, ha az Úr akarja.
Testvérünk ezt írja: „Herman Hoeksema Ímé eljő című könyvét [a Jelenések könyvének magyarázata – a ford. megj.] olvasva két kérdésem merült fel ősellenségünkkel kapcsolatban. 1) Mivel a Sátán jól ismeri Isten Igéjét, miért nem tudta a Zsoltárok 16-ból és az Ézsaiás 53-ból, hogy Krisztus fel fog támadni a halálból? Ismerte ezeket az Írásokat, de nem hitte el, vagy tudván, hogy rövid az ideje, bizonyos veresége ellenére mégis küzd romlott természete miatt? 2) Az ördögnek és a démonoknak csak lelke van. Hogyan kell elképzelnünk örök büntetésük szenvedéseit a tűz tavában test nélkül? Ez feltehetőleg az összes kárhozott lelki szenvedése lesz, a fogság, a nyomorúság és Isten ítéletének valódi érzésével?”
Nem fér hozzá kétség, hogy a Sátán ismeri az Írásokat, hiszen Krisztus pusztai megkísértése során könnyedén idézett belőlük (Mt 4:6). Afelől sem kételkedhetünk, hogy tudja, mi történik világunkban. Erről tanúskodik Jób története (pl. Jób 1:7; 2:2) csakúgy, mint saját kísértéseink. Arra következtethetünk tehát, hogy az ördög ismeri és ismerte Isten Igéjének tanítását, és tudott Krisztus eljöveteléről, haláláról és feltámadásáról, valamint arról, amit a mi Urunk munkája által el akart végezni. Bizonyos, hogy a Sátán állt a zsidó vezetők erőfeszítései mögött, amikor lepecsételték és őriztették Krisztus sírját, hogy tagadhassák feltámadását, ha valóban feltámad a halottak közül.
A kérdés a Jelenések 12:12-re utal, ahol azt olvassuk, hogy a Sátán „tudja, hogy kevés ideje van”. Ez nemcsak bizonyítja, hogy ismeri az Írásokat, és tudja is azokat értelmezni, hanem megmagyarázza Krisztussal és az Ő üdvözítő munkájával való korábbi és jelenlegi szembenállását. Az ördög – amint maga a kérdés is sugallja – folytatja az ellenségeskedést és a lázadást, mert ő a nagy lázadó és hitetlen, noha tudja, hogy erőfeszítései hiábavalóak. Hasonlít a II. világháború utolsó napjainak nácijaihoz, akik továbbra is hittek Hitlerben, a Harmadik Birodalomban és végső győzelmükben, noha már a teljes romlás fenyegetett. A Sátán nem akarja és nem is tudja abbahagyni a harcot Isten országával szemben, amíg a tűz tavába nem vettetik.
Ez jellemzi a hitetlenséget. A hitetlenség szándékos tudatlanság (2Pt 3:5). Ismeri, de nem ismeri el Istent és az Ő Igéjét, és kétségbeesetten próbálja tagadni saját istentelenségét és közelgő ítéletét. Erre jó példa az ateizmus. Pontosan azért vív véget nem érő keresztes hadjáratot vív a Felséges ellen, mert nem tud elmenekülni Isten ismerete elől, amely bele van írva minden ember lelkiismeretébe és elméjébe. „Mintha nagyon is fogadkoznék” [A Shakespeare Hamletjében található sor angolul szállóigévé vált – a ford. megj.], és amikor folyamatosan szembefordul Isten igazságával, megmutatja, hogy ismeri a Mindenhatót.
A Róma 1 így tanít a fentiekről: „a mi az Isten felől tudható nyilván van ő bennök; mert az Isten megjelentette nékik” (19. v.). A hitetlenek valamennyire ismerik az igazságot, de hamissággal tartóztatják fel (18. v.), és hazugsággá változtatják (25. v.). Tudják, hogy Isten uralkodik, de nem dicsőítik Őt, és nem adnak Neki hálát (21. v.). Ahelyett, hogy elismernék, hogy Ő az Úr, bálványokhoz fordulnak, és a teremtett dolgokat tisztelik és szolgálják a Teremtő helyett (25. v.). (A bálványimádás nem az Isten felől való tudatlanságot mutatja, hanem az Ő ismeretét!) Azért tesznek így, mert „nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretökben megtartsák” (28. v.), miközben ez Isten ítélete is rajtuk hitetlenségük miatt. Ezért „az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett” (21. v.).
Ez igaz a démonokra csakúgy, mint a hitetlen emberekre is, amint a Jakab 2:19 bizonyítja: „Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek.” Tudják, hogy Isten milyen hatalmas. Már Isten gondolatától is reszketnek. Mégis továbbra is szembefordulnak Vele. Ez a hitetlenség bolondsága.
A hitetlenségük figyelmeztetés számunkra, amint a Zsidók 3:12 int: „Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon.” Ne zárjuk be fülünket Isten Igéje előtt! Ne keményítsük meg szívünket a bűn csalárdsága által, amikor a Szentírás leleplezi bűnös útjainkat! Az Igének ne csak hallgatói, hanem megtartói is legyünk (Jak 1:22). Vezessenek minket a Zsidók 2:1–3 ihletett szavai: „Annakokáért annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk, hogy valaha el ne sodortassunk. Mert ha az angyaloktól hirdetett beszéd erős volt és minden bűn és engedetlenség elvette igazságos büntetését: Mimódon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel? a melyet, miután kezdetben hirdetett az Úr, azok, a kik hallották, biztosítottak számunkra.”
A Sátán hitetlenségében és lázadásában a végsőkig kitart, amikor a tűz tavába fog vettetni. Mindazonáltal csodálatos igazság, hogy a mi hitetlenségünk és lázadásunk nem folytatódik, mert Isten véget vetett ezeknek, amikor ellenállhatatlan kegyelmének erejével legyőzte gonosz szívünket, és megbocsátotta bűneinket Megváltónk engedelmessége és áldozata által. Meglágyította kemény szívünket, megszabadított minket a hitetlenség bolondságából és sötétségéből, és felragyogtatta bennünk dicsőségének világosságát. Krisztusban igaz hitet ajándékozott nekünk a hit engedelmességével együtt, amikor Krisztus feltámadott életét szívünkbe plántálta. Amikor ebben az életben Isten befejezi bennünk végzett munkáját, akkor mi, akik tükör által homályosan látunk, színről színre meg fogjuk látni a mi Urunk Jézus Krisztus arcát (1Kor 13:12). Hála legyen Neki! Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
