A kegyesség szerinti igazság (1)
Hívő testvérem, az ördög sokféleképpen támadja az Úr Jézus Krisztushoz való hűségedet. Lehet, hogy haraggal, irigységgel vagy aggódással akar megtölteni, vagy megpróbál berángatni egy világi erkölcsi (vagy éppen erkölcstelen) keresztes hadjáratba. Egy másik, körmönfontabb, sátáni csel annak gondolata, hogy csak az számít, hogyan élsz, és akár saját lelki életedre, akár másokéra nézve nem sokat számít Isten Igéje igazságának ismerete és az abban való hit.
Könnyen érthető, miért olyan vonzó ez a bűnös testünk számára. E csábító hazugság a konfirmandust vagy a hittanos gyermeket erre a következtetésre indíthatja: „Nem kell megtanulnom és megjegyeznem a bibliai anyagot a következő alkalomra. Ez nem sokat használ nekem.” Mások így gondolkoznak: „Állandóan fáradt vagyok. Miért fordítsam az időmet és az erőmet arra, hogy jó, református könyveket olvassak, és imádkozzak? Ebből semmi változás nem fakad az életemben.”
Hogyan kapcsolódik Isten Igéjének igazsága a gyakorlati kegyességhez? Vajon a Szentírás tanításai ellenzik és nehezítik az Úrnak való engedelmességet? Vajon a szent életet tekintve olyannyira lényegtelen a biblikus tanítás, hogy nincs is a kettő között kapcsolat? Vagy a reformáció hite oly kevéssé segít, oly keveset számít az igaz lelkiségben? Lehet, hogy a Szentírás tanításai nem igazán hasznosak a kegyesség előmozdításában?
De mit mond maga Isten Igéje? A bibliai tanítás a kegyesség szerint való tudomány (1Tim 6:3) és a kegyesség szerint való igazság (Tit 1:1). Mit jelent ez? A bibliai tanítás és a kegyesség megegyezik, összhangban áll, összeillik, megfelel egymásnak. A Szentírás tanítása elősegíti és előmozdítja a kegyességet, ugyanis Isten hívő népében a Lélek hatalma által ez a természetes eredménye. Isten Igéjének minden tanítása tökéletesen összeillik, és erősítik egymást. Ugyanígy a bibliai tanítás illik a gyakorlati kegyességhez, és ahhoz vezet, mert az igazság a kegyesség szerint való.
Fontos megkülönböztetnünk Isten igazságát és azokat, akik azt mondják, hogy hisznek abban. Némelyek ezt kérdezhetik: mi a helyzet Anániással és Safirával a Cselekedetek 5-ben? Hazudtak arról, hogy mennyit kaptak a földjükért, mert az emberek dicsőségét kerestek. Hogyan szolgált számukra a kegyességre az igazság? A válasz, hogy képmutatók voltak, nem valódi hívők. Mások ezt kérdezhetik: mi a helyzet Péterrel? Igaz hívő volt, mégis megtagadta Krisztust háromszor is esküdözve és átkozódva. Igaz, azonban ez csak egy ideig való bukás volt. Később keserű könnyekkel bánta meg bűnét (Mt 26:75), és az Úr a többi tanítvány erősítésére használta (Lk 22:32). Így az igazság még mindig a kegyességre való.
Mit mondhatunk az egyházakban lévő megosztottságról? Itt a probléma nem az igazsággal, hanem a hamis tanításokkal és némelyek bűnös viselkedésével van. A tanulság nem az, hogy az igazság nem segíti Isten szentjeit, hanem hogy szuverén módon eretnekségek által teszi nyilvánvalóvá, kit fogad el, és kit nem (1Kor 11:19). Attól függetlenül, hogy a gyakorló keresztyének vagy az egyházak hogyan viselkednek időről időre, a Szentlélek kijelenti, hogy az igazság a kegyesség szerint való (Tit 1:1). Rev. Stewart
A teljes romlottság és a manicheizmus
A Kegyelmi Szövetség jelen számában egy nagyon érdekes kérdéssel foglalkozunk: „A református hittel szemben gyakran azt hozzák fel, hogy a teljes romlottság tanítása nem más, mint a manicheizmus régi eretnekségének feltámasztása. (Érdekesség, hogy a remonstránsok ugyanezt a vádat hozták fel a Dordrechti Kánonokban kifejtett tanítással szemben, vö. a Kánonok zárszavával.) Augustinus (354–430) első éveiben manicheus volt, és azt mondják, hogy az ember teljes romlottságáról szóló nézetei a manicheizmus maradványaiként kerültek be teológiai gondolkodásmódjába, és végül így váltak a református egyházak tanításává. Pontosan mi is az a manicheizmus? És miben tér el a református nézetektől?”
Mi volt a manicheizmus? Egy régi eretnekség, amelyet alapítójáról, a perzsa hamis prófétáról, Maniról neveztek el. A 3. és a 7. század között virágzott a Római Birodalomban. Augustinus 9 évig volt manicheus. A manicheizmus megpróbálta egy rendszerbe olvasztani a világ vallásait, így egy régi perzsa vallást, a zoroasztriánizmust, valamint a keresztyénséget, a gnoszticizmust és a buddhizmust. Az új vallás önjelölt, nagyszerű prófétája maga Mani volt.
A manicheizmus dualista és fatalista volt. A lelkieket jónak, az anyagiakat gonosznak tekintette, és bizonytalannak gondolta a kettő közti harc kimenetelét. Ez volt a dualizmusa: a jó és a rossz, az anyagi és a szellemi, két független, egyenlő hatalom. A fatalizmusa abban a tanításában rejlett, miszerint az ember szellemi és jó lelkét az anyagi és gonosz test uralja, így az ember reménytelenül küzd a gonosz ellen. A manicheizmusnak ez az oldala vonzotta Augustinust keresztyénsége előtt, hiszen ebből az következett, hogy nem volt felelős azért a bűnért, amelyben élt.
Akik szerint a teljes romlottság tanítása a manicheizmusból fakad, azt emelik ki, hogy ez a tanítás hirdeti az ember természettől fogva való gonoszságát. Szerintük ez megegyezik a test gonoszságáról alkotott manicheus tanítással. Az efféle kritikusok a teljes romlottság tanítását fatalistának nevezik, mivel – szerintük – éppúgy lerontja a bűnért való felelősséget, mint a jó és a rossz közti küzdelemben a jó lélek felett uralkodó gonosz testről szóló manicheus nézet. A teljes romlottság az embert képtelenné teszi a jóra, és ezért azt állítják, hogy elveszi a bűnért való felelősségét.
Kérdezőnk helyesen látja, hogy a remonstránsok (arminiánusok) a dordrechti zsinat idején manicheizmussal vádolták a református egyházakat. Erre a vádra felel a Dordrechti Kánonok zárszava, amely a remonstránsokat így idézi: „A református egyházak hitvallása az eleve elrendelésről a hozzá kapcsolódó tételekkel együtt saját lelkületével és szükséges irányvonalával az ember lelkét elfordítja minden kegyességtől és a vallástól. A test és a gonosz által szolgáltatott méreg, a Sátán fellegvára, amelyben meglapulva leselkedik mindenkire, és ahonnan sokakat halálosan megsebesít a kétségbeesés és a gondtalanság nyilaival. Istent a bűn szerzőjévé, igazságtalanná, zsarnokivá és képmutatóvá teszi. Ez a tanítás nem más, mint megújított sztoicizmus, manicheizmus, libertinizmus, vagy iszlám. Az embert testi bizonyosságba ringatja, mert meggyőzi arról, hogy a választottak üdvösségét senki nem veheti el, ezért hát éljenek úgy, ahogy tetszik; és biztonságban elkövethetik akár a legkegyetlenebb vétkeket is, míg az elvetettek akár a szentek minden cselekedetét igazán cselekedhetnék is, engedelmességük a legkisebb mértékben sem segítené elő üdvösségüket.”
A sztoicizmus, a manicheizmus, a libertinizmus és az iszlám a fatalizmus különböző formái. A fatalizmus szerint minden tettünket valami elképzelt istenség vagy saját gonosz természetünk határozza meg előre, és így nem számít, hogyan élünk, mit teszünk, ezekért nem vagyunk felelősek. Az arminiánusok a Dordrechti Kánonokban tanítását, a kálvinizmus öt pontját azzal vádolták, hogy az „megújított manicheizmus”, azaz a manicheizmus új köntösben.
Figyeljünk most a teljes romlottság tanítására, illetve arra vádra, hogy elveszi az ember felelősségét, továbbá az embert testi bizonyosságba ringatja, és hagyja tetszése szerint élni. Ezek a vádak hamisak. A teljes romlottság tanítása nem megújított manicheizmus. Más kálvinistákkal együtt azért ragaszkodunk e tanításhoz, mert biblikus, nem pedig valamiféle manicheus maradvány.
A Szentírásban a teljes romlottságról szóló tanítás olyan helyeken olvasható, mint például az 1Mózes 6:5, a Zsoltárok 14:2–3, a Jeremiás 13:23, a János 3:5–6, a Róma 3:9–19 vagy az Efézus 2:1–3. Az Ige azt tanítja, hogy „minden ember bűnben fogantatott, és természet szerint a harag fia. Ezért képtelen bármiféle üdvözítő jó cselekvésére, kész a gonoszra, bűneiben halott és azok megkötözik. Sőt, a Szentlélek újjászülő kegyelme nélkül Istenhez visszatérni, romlott természetét megújítani, vagy ezt a megújítást akárcsak előkészíteni is képtelen, és mindezeket nem is akarja” (Dordrechti Kánonok III/IV:3). Ez a lelki halál és romlottság minden embert elért, „mivelhogy mindenek vétkeztek” (Rm 5:12). A fenti igeszakaszok megmutatják, hogy a manicheus dualista és fatalista gondolkozást egy világ választja el a teljes romlottság biblikus tanításától. Öt fő különbséget sorolhatunk fel.
(1) A manicheizmus dualista. Azt tanítja, hogy a gonosz a jótól függetlenül létezik, és ugyanolyan hatalma van, mint a jónak. Így a gonosz elleni küzdelem mindig bizonytalan vagy reménytelen. A Biblia tanítása szerint Isten nem a bűn szerzője, de a bűnt és a gonoszt minden mással együtt Ő rendelte el, és mindenestül az Ő szuverén irányítása és kormányzása alatt van (Ef 1:11). A gonosz elleni küzdelemben tehát bizonyosan győzelmet fog aratni Isten és az Ő kegyelme, hiszen Ő uralkodik a rossz fölött is, és saját szent céljaira használja azt.
(2) A manicheizmusnak semmi köze nincs ahhoz a bibliai tanításhoz, amely az ember bűnesetéről, az isteni parancsnak való engedetlenségről szól (1Móz 3; Rm 5:12–21). A Szentírás azt tanítja, hogy az ember romlottsága a természetéhez tartozik ugyan, de nem része az eredeti teremtésnek. Isten ugyanis jóvá és saját hasonlatosságára teremtette az embert (1Móz 1:26–27; Préd 7:29). Az ember romlottsága az Istennel szemben való engedetlenség isteni büntetése, az a halál, amellyel az Úr az 1Mózes 2:16–17-ben fenyegette az embert (vö. Ef 2:1). Az ember romlottsága is Isten kormányzása alatt van!
(3) A manicheizmus tagadja az ember felelősségét. Isten Igéje egyértelmű: az ember romlottsága saját engedetlenségéből fakad, és ezért felelős csakúgy, mint elkövetett bűneiért. Lelki tehetlensége a saját hibája. A Zsoltárok 51:3–7-ben Dávid nemcsak elkövetett bűneit vallja meg, hanem azt is, hogy vétekben formáltatott és bűnben fogantatott. A romlottságunk tehát nem mentheti fel a bűneinket, és nem bátoríthat arra, hogy tetszésünk szerint éljünk, ahogyan arra a manicheusok buzdítottak. A romlottságunkért felelősek vagyunk, abból meg kell szabaduljunk, és ez egyedül Isten kegyelme által történhet meg.
(4) A manicheizmus jó istene nem vett részt az anyag teremtésében, így a világ és az ember teste a gonosz, a sötétség tulajdona. Ezzel szemben az embernek nemcsak a teste gonosz, hanem az egész természete: a lelke, az elméje, az akarata, a teste. Nem is azért gonosz a test, mert anyagból van. Az ember testét Isten jónak teremtette. Ugyanígy, amikor Isten megmenti az embert, a testét és a lelkét is megszabadítja és megváltja. Nem az a baj, hogy az ember teste természettől fogva rossz. A probléma, hogy az ember testestül-lelkestül bűnbe esett, és megváltásra van szüksége. Azért vette fel Isten Fia teljes emberi természetünket, így testünket is (Zsid 10:5; 2:16–17), hogy testestül-lelkestül megszabadítson minket a bűn uralma alól.
(5) A manicheizmus dualizmusa, valamint az ember teremtéséről, a testéről, a bűnesetéről és a felelősségéről szóló hamis tanításai miatt nem meglepő, hogy az ember szabadulásáról és megváltásáról szóló tanítása teljesen más, mint Jézus Krisztus evangéliuma, sőt szemben áll azzal. A manicheusok szerint az embernek a testből kell megszabadulnia, és csak így menekülhet meg a gonosztól. Ennek semmi köze a Szentírás tanításához, hanem egy pogány gondolat. A manicheizmusban a gonosztól való szabaduláshoz egyedül a halál szükséges, és nem kell Isten vagy az Ő kegyelme. A Biblia azt hirdeti, hogy Isten Jézus keresztje és megdicsőítése által szabadít meg minket a gonosztól, mind testünket. Kegyelem által nyerhetjük el és tapasztalhatjuk meg természetünk (testünk és lelkünk) teljes megváltozását. Ez a lelki újjászületés és átalakulás Isten csodálatos munkája, amelyet csak hit által ismerhetünk meg. Krisztusban új teremtés vagyunk (2Kor 5:17), és a mi nyomorúságos testünk is el fog változni az Ő dicsőséges testének hasonlatosságára (Fil 3:21).
A romlottságom tehát nem olyasvalami, amellyel mentegethetném a bűneimet. Erről bűnvallást kell tennem, mint saját hibámról, amelyből minden gonosz tettem fakad, és amely ellen egész életemben küzdenem kell. Ez a gonosz elleni küzdelem – ahogyan azt meg is tapasztalom – nem is reménytelen, hiszen hitben az Úr Jézushoz fordulva a tökéletesség felé tartok (Zsid 6:1) abban bízva, hogy Isten véghez viszi a bennem megkezdett jó munkát a Krisztus Jézusnak napjáig (Fil 1:6). Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
