Az apostolok tanítói tekintélye
A 2Korinthus 10–13-ban Pál apostol hamis apostolokkal és azok korinthusi követőivel küzd. Ezek a hamis apostolok két dolgot tettek. Először felmagasztalták magukat, mintha ők lennének az egyház nagyjai. Másodszor azzal rágalmazták Pált, hogy jelentéktelen és érthetetlen, sőt valójában nem is apostol.
A 2. Korinthusi levél elején Pál emlékezteti az egyházat saját apostoli tekintélyére (1:1). Korábban, amikor még hitetlen volt, a zsidó főpap hatalmat adott neki arra, hogy üldözze a keresztyéneket Damaszkuszban és máshol (Csel 9:1–2, 14; 22:4–5; 26:10–12). Pál mostani tekintélyét a megfeszített és felmagasztalt Krisztustól, a világmindenség Urától kapta az Ő egyik apostolaként.
Ez a legmagasabb újszövetségi tisztség. Figyeljük csak meg az Efézus 4:11 sorrendjét: a mennybe ment Jézus „adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangyélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul”. Az 1Korinthus 12:28 még világosabban fogalmaz: „És pedig némelyeket rendelt az Isten az anyaszentegyházban először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul.” Így az apostoli tisztségnek egyedi tekintélye van az újszövetségi egyházban annak feje, Jézus Krisztus alatt.
De mi is az a tekintély? A tekintély egy törvényes jog. Pál és a tizenkettő apostoli tekintélye azt jelentette, hogy törvényes joguk volt Krisztus nevében szólni és cselekedni. E törvényes joguk mellett Isten lelki hatalmat és ajándékokat adott nekik, hogy hűségesen gyakorolhassák tekintélyüket. Ebben az apostoli tekintélyben senki sem részesült e tizenhárom biblikus tisztségviselő előtt vagy után. Ha valaki apostolnak nevezi magát, vagy apostoli tekintéllyel lép fel – ez a kettő ugyanaz –, az bitorló és hazug.
A 2Korinthus 10:1–7-ben Pál apostoli tekintélyéről beszél, utána pedig hozzáteszi: „Mert ha még egy kissé felettébb dicsekedem [az angol KJV szerint: kicsit jobban kellene dicsekednem – a fordító megjegyzése] is a mi hatalmunkkal [tekintélyünkkel], a melyet az Úr a ti építéstekre és nem megrontásotokra adott, én nem vallok szégyent” (8. v.).
Először is amikor Pál azt mondja, hogy kicsit jobban kellene dicsekednie apostoli hatalmával, akkor szándékosan keveset mond: ezalatt azt érti, hogy sokkal többet elmondhatna. Másodszor amikor Pál azt írja, hogy kicsit jobban dicsekedhetne apostoli tekintélyével, azzal megmutatja, hogy ez a tekintély nagy és széleskörű, hiszen lehetett vele dicsekedni. Harmadszor pedig meg kell értenünk Pál érvelésének a lényegét: „ha még kicsit jobban dicsekednék tekintélyemmel, akkor sem vallanék szégyent.” Ez a következőt jelenti: „Sokkal többet mondhatnék az apostoli tekintélyről: nagyra magasztalhatnám, dicsekedhetnék erejével és mindenre kiterjedő voltával. Mindezek tényleg igazak lennének, mert nem kellene szégyenkeznem az ilyen kijelentések miatt, mintha hazug lennék.”
Vázoljuk most fel, hogy mi mindenre terjed ki az apostoli tekintély, amellyel Pál kicsit jobban is dicsekedhetett volna, és nem vallott vele szégyent. Az apostoli tekintély magába foglalja a tanítói tekintélyt. A mai keresztyén lelkipásztorokhoz hasonlóan az apostoloknak tekintélyük Isten Igéjének hirdetésére és a sákramentumok kiszolgáltatására.
A feltámadt Úr ezt parancsolta a tizenegynek: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek” (Mt 28:19–20). Pál így szól: „azért küldött engem a Krisztus… hogy az evangyéliomot hirdessem” (1Kor 1:17; vö. Gal 1:16). A keresztyén lelkipásztorokhoz hasonlóan az apostoloknak Istentől kapott joguk volt arra, hogy teljes tekintéllyel szóljanak, intsenek és feddjenek (Tit 2:15). Ezen isteni felhatalmazás nélkül sem a lelkipásztoroknak, sem az apostoloknak nincs joga ahhoz, hogy hirdessék az evangéliumot, vagy kiszolgáltassák a keresztséget és az úrvacsorát. Az ezekhez szükséges isteni felhatalmazást az apostol és a pásztor-tanító tisztségében kapják meg (Ef 4:11).
Mindazonáltal az apostolok tanítói tekintélye sokszorosan meghaladja a keresztyén lelkipásztorét. Az apostolok hatalmat kaptak arra, hogy a feltámadt Krisztus szemtanúiként (1Kor 15:1–11) Isten igazságának, így az evangéliumnak és az úrvacsorának (1Kor 11:23–25) is tévedhetetlen tanítói legyenek. Az újszövetségi prófétákhoz hasonlóan az apostolok kötelező érvényű magyarázatokat adtak az ószövetségi Írásokhoz, és kijelentették annak titkát, hogy az új szövetségben a zsidók és a pogányok teljesen egyenlőek (Ef 3:1–11).
Az apostolok tekintélyes, tévedhetetlen tanítói a tantételeknek, az istentiszteletnek, a keresztyén életnek és az egyházkormányzásnak, beleértve a diakónusok és a kormányzó, valamint a tanító presbiterek szükséges jellemzőit is (1Tim 3; Tit 1:5–9). Az apostolok tévedés nélkül fejtették ki az igazságot férj és feleség, szülő és gyermek, valamint főnök és beosztott viszonyáról (Ef 5:22–6:9) csakúgy, mint a házasságról és a szexuáletikáról (1Kor 6:9–7:40), amelyről Pál így szól: „minden gyülekezetben ekképen rendelkezem” (1Kor 7:17).
Az Újszövetség tévedhetetlen, hibáktól mentes 27 könyvéből 21-et (ez közel 78%) írtak az apostolok (Máté, János, Pál és Péter). Az újszövetségi prófétákkal (Márk, Lukács, Jakab és Júdás), valamint a Zsidókhoz írt levél szerzőjével (akár apostol, akár próféta volt) együtt az apostolok az egyház fundamentuma, mert ihletett írásaik kijelentik Jézus Krisztust mint az egyház szegletkövét (Ef 2:20). Így az apostolok (és a próféták) írásainak Isten saját Igéjeként abszolút tekintélye van: a keresztyén hit és élet legfőbb mércéje (vö. Csel 2:42). Nem csoda, hogy az apostoli írásokat kell olvasni az egyház istentiszteletei szolgálatain. Erről beszél Pál (Kol 4:16; 1Thessz 5:27) és János is (Jel 1:3).
Elgondolkodtató kérdés, hogy akik ma gonosz módon apostolnak állítják magukat, vajon értik-e bitorolt tisztségük tekintélyét. Vajon tényleg tévedhetetlen tanítóknak képzelik magukat? Közülük ki merné a hiba nélküli Szentírás írójának tekinteni magát? Csak kevesen elég vakmerőek kijelenteni, hogy ők vagy a könyveik Isten egyházának fundamentumát képezik, vagy hogy írásaikat a gyülekezet nyilvános istentiszteletein fel kell olvasni. Másként fogalmazva az álapostolok legnagyobb része nem is érti, hogy öntelt követelésükhöz milyen szétágazó tanítói tekintély kapcsolódik.
Krisztus egyházának főállású tanítóiként az apostoloknak – a mai lelkipásztorokhoz hasonlóan – joga volt ahhoz, hogy Isten népe anyagilag támogassa őket. Ez az 1. Korinthusi levél 9. részének tanítása, amely arról is beszél, hogy az apostoloknak joga volt olyan javadalmazáshoz, amelyből feleségükről, ebből fakadóan pedig gyermekeikről is tudnak gondoskodni (5. v.). A tisztség ezen részéhez bizonyosan ragaszkodnak a mai hamis apostolok is! A modern apostolok az 1. század valódi apostolaitól eltérően (2Kor 11:7–12; 12:13–18), de korabeli ellenfeleikhez hasonlóan (2Kor 11:20) gyakran rengeteg pénzt várnak, sőt követelnek saját maguk megdicsőítésére. Rev. Stewart
Valóban megbánta-e bűnét Saul király?
Egyik olvasónk a következőt írta: „Saul az 1Sámuel 15-ben megvallotta bűnét. Szeretett volna az Úrnak szolgálni (25. és 31. v.). Sámuel engedett Saulnak, amikor visszatért vele Izráel és a vének elé (30–31. v.). Nem erősíti-e meg mindez, hogy Saul őszintén megbánta bűnét, és csak az Úr irgalmát kereste? Nem egy újjászületett szív bűnvallását látjuk?”
Az idézett szakasz így hangzik: „Akkor monda Saul Sámuelnek: Vétkeztem, mert megszegtem az Úrnak szavát és a te beszédedet; de mivel féltem a néptől, azért hallgattam szavokra. Most azért bocsásd meg az én vétkemet, és térj vissza velem, hogy könyörögjek az Úrnak. Sámuel pedig monda Saulnak: Nem térek vissza veled, mert megvetetted az Úrnak beszédét, és az Úr is megvetett téged, hogy ne légy király Izráel felett. És mikor megfordula Sámuel, hogy elmenjen, megragadta felső ruhájának szárnyát, és leszakada. Akkor monda néki Sámuel: Elszakítá tőled az Úr a mai napon Izráelnek királyságát, és adta azt felebarátodnak, a ki jobb náladnál. Izráelnek erőssége pedig nem hazudik, és semmit meg nem bán, mert nem ember ő, hogy valamit megbánjon. És ő monda: Vétkeztem, mindazáltal becsülj meg engem népemnek vénei előtt és Izráel előtt, és velem térj vissza, hogy könyörögjek az Úrnak, a te Istenednek. Visszatére azért Sámuel Saullal, és könyörgött Saul az Úrnak.” (1Sám 15:24–31).
Egyértelmű, hogy Saul bűnbánata és istentisztelete nem volt őszinte. Szomorúsága nem Isten szerint való, hanem a világ szerint való szomorúság volt (2Kor 7:10). Olyan módon tisztelte Istent, amelytől Ő iszonyodik, nem pedig a szegény, megtört lélek hódolatával (Ézs 66:2). Saját útjait kiválasztva tisztelte Istent (Ézs 66:3), és nem hallgatott Jehova szavára, hanem gonoszt cselekedett az Ő szemei előtt (Ézs 66:4).
Honnan tudhatjuk mindezt? Magában az 1Sámuel 15-ben is elegendő bizonyítékot látunk, amelyek a következők: (1) Saul kísérlete, hogy saját engedetlenségét úgy mentegesse, hogy a népre fogja még akkor is, amikor Sámuel megfeddi (24. v.); (2) Saul csak Sámueltől kér bocsánatot, Istentől pedig nem (25. v.); (3) Sámuel nem fogadja el Saul bűnbánatát, és kitart amellett, hogy Isten nem változtatja meg szavát, hanem elveszi Saultól a királyságot (26–29. v.); (4) Sámuel nem hajlandó Saullal semmilyen közösséget vállalni (35. v.); Isten megbánja, hogy királlyá tette Sault (35. v.); (6) végül Saul kérése, hogy Sámuel tisztelje meg őt az emberek előtt azzal, hogy vele együtt könyörög (30. v.). Sault nem Isten dicsősége érdekelte, csak a saját hírneve (Jn 5:44), és istentisztelete is csak arra szolgált, hogy fenntartsa a vének és a nép előtti tisztességét.
Ha ez nem lenne elég bizonyíték, akkor Saul további viselkedése meggyőzően megmutatja, hogy nem volt újjászületett ember. Ha az 1Sámuel 15-ben valóban megbánta bűnét, vajon miért hagyta el őt Isten Lelke, és miért gyötörte egy gonosz lélek Jehova ítéletéből (16:14–16)? Amikor Sámuel azt a parancsot kapta, hogy kenje fel Dávidot királynak, attól félt, hogy Saul megöli, ha ezt meghallja (16:2)! Izráel fölötti uralkodásának hátralévő éveiben Saul újra meg újra megpróbálta megölni Dávidot (pl. 18:11; 19:10–18; 23:15–28; 24:1–23; 26:1–25), sőt egyszer saját fiát, Jonathánt, Dávid barátját is (20:33). Saul lemészárolta Nób 85 papját, mert segítettek Dávidnak (22:9–23). Utolsó csatája előtt az endori boszorkány tanácsát kérte (28:3–25), életének pedig öngyilkossággal vetett véget (31:3–6).
Izráel első királyának öngyilkossága után az 1Krónikák 10:13–14 így összegzi mindezt: „Meghala azért Saul az ő gonoszsága miatt, mivel vétkezett az Úr ellen, az Úrnak igéje ellen, melyet nem őrzött meg, sőt az ördöngöst is megkereste, hogy megkérdezze; És nem az Urat kérdé. Ezért elveszté őt, és adá az ő országát Dávidnak, az Isai fiának.” Nem csoda, hogy Saul idejében Izráel nem törődött a szövetség ládájával (13:3).
A Zsoltárokban is találunk bizonyítékokat. A 18. zsoltár – amelyet Dávid akkor írt, amikor Isten megszabadította Saultól – az istentelenek közé sorolja a királyt. A Zsoltárok 59:3 gonosztevőnek nevezi Sault – ezt a zsoltárt Dávid akkor írta, amikor Saul otthonában akarta megölni. Az Úr igazi tisztelőjét, aki valóban megbánta bűnét, nem az efféle viselkedés jellemzi.
Ha a fentieket magunkra akarjuk alkalmazni, és Isten előtt őszintén és valóban meg akarjuk bánni bűneinket, akkor figyeljük meg, hogy Saul csupán a bűn következménye miatt szomorú, és soha nem a bűn mint Isten elleni vétek miatt. Saul Sámueltől kér bocsánatot (1Sám 15:25), de Dávid így könyörög: „Könyörülj rajtam én Istenem” (Zsolt 51:3), és: „Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, a mi gonosz a te szemeid előtt” (Zsolt 51:6). Az Isten szerint való szomorúság aláveti magát a bűn következményeinek, de a világ szerint való szomorúság mindent megtesz, hogy elkerülje azokat. Saul így szólt: „Becsülj meg engem… Izráel előtt” (1Sám 15:30), de Dávid így kiáltott: „Szabadíts meg engemet a vérontástól, oh Isten” (Zsolt 51:16).
A valódi bűnbánat Krisztus engesztelő munkájában keres menedéket. A világ szerint való szomorúság nem várja az Úr Jézus bocsánatát. Dávid így imádkozik: „Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet! Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engemet.” (Zsolt 51:3–4). Saul azonban soha nem szólt így, és soha nem tekintett Krisztusra. A mi szemünkben Dávid bűnei nagyobbnak tűnhetnek Saulénál, de Saul nem tudta volna leírni a 32. vagy az 51. zsoltárt.
Mit jelentenek az előbbiek rád és rám nézve? A következőt: „Mert nem kivánsz te véresáldozatot, hogy adnék azt, égőáldozatban sem gyönyörködöl. Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet oh Isten nem veted te meg!” (Zsolt 51:16–17). Ezeket az igéket elhíve Dáviddal együtt így szólunk: „Rejtsd el orczádat az én vétkeimtől, és töröld el minden álnokságomat” (Zsolt 51:9), és abban a bizonyosságban könyörgünk így, hogy Megváltónkért megbocsáttattak és meg fognak bocsáttatni a mi bűneink. Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
