A fehér és a vörös ló
A Jelenések 6:1–8 négy lovasa külön egységet képez a hét pecsét között. A másik háromtól eltérően az első négy pecsét lovakkal foglalkozik. Minden lónak van egy színe: fehér, vörös, fekete és sárga. A lovakon egy-egy lovas ül, akiknél fegyver vagy valami másik eszköz van. Az első lovas egy íjat, a második egy kardot, a harmadik pedig mérleget tart. A negyedik ló esetében kicsit más a helyzet: „a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt” (8. v.). Az első négy pecsét abban is eltér a másik háromtól, hogy a „lelkes állat” a négy lovat lovasával együtt ezekkel a szavakkal mutatja be: „Jöjj és lásd” (1., 3., 5. és 7. v.). Amikor a Bárány elküldi a fehér, vörös, fekete és sárga lovat, azok patkódobogására figyelve négyféle hangot hallhatunk.
Miért lovakat és lovasokat láthatunk? Ezeket a Szentírás arra használja, hogy Isten erős és titokzatos kormányzói munkájáról beszéljen, amint Zakariás könyvének 1. és 6. részében is. A lovak lenyűgöző erejű és bátorságú állatok. Ezért kérdezi az Úr Jóbtól: „Te adsz-é erőt a lónak, avagy a nyakát sörénynyel te ruházod-é fel? Felugraszthatod-é, mint a sáskát? Tüsszögése dicső, félelmetes!” (Jób 39:22–23). Miért ülnek lovasok a paripákon a Jelenések 6:1–8-ban? A lovak lovas nélkül oda mennek, ahova szeretnének, mert erejüket senki sem zabolázza meg. A lovas azonban irányítja és vezeti a lovat – ez nagyon jól megmutatja Jehova hatalmas és mélyreható gondviselését.
Vegyük most szemügyre egyesével a négy lovat a fehérrel kezdve (1–2. v.). Valószínűleg ennek a lónak és lovasnak a kiléte körül folyik a legtöbb vita. Némelyek szerint a múltra utal: egy római hadvezérre, aki ott volt Jeruzsálem Kr. u. 70-ben történt elesténél, vagy a IV. században élt Nagy Konstantinra. Mások szerint az első pecsét az eljövendő utolsó, félelmetes Antikrisztust ábrázolja. Mi hisszük, hogy a fehér ló Jézus Krisztus evangéliumának a terjedését mutatja meg, és így a múltról, a jelenről és a jövőről beszél.
A fehér az igazság és a szentség jelképe. Ezeket egyedül a kegyelem evangéliuma hozza el. A Jelenések 6:2-ben a győzelem ragyog előttünk. Erre mutat a ló fehér volta csakúgy, mint a korona, vagyis a győzelmi babérkoszorú, amelyet annak lovasa kap meg. Leginkább mégis abban látjuk a lovas diadalát, hogy „kijöve győzve, és hogy győzzön”. Diadalmas igazságot és szentséget egyedül Krisztus evangéliuma hoz, amely csak győzhet, és sosem szenvedhet vereséget.
A fehér lovas az egész újszövetségi időszakban lovagol: pünkösdtől kezdve Urunk dicsőséges visszajöveteléig (Mt 24:14; Rm 10:13–18). Mindig győzelmet aratott Isten választottainak szívében és választottaiban, és az evangélium sosem bukik el (Rm 1:16–17; 1Kor 1:17–31; 2Kor 2:14–16).
Mi a helyzet a fehér ló lovasának kezében lévő íjjal (Jel 6:2)? Gondoljunk erre úgy, mintha a következő igéket olvasnánk a győztes Messiásról: „És ékességedben haladj diadallal az igazságért, a szelidségért és jogért, és rettenetesre tanítson meg téged a te jobb kezed. Nyilaid élesek; népek hullanak alád; a király ellenségeinek szívében.” (Zsolt 45:5–6).
A Cselekedetek könyve bemutatja a fehér ló útját Jeruzsálemtől Júdeán, Samárián, Antiókhián, a mai Törökországon és Görögországon keresztül egészen Rómáig. Az első pecsét azt ábrázolja, hogyan terjedt az evangélium a pünkösd utáni első századok során Közel-Keleten, Dél-Európában és Észak-Afrikában. Ezután a fehér lovas északabbra indult, az Alpokon túl. Az utolsó néhány században elnyargalt minden földrészre, az országok tucatjaiba, a szigetek ezreire. A fehér ló lovasa – amint a Jelenések 6:2 mondja – „kijöve győzve, és hogy győzzön”.
Ez történik már 2000 éve az igehirdetések, a hittanoktatás és a keresztyén előadások által, vagy éppen a lelkipásztorok felkészítése során. Az evangélium íjából szállnak a nyilak a bibliaórákon, a keresztyén CD-ken, DVD-ken, könyveken, traktátusokon, rádióműsorokon és a református honlapokon keresztül. Természetesen mindezekhez szorosan kapcsolódik a szentek istentisztelete, imádsága, közössége, adakozása és bizonyságtétele. A fehér lovas lovagol a gyülekezetekben és a missziói területeken, hogy összegyűjtse a föld négy sarkáról a választottakat Krisztus egyetlen, szent, apostoli és katolikus vagy egyetemes egyházában.
A vörös ló a háborúról beszél (Jel 6:3–4). A lovas egy nagy kardot, egy harci fegyvert tart a kezében. Hatalmat kapott arra, „hogy a békességet elvegye a földről” – ez a háború következménye. A ló vörös színe a vérre, a háború vérontására utal. Ez a mészárlás nem üldözés, mert az öldöklés kölcsönös (az emberek egymást ölik): ez maga a háború.
Gondoljunk csak az elmúlt két évezred különféle háborúira! Ilyen volt a barbárok – például Attila – betörése a Római Birodalomba, a magyarok és a vikingek portyázása Kelet- és Észak-Európában, a normannok hódítása Britanniában, a keresztes hadjáratok a szaracénok ellen, a százéves háború és a rózsák háborúja, a két világháború, a koreai és a vietnami háború, a falkland-szigeteki háború vagy az iraki háború. Természetesen sok más háború is volt a földkerekségen. Egyéb konfliktusokat is láthatunk: polgárháborúk, szabadságharcok, birodalmi háborúk stb.
A vörös ló lovaglásához kötődik a katonai kiképzés, a fegyverek és az egyenruhák, a propaganda, a haditerv és a hadseregek, a tábornokok, a kémek és a hadifoglyok, a hősök, a gyávák és az árulók, a hadtáp, az érdemrendek és a katonai temetők, a diplomácia, a tűzszünet és az egyezmények, a háborúk hírei, a hibrid és a hidegháború, a szárazföldi, a tengeri, a légi és a totális háború, a nacionalizmus és az internacionalizmus, a pusztítás és a mészárlás, a háborús istenek és a hadi gazdaság. A fehér lóhoz hasonlóan a vörös lovat is Isten megfeszített és feltámadt Báránya küldi, és mindig az Ő uralma alatt van. Rev. Stewart
Hogyan léphet be a Sátán a mennybe?
„Isten maga elé hívta »az Istennek fiait« – akik jelen esetben az angyalok –, és a Sátán is eljött: »Lőn pedig egy napon, hogy eljövének az Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt; és eljöve a Sátán is közöttök« (Jób 1:6). Arra vagyok kíváncsi, hogy a bűnös Sátán hogyan léphet be a mennybe, ha egy bűnös ember nem tehet így. Tudom, hogy Isten szuverén, és azt tesz, amit akar, de a Sátán jelenléte nem teszi tisztátalanná a mennyet?”
A kérdező helyesen látja, hogy egyetlen bűnös sem juthat be a mennybe, sőt meg sem láthatja azt (Jn 3:3, 5; Ef 5:5; Zsid 3:18–19). Viszont a Jób 1:6 és a Jelenések 12:7–12 világossá teszi, hogy a Sátán beléphetett a mennybe, hogy ott vádolja Jóbot. Megjelenik Isten színe előtt, az el nem bukott angyalok között (akiket a Jób 38:7 Isten fiainak nevez), és megvádolja Jóbot, hogy csupán haszonlesésből szolgálja az Urat. Noha Jób neve Isten és a Sátán párbeszédében csak mintegy mellékesen hangzik el, kétségtelen, hogy a Sátán már akkor elkezdte gonosz támadását ezzel a kegyes emberrel szemben, amikor megjelent a mennyben.
Hogyan lehetséges mindez? Először is a menny kezdetben a Sátán otthona volt (Ézs 14:12; Júd 6). Másodszor – noha a bűn miatt elűzetett – a Bibliában nincs bizonyíték arra, hogy már Krisztus mennybemenetele előtt kizáratott a mennyből (Jel 12:5–12).
Megkérdőjelezhetetlen, hogy az Ószövetségben a Sátán bemehetett a mennybe. Hamarosan látjuk, hogy a Jelenések 12:5–12 segít választ adni arra a kérdésre, miként volt ez lehetséges. Ez a szakasz a Sátánt így jellemzi: „a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, ki vádolja vala őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt” (10. v.). Ugyanebben a szerepben jelenik meg Jób könyvében is, és ő vádolja Józsuát, a főpapot is a Zakariás 3:1–2-ben.
Jób történetében a Sátán a nevéhez illően viselkedik, amely rágalmazót és vádlót jelent. Ez főként abban a vádban mutatkozik meg, miszerint Jób csupán azért szolgálta Istent, amit Tőle kapott, azaz mert gazdaggá tette őt. Ez a vád csak rágalom lehet, mert Isten igaz szolgálata nem fakadhat önös érdekből: ez a szolgálat mindig csakis Isten csodálatos kegyelmének gyümölcse.
A Jelenések 12:7–9 megmutatja, miként végződik Isten jelenlétében ez a vád. Megváltónk felmagasztaltatásakor Mihály és angyalai harcoltak a Sátánnal és annak angyalaival. Csak elképzelni tudjuk, milyen lehet egy háború az angyalok és a démonok között, de – a Júdás 9 fényében – bizonyosan a szavak háborúja. Ebben a harcban Mihály és serege győzött a mennybe ment Krisztus ereje által, és a Sátán kivettetett. Kétségkívül Jézus elvégzett munkája jelenti a Sátán bukását, mert többé nincs helye olyan vádaknak, amilyeneket a Sátán Jób ellen hozott fel: „Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, a ki megigazít; Kicsoda az, a ki kárhoztat? Krisztus az, a ki meghalt, sőt a ki fel is támadott, a ki az Isten jobbján van, a ki esedezik is érettünk” (Rm 8:33–34). A Sátán tehát azért léphetett be a mennybe, mert Krisztus még nem jött el, és nem mutatta be a bűnért való áldozatot, amely véget vetett a mennyben a Sátán, az atyafiak vádlója munkájának.
A Sátán éppen azt tette, amiről a Róma 8:33–34 kijelenti, hogy most már lehetetlen: megvádolta Isten egyik választottját. Ez pedig csakis azért történhetett meg, mert Krisztus még nem jött el testben, és még nem mutatta be a bűnért való engesztelő áldozatát. Jób számára mégsem volt kérdés, hogy neki Krisztus a mindene, ezért egy élő Megváltóról tett bizonyságot a Jób 19:25–27-ben. A Messiás nemcsak a nagy hitető ördögi támadásaitól szabadítja meg, hanem minden bűnétől; örök életet ad Jóbnak Isten jelenlétében: éppen ott, ahol akkor még megállhatott a Sátán.
A Sátán ma is vádol saját lelkiismeretünkben. Azonban amikor megkísért minket, tudjuk, hogy Krisztus elvégzett munkája minden jogot elvett az ördögtől, hogy megjelenjen Isten előtt, és rágalmazó vádakat mondjon mindenek Bírája előtt. Valóban kicsoda vádolhatná bármivel Isten előtt az Ő választottját? Krisztus nemcsak meghalt a bűneinkért, nemcsak feltámadt megigazulásunkért, hanem most a mennyben van, ahol élő bizonyság arra nézve, hogy minden ilyen vád alaptalan. Ott könyörög értünk, hogy megszabadítson minket a Sátán támadásaitól a földön.
Azt is érdemes megjegyeznünk, hogy miközben a Sátán felhozhatta gonosz vádjait Jób ellen, ezt csak a Mindenható Isten szuverén uralma és irányítása alatt tehette meg. Valaki ezt írja: a Sátán eljön, hogy „hódoljon, átvegye feladatát, beszámoljon elvégzett munkájáról és tetteiről… Isten szolgájaként, és engedelmeskedve az Ő népe fegyelmének és gyakorlatának… Minden istenkáromló tervével is – saját akaratával szemben – Isten munkáját végzi… Miközben megmozgatja az eget és a földet, hogy elveszítse azokat, akiket Krisztus megváltott, valójában a dicsőségre készíti őket” (William Henry Green: The Book of Job Unfolded – Jób könyvének magyarázata. Christian Liberty Press. Arlington Heights, Illinois, USA. 1996. 14–15, 21. o. – a fordító megjegyzése).
Isten szuverenitása a Sátán fölött megmutatkozik abban, hogy az Úr engedélye nélkül az ördög semmit sem tehet Jób ellen. Jehova szigorúan meghatározza, mit tehet a Sátán. Az első próbatétel során a Sátán nem nyújthatja ki a kezét Jóbra, bár minden mást elvehet, ami az övé. Ne botránkoztasson meg minket az „engedély” szó, és ne vonjuk kétségbe emiatt Isten szuverenitását. Ez a szó azt írja le, amit Jób történetében olvasunk, de valójában nincs különbség aközött, hogy Isten megengedi a Sátánnak, hogy Jób ellen cselekedjen, vagy maga Isten cselekszik. Bizonyosan ez a helyzet, ha a Sátán teljes mértékben Isten kezében van.
Ez főként a Jób 1:11-ből derül ki, ahol a Sátán arra kéri Istent, hogy bocsássa rá a kezét Jób tulajdonára és családjára. Amikor Isten ezt mondja a Sátánnak: „mindazt, a mije van, kezedbe adom” (12. v.), akkor világossá teszi, hogy a Sátán csupán az Ő eszköze. A Sátán saját szavai megmutatják, hogy ő maga is elismerte ezt. Jób – akár tudott a Sátán közreműködéséről, akár nem – értette, hogy Isten sújtotta őt nyomorúsággal, és ezt gyakran meg is említi.
A tanulság, hogy a Sátán tevékenysége – még ha sikeres is – Isten vezetése és uralma alatt van. Éppen ezért bizonyosak lehetnek afelől, hogy miközben vétkeinkre nincs mentségünk, azokat szuverén Istenünk mégis javunkra használja. Ez bizonyosan Jób esetében is így volt. A Sátán, az ordító oroszlán áldozata lett, de még a vétkei is arra vezették, hogy jobban vallást tegyen Isten szuverenitásáról, és alázatosan megvallja bűneit.
Mindazonáltal meg kell remegnünk, amikor a Sátán erejére gondolunk. Ezt Istentől kapta, mégis hatalmas. Isten ezt mondta Jóbról a Sátánnak: „Ímé kezedbe van ő” (2:6). A Sátán valóban e világ fejedelme, olyan ellenség, akivel számolnunk kell. Csak a feltámadt és megdicsőült Krisztus kegyelmét hittel és imádsággal elfogadva állhatunk meg az ördög ellen, és csak így győzhetjük le őt. Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
