Felelet Nehémiás imádságára
Amikor Artaxerxes ezt kérdezte Nehémiástól: „Mi az, amit kívánsz?”, akkor hangzott el Nehémiás híres imádsága a királyi palotában: „És könyörgék a menny Istenéhez” (Neh 2:4). Ekkor, és csak ekkor tárta szerény kérését a méd-perzsa uralkodó elé a pohárnok: „Ha tetszik a királynak és ha kedves előtted a te szolgád, azt kérem, hogy bocsáss el engem Júdába, atyáim sírjainak városába, hogy megépítsem azt (5. v.).
Egyértelmű, hogy Nehémiás nem azok közé tartozik, akik szobájukban ülve szövik a bölcs terveket, és meghagyják mások számára a munkát, miközben ők maguk semmit nem tesznek. Nehémiás elsősorban magáénak tekintette a kemény munkát és a költséges áldozatot. Az a férfi, akit nem sokkal ezután neveztek ki Júda kormányzójának, biztosan nem „fotelgenerális” volt. Ez nagyon fontos minden vezető számára, főként Jézus Krisztus egyházában.
Egy helyi egyház tisztségviselőjének lenni nem csak azt jelenti, hogy az illető megmondhatja másoknak, mit tegyenek. Elsősorban nem erről van szó. Arra van szükség, hogy feláldozzuk saját időnket, jobban buzgólkodjunk, és tagadjuk meg magunkat Isten országának előmozdításáért. Ez a cél azonban mindennél jobban megéri! Gondolj csak az egyetemes egyház fejének munkáira és nehézségeire! Ha csak felidézed az Úr Jézus buzgó engedelmességét vagy halálos szenvedéseit, amelyek által letette az Ő életét választott juhai üdvösségéért (Jn 10:11, 15), abból következik, hogy a lelkipásztorok, a presbiterek és a diakónusok aligha tekinthetnek úgy az Ő szolgálatára, mintha abban mások felett uralkodhatnának, vagy a lábukat lógathatnák.
Miután a király – a királyné jelenlétében (Neh 2:6) – jóváhagyta Nehémiás kérését, a két férfi elkezdte kidolgozni a részleteket. Elsőként megállapodtak abban, hogy mennyi időre távozhat el Nehémiás (6. v.). Első kormányzósága 12 évig tartott (5:14; 13:6), de lehet, hogy a királyi palotában játszódó jelenet során Nehémiás csak egy-két évet kapott a fal megépítésére, és Artaxerxes csak később hosszabbította meg ezt az időszakot. (Nehémiás később visszatért Jeruzsálembe kormányzónak, vö. Neh 13:6kk.)
Ezután leveleket írtak, mégpedig menlevelet a biztonságos utazásért, valamint a Jeruzsálemben nem elérhető építőanyagok beszerzésére. Megfigyelhetjük, hogy Nehémiás megemlíti a királyi erdész nevét, valamint három építési projektet, amelyekhez szükség volt fára: „Ha tetszik a királynak, adasson nékem [1] leveleket a folyóvizen túl lakó tiszttartókhoz, hogy hagyjanak engem utazni, míg Júdába érek; És [2] adasson egy levelet Ászáfhoz, a király erdeje őréhez, hogy adjon nékem fákat gerendákul [a] a templom várának kapuihoz, és [b] a város kőfalához, és [c] a házhoz, melybe költözni fogok. És megadá nékem a király, az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint” (2:7–8).
Innen megértjük, hogy Nehémiásnak volt terve. Nemcsak imádkozott (otthonában, 1:4–11 és a palotában 2:4), hanem készült is. Mindent átgondolt, és tudta, mire van szüksége. Így Nehémiás nemcsak olyan ember volt, aki Izráel fiai javát kereste az Úr kegyelmi trónjánál, hanem egyszersmind kegyes és rátermett vezető.
Mennyei Atyánknak mindig volt terve! Választ adott Nehémiás imádságára, amikor Jézus Krisztusért hűséges szolgája és az Ő egyháza iránti jókedvéből megindította Artaxerxes szívét, és így Nehémiás elmondhatta: „megadá nékem a király, az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint” (8. v.). Mindezzel az Ő elvégzett tanácsa és szeretett népe üdvösségét illető kegyelmes akarata ment végbe (Rm 8:28; Ef 1:11).
Nemcsak a zsidók között volt valaki, aki Izráel fiainak javát kereste (Neh 2:10), hiszen a mennyben ott van Isten, aki Jézus Krisztusban az Ő újjászületett és örökbe fogadott gyermekeinek javát keresi, és azt mindig el is nyeri. Nézz a Megváltóra, aki megalázott állapotában a kereszten mintegy 2000 évvel ezelőtt megszerezte megváltásunkat! Tekints fel Őreá, aki most a mennyben, Isten jobbján, felmagasztalt állapotában uralkodik mindenek felett! Mindez a Szentháromság Isten dicsőségét, valamint a katolikus, vagyis egyetemes egyház és minden hűséges helyi egyház javát szolgálja. Szeretteim, csodálatos, hogy Isten örök és kegyelmes céljaiban és Krisztusban mi is ott vagyunk imádságainkkal, rövid, csendes, hirtelen elhangzó imádságainkkal együtt. Rev. Stewart
C. H. Spurgeon a Nehémiás 2:4-ről: „Nehémiás imádsága igen figyelemreméltó volt. Jól tudom ezt, hiszen soha nem felejtkezett el róla. Százszor, ezerszer is imádkoztam már, és nem igazán jegyeztem meg az imádságot követő perceket, vagy éppen a könyörgésre indító eseményeket és érzelmeket. Volt azonban egy-két imádság az életemben, amelyeket soha nem felejtek el. Nem jegyeztem le ezeket naplóba, de emlékszem rájuk, mert különleges időben hangzottak el, olyan komolyak voltak, illetve a válasz is emlékezetes volt. Nos, Nehémiás soha, soha nem felejtette el ezt az imádságát. Amikor lejegyezte e történelmi eseményeket, ezt is leírta: »És könyörgék a menny Istenéhez.« Egy rövid imádság, amely egy kérdés és az arra adott válasz között elhangozhat. Egy kis töredéknyi elcsendesedés, mégis olyannyira fontos, hogy a Jeruzsálem városának helyreállításáról és újjáépítéséről szóló történelmi beszámoló részét képezi, mint a legfontosabb eseményhez vezető körülmények láncolatának egyik eleme. Nehémiás így látta, ezért jegyezte fel: »És könyörgék a menny Istenéhez.«”
Matthew Henry a Nehémiás 2:1–8-ról: „Aki jóindulatot remél a királyoktól, annak biztosítania kell a királyok Királya jóindulatát. A menny Istenéhez könyörgött, aki végtelenül magasabb e hatalmas királynál […] Mindenhol nyitva áll az út a menny felé. Ez nem hátráltatja semmi ügyünket, hanem inkább előbbre viszi azokat. Semmilyen ügy ne is hátráltassa, hanem inkább emelje fel azt.”
A kard: tanács a mai keresztyéneknek
Bátorítani szeretném az egyházak tagjait, valamint a lelkipásztorokat, a presbitereket és a diakónusokat arra, hogy ragaszkodjanak a hithez, „amely egyszer a szenteknek adatott” (Júd 3), hiszen a megalkuvások napjaiban élünk, amikor hiányzik az igazság szeretete. Szeretnék előhozni néhány lelki példát és párhuzamot a 19. század hadtörténetének egyik megdöbbentő eseményéből.
A krími háború (1853–1856) során az Egyesült Királyság, Franciaország, az Oszmán Birodalom, valamint a Szárd–Piemonti Királyság harcolt az Orosz Birodalom ellen. Ebben a háborúban volt egy tragikus lovasütközet Balaklavánál (1854), amelyet Lord Alfred Tennyson A könnyű lovasbrigád rohama című költeményében örökített meg. A vers a bátorság és a merészség mozgalmas szemléltetése. Most azonban nem a csatáról fogunk beszélni, hanem csak az egyik eseményéről.
A roham végén holtan találtak egy brit lándzsást a csatatéren. Ez nem volt rendkívüli, hiszen a brit lovasság komoly veszteségeket szenvedett az ütközetben. Mindazonáltal volt valami szokatlan a katonát és körülményeit illetően. Egyedül találtak rá, nem volt körülötte egyetlen bajtársa sem. Holtteste körül elesett ellenségek tucatjai hevertek, akiket ő ölt meg. Nyilvánvalóan elvesztette a lovát, amelyet valószínűleg kilőttek alóla, és a legközelebbi ellenséges álláspontra rontott, hogy karddal küzdjön ellenük.
Miért tudott olyan sok ellenséget levágni ez a lándzsás? Erősebb volt, távolabbra elért, mint az oroszok? Vagy azért, mert neki volt kardja, ellenségeinek pedig nem? Nem. Ez a lándzsás éppolyan volt, mint a könnyűlovasság többi tagja: könnyű. Nem volt magas vagy izmos. Inkább az orosz tüzérség volt nagy és erős. Ilyeneknek kellett lenniük, hogy a csatatérre hurcolhassák a nehéz tüzérségi eszközöket. Messzebbre elértek, és nekik is volt kardjuk.
A vizsgálódás során a halott lándzsás felfedezői észrevették, hogy az orosz kardok több mint 50 helyen sebezték meg, ebből 20 csapás a fejét érte. Azonban ezek inkább csak zúzódások voltak, mint vágások. Az ellenfelei azonban halálos sebeket kaptak. Egyértelművé vált, hogy a lándzsás fő előnye az volt, hogy miközben az ellenségei kardjai tompák és hatástalanok voltak, az ő szablyája éles és halálosan hatékony volt.
A lándzsás sokszor hallhatta a kiképzés során ezeket a szavakat: „Életed a kardon múlik, és engedned kell, hogy elvégezze feladatát. Tartsd élesen a kardodat, és ne bízz saját erődben! Ha saját erődre támaszkodsz, akkor gyengeséged miatt elbuksz. Bízz a kardodban!” Megtanulhatta, hogyan kell tökéletesen megélesíteni a kardját egy fenőkővel, egy fenőszíjjal és zergebőrrel. A kardhüvely a kard élét védte, nem pedig – ahogyan manapság általában gondolják – a viselőjét attól, hogy megvágja magát.
A lándzsás másik előnye az volt, hogy elődei egy kézikönyvben leírták a tapasztalataikat arról, hogyan kell a kardot mesterien használni. Hiába éles egy kard, ha valaki nem tudja forgatni, akkor haszontalan lesz. A lándzsást figyelmeztették arra, hogy ne saját gondolataira támaszkodjon, hanem kövesse a feljegyzéseket, és gyakoroljon, gyakoroljon, gyakoroljon.
A Zsidók 4:12-ben azt olvassuk, hogy „Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél.” Nagyon fontos ez a hasonlat! Egy fizikai kardtól eltérően a Szentírás már éles, hatékony, sőt élő! Hagyjuk, hogy Isten Igéje elvégezze a munkáját! Bízz benne mint Jehova erős fegyverében! Ám ha nem tudod, hogyan kell használni, úgy forog majd a kezedben, mintha tompa és hatástalan lenne.
Az évek során kitartó tanulmányozás, kemény tapasztalatok, tanbeli viták, imádságok, istenfélő tanácskozások, gyűlések és zsinatok munkája nyomán valamiféle lelki kardforgatási kézikönyv született. Ezek az egyházak nagyszerű kátéi és hitvallási iratai. Ezekből tanulhatja meg a teológiai tanár, a lelkipásztor, a presbiter, a diakónus, a teológushallgató és az egyháztag, hogy miként kell helyesen használni a kardot.
Azok az egyházak, amelyek elfelejtkeztek a hitvallásokról, és elhagyták azokat, azt is elfelejtették, hogyan kell forgatni a kardot. Az számukra már rozsdás és tompa. A csata napján hatástalannak bizonyul, és így könnyen legyőzetnek.
Alázatosan sürgetem Isten népét, hogy maradjon állhatatos akkor, amikor a Brit-szigeteken és a világ többi részén található egyházak nagy többségében égbekiáltóan látható egy nagy hitehagyás. Ne próbáljuk a Lélek kardjának élét kicsorbítani (Ef 6:17; vö. Ézs 30:10)! Ragaszkodjunk hűségesen az egyetemes és a református hitvallásokhoz! Ne vegyük félvállról a keresztyén felnőtteknek, a szövetség gyermekeinek és a jövendő lelkipásztoroknak a tanítását és kiképzését, hanem buzgón legyünk készek arra, hogy élesebb legyen, mint bármikor ezelőtt. Engedjük a kardnak, hogy elvégezze munkáját!
A könnyűlovassági roham után az Ír-szigetről származó protestáns túlélők egy barlangban gyülekeztek össze, hogy dicsőítsék szuverén Urukat. Megemlékeztek egy holland férfiról is, Orániai Vilmosról, aki a dicsőséges forradalom (1688) és az írországi boyne-i csata (1690) során felszabadította őket a római katolikus zsarnokság alól, hogy szabadon tarthassanak istentiszteletet.
Keresztyénként tisztelettel emlékezünk meg az ószövetségi (vö. Zsid 11) és az újszövetségi kiválóságokról csakúgy, mint azokról a nagyszerű szentekről (pl. Athanasius, Augustinus, Luther Márton, Kálvin János, Francis Turretin, Herman Hoeksema), akiket Isten azóta támasztott arra, hogy hirdessék és védelmezzék a szeretett igazságot, amelynek tanúi vagyunk.
Még fontosabb, hogy emlékezzünk meg dicsőséges Megváltónkról, és imádjuk Őt, aki engesztelő áldozata által lelki szabadságot hozott szeretett népének. Dicsőítsük Krisztust, akinek szájából kétélű éles kard jön ki (Jel 1:16; vö. Ézs 49:2; Jel 2:12, 16; 19:15, 21). Ne feledjük, hogy „megáll az Istennek erős fundamentoma, melynek pecséte ez: Ismeri az Úr az övéit; és: Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja” (2Tim 2:19). Brian Crossett, a CPRC presbitere
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
