A megigazulás és az öt Sola
A Róma 4:1–3 mind az öt reformátori Solát tanítja. A megigazulás egyedül hitből van (Sola Fide), nem pedig cselekedetekből: „Mert ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt” (2. v.). A megigazulás kizárólag hitből való: „Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az ő néki igazságul” (3. v.).
A megigazulás egyedül kegyelemből van (Sola Gratia), hiszen semmilyen szinten vagy módon nem cselekedetekből való (2. v.).
Az egyedül hit által és egyedül kegyelemből való megigazulást egyedül a Szentírás tanítja (Sola Scriptura): „mert mit mond az írás [nem a bukott ember, nem az istentelen világ, nem a hamis egyház, sőt nem is az igaz egyház]: hitt pedig ábrahám az istennek, és tulajdoníttaték az ő néki igazságul” (3. v.) Itt az újszövetségi Írás az ószövetségi Írást idézi (1Móz 15:6). Világos, hogy a megigazulás ugyanaz az Ó- és az Újszövetségben, noha Isten Igéje a másodikban teljesebben fejti ki ezt az igazságot.
Az egyedül hit által, egyedül kegyelemből és egyedül a Szentírás szerint való megigazulás egyedül Isten dicsőségére szolgál (Soli Deo Gloria). Amikor a Róma 4:2 így szól: „Mert ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt”, akkor előfeltételezi, hogy a bűnös megigazítása nem az ember dicsőségét szolgálja, hanem az áldott Szentháromságét.
Az egyedül hit általi, egyedül kegyelemből való, egyedül a Szentírás szerinti és egyedül Isten dicsőségére szolgáló megigazulás egyedül Krisztusban van (Solus Christus). A megigazulás nem Ábrahám (vagy bármely másik ember) cselekedete (2. v.), így tehát valaki más igazságából kell származzon. Az Ábrahámnak adott háromszoros ígéret magába foglalta az áldást, a magot és a földet, amelyek mind egyedül Krisztusban vannak: az áldás (Gal 3:13–14), a mag (Gal 3:16, 29) és a föld is (Rm 4:13; Ef 1:10). Hogy a megigazulásunk Krisztusban van, azt világosan tanítja a Róma 3, 5 és 10 csakúgy, mint sok más igehely (pl. Jer 23:5–6; 1Kor 1:30; 6:11; 2Kor 5:21; Fil 3:9; 2Pt 1:1).
„Mit mondunk tehát, hogy Ábrahám a mi atyánk nyert volna test szerint?” (Rm 4:1). Itt nem pusztán arról van szó, hogy mit mond a Biblia Ábrahámról, hanem arról is, hogy mi az, amit ő személyesen nyert, talált, tapasztalt, vagy megismert. Ábrahám megértette, hogy ha ő „cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt” (2. v.) Az ősatya számára egyértelmű lett, hogy semmije nincs, amivel dicsekedhetne. Korábban bálványimádó volt Úr városában (Józs 24:2), és tudta, hogy minden cselekedete bűnös, és soha nem állhatja ki Isten beható, szent vizsgálódását.
Pozitívan fogalmazva Ábrahám – Isten kegyelméből – megértette és felfedezte, hogy a megigazulás egyedül hitből van: „Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az ő néki igazságul” (Rm 4:3). Tudta, hogy Isten előtt igazsága van, mégpedig egy tökéletes, neki tulajdonított igazsága, amely megáll a végső ítéletben: Isten igazsága az eljövendő Messiásban. Nem csoda, hogy Ábrahám örvendezett, hogy meglátja Krisztus napját, és örült (Jn 8:56)!
Te elnyerted-e már, amit Ábrahám: Krisztus igazságát, amely az evangélium elhívése által számíttatik be neked? Ismerjük meg egyre jobban ennek az igazságnak a gazdagságát és mélységét, annak minden dicsőségében és vigasztalásában! Rev. Stewart
A jó szándékú ajánlat (well-meant offer) és az organikus egység (2)
1) Egy olvasónk újabb kérdése a kegyelmes, jó szándékú felajánlás tanításával szembeni vádunkkal kapcsolatos. Ez a tanítás azt hirdeti, hogy Isten megváltozik: előbb szeret minden embert, majd pedig a pokolra veti őket – ez bizonyosan az isteni gyűlölet kifejezése. Isten azonban változhatatlan, azaz nem tud változni, és nem is változik. Az olvasónk azonban azt állítja, hogy Ő megváltozik.
„Nem volt-e egy olyan pillanat az örökkévalóságban, amikor Isten nem teremtett? Ezután egy olyan pillanat következett, amikor mindent megalkotott, majd ismét egy olyan pillanat jött el, amikor megpihent, és többet nem teremtett. Ez nem azt mutatja-e, hogy Isten változik? Isten azt tesz, amit csak akar, szeretne, kíván stb. Így dönthet úgy, hogy egy ideig »szeret« valakit valamilyen célból vagy okból, amelyet alkalmasnak talál, majd tetszése szerint úgy dönt, hogy ugyanezt az embert »gyűlöli«.”
Az olvasónk több súlyos hibát is vét a kérdésében . Az egyik tévedése, hogy Isten tanácsára nézve az időről beszél: „egy pillanat az örökkévalóságban”. Valójában maga az idő is Isten teremtménye (2Tim 1:9). Isten örökkévaló, és eldöntötte, hogy a föld teremtésekor az időt is megalkotja. Isten örökkévalóságát tagadnánk, ha azt mondanánk, hogy tanácsvégzése (vagy Ő maga) függ az időtől. Ez azt is jelentené, hogy Isten változik – ez az Ő változhatatlanságát tagadja.
A kérdéssel kapcsolatos második probléma, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy Isten bármit megtehet, amit akar (tekintet nélkül az Ő lényére vagy természetére). Ez nagyon hasonlít a római katolikus skolasztikusok érveire, akik efféle kérdésekről vitatkoztak: „Ha Isten mindenható, akkor teremthet-e két hegyet, amelyek között nincsen völgy, vagy olyan nehéz követ, amelyet nem tud felemelni? Ha Isten mindenható, akkor tud-e vétkezni?” Ezekre a komolytalan kérdésekre a felelet: Isten csak azt teszi és teheti, ami összhangban áll az Ő isteni lényével és természetével, valamint az ellentmondásmentesség törvényével vagy igazságával.
Az olvasó kérdésére egyébként egyértelmű a válasz: „én, az Úr, meg nem változom” (Mal 3:6; vö. 4Móz 23:19; Zsid 1:10–12). Ez pontosan azt jelenti, amit állít. Isten tanácsvégzése tehát ugyanolyan örökkévaló, mint Ő maga. A történelem nem más, mint hogy Isten véghez viszi az Ő örök tanácsát, amelynek az időnek nevezett teremtmény is része.
Az örökkévalóság és az idő közötti kapcsolat mélységes titok. Sokszor töprengtem rajta, sőt még egy kollégámmal együtt is gondolkoztunk rajta. Azonban tudjuk, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, mi pedig csupán apró porszemek vagyunk, akik csak egy kicsit értünk meg az Ő hatalmas tetteiből.
2) „Minél szorosabb kapcsolatba kerülünk az evangéliummal, annál jobban megismerjük az üdvösség útját, és Isten annál többet követel tőlünk. Ebben a tekintetben is igaznak bizonyul a mi Megváltónk szava a Lukács 12:47-ben: „És a mely szolga tudta az ő urának akaratát, és nem végezte el, sem annak akarata szerint nem cselekedett, sokkal büntettetik meg.” Ez az állítás főként azokra vonatkozik, akik az Úr szőlőjében munkálkodnak, de az alapelv sokkal szélesebb körben igaz.
Ninive férfiai és Séba királynője felkelnek majd az ítéletben Jézus napjainak zsidó nemzedékével szemben, és kárhoztatják őket (Mt 12:41–42), mert noha kevésbé voltak kiváltságosak, mégis több tiszteletet adtak az Úr Igéjének. Sodomának, Tirusnak és Sidonnak könnyebb dolga lesz az ítélet napján, mint azoknak a galileai városoknak, amelyekben Jézus a legtöbbet munkálkodott (Mt 11:20–24). Ők ugyanis soha nem hallották az újszövetségi evangéliumot, amelyben a zsidók gazdagon részesültek. Ez a nagyobb felelősség nem magyarázható-e azzal, hogy az evangélium hirdetése valóban egy csodálatos dolog?”
Általánosságban szólva a kérdező tisztán és igazán bemutatja annak lényegét, hogy miként viszonyul az ember az evangéliumhoz: minél közelebb áll valaki az evangélium tiszta hirdetéséhez, annál nagyobb a felelőssége. A Lukács 12:47, amelyre olvasónk is utal, egyértelműen ezt állítja.
Helyénvaló, ha jól megértjük ennek a következményét. A református és a presbiteriánus egyházakban ragaszkodnunk kell régi, nemes örökségünkhöz, amelyet az evangéliumban nyertünk. De mi történt Amerikában és Európában? Ezek az egyházak többnyire hitehagyottak lettek. Nagyon sokan a materializmus és a világiasság útjára tévedtek. Az evangéliumot elutasítva többen szektákhoz csatlakoztak, vagy teljesen elhagyták a Szentírást. Sokan az arminiánizmus eretnekségével rontották meg az igazságot. Az igaz egyház olyan, „mint kaliba az ugorkaföldön, mint megostromlott város”, egy nagyon kicsi maradék (Ézs 1:8–9). Gondoljunk arra az ítéletre, amely el fogja érni mindazokat, akik hitehagyásba süllyedtek, szemben Kelet pogányainak ítéletével, akik ezüst- és kőbálványokat imádnak. A kérdésben említett félelmetes felelősség arra késztet minket, hogy térdre boruljunk, és irgalomért esdekeljünk.
Mindazonáltal a Lukács 12:47 egyáltalán nem a kegyelmes, jó szándékú evangéliumi ajánlatról beszél. Ebben a szakaszban semmi nem utal arra, hogy Isten megáldana vagy szeretne minden egyes embert, aki hallja az igehirdetést. Csak egy figyelmeztetést látunk, miszerint az ítéletük nagyobb, mert hitetlenségükben elutasították az evangélium teljesebb kijelentését.
A Szentírás tanítását megvizsgálva az arminiánus elmélet helyett valami teljesen mással találkozunk. Valóban jó hirdetni az evangéliumot azoknak, akik elvetik azt. Ez olyan, mint az eső és a napsütés, amely minden földműves földjét eléri. Ez nem általános kegyelem, hanem közös eső és napsütés. De nem igaz, hogy Istennek minden ajándéka jó? Ad-e bármikor is rossz ajándékot? Félelmetes ítéleteket küld a gonoszokra, de az Ő ajándékai csodálatosak, és mindig jók.
Ha az jó, amit Isten akkor tesz, amikor valakinek megadja a mindennapi kenyerét, akkor a koronavírus rossz? Van olyan, hogy Isten hirtelen úgy dönt, hogy rossz dolgokat ad az embernek, miközben általában jó ajándékokat ad? Mitől jó egy ajándék? És mitől rossz? Vajon amit szeretünk, az jó, amit pedig nem szeretünk, az rossz? Az határozza meg, hogy mi a jó, és mi a rossz, hogy mit érzünk azzal kapcsolatban, amit Isten ad az életünkbe?
Nem értem az effajta gondolkodást. Tény, hogy Isten ajándékai önmagukban jók. Isten soha nem ad rossz ajándékokat. De vajon kegyelem-e az eső? Vajon úgy kell tekintenie a földművesnek a vetést tönkretevő aszályra, mint Isten rossz ajándékára? Sokan ezzel a dilemmával szembesülve így szólnak: „Nem, a rossz dolgokat az ördög küldi; Isten csak jó dolgokat küld.” Négy különböző felekezet igehirdetőjét interjúvolták a TV-ben a World Trade Center elleni terrortámadással kapcsolatban (2001. 09. 11.). A műsorvezető ezt a kérdést tette fel: „Isten küldte-e ezt a katasztrófát? Vagy volt-e hozzá bármi köze?” Senki nem válaszolt igennel. Noha maga a műsorvezető nem keresztyén volt, ezen annyira felháborodott, hogy kiment a teremből.
Isten minden ajándéka jó, de akik bűnre használják fel azokat, azok visszaélésük miatt nagyobb büntetésben fognak részesülni. Ha a Lukács 15 tékozló fiúja az örökségből ráeső résszel visszaélve kicsapongó életmódot folytatott, ez vajon rosszá teszi-e az apja neki adott ajándékát? Az jó volt, tekintet nélkül arra, ahogyan az önfejű fiú használta, ugye? A Szentírás azt tanítja, hogy minden jó Isten népének, még a katasztrófák is (Rm 8:28), de minden átok a gonoszok számára. Olvassuk csak el a 73. zsoltárt és a Példabeszédek 3:33-at!
Most azonban az evangélium hirdetéséről van szó. Erre a Szentírás Isten oldaláról tekint. Az Ézsaiás 55:8–11-ben azt olvassuk, hogy Isten Igéje sosem tér vissza Hozzá üresen. Az Úr nem mindenkihez kegyelmesen viszi el az evangéliumot, hogy azután lássa, hogy az emberek tönkreteszik a terveit. Az evangélium olyan, mint az eső, amelyet Isten küld, és bizonyosan növekedést ad a gabonának, de a tövisnek is. Ez azt jelenti, hogy az evangélium Isten hatalma az üdvösségre (Rm 1:16) a választottak számára, egyszersmind az eszköz, amely által Isten megkeményíti a bűnösöket, akik elvetik az evangéliumot. Ugyanez a kép található a Zsidók 6:7–8-ban is a megbocsáthatatlan bűnnel kapcsolatban.
Végül hadd utaljak a 2Korinthus 2:14–17-re. Pál elismeri, hogy sokan hallották ugyan a szolgálatát, de megtagadták a hozzájuk szóló parancsot: higgy Krisztusban. Azonban azt írja, hogy a hűséges igehirdetők mindenképpen kedvesek Isten előtt, tekintet nélkül arra, hogy a hallgatók elhiszik vagy elutasítják az evangéliumot, mert az evangélium mindig elvégzi az Ő célját. Némelyekben újra meg újra életet ébreszt, amíg el nem juttatja őket a mennyei, örökkévaló életre. Másokban azonban, akik lelkileg halottak, a halált munkálja, amíg az egyre rosszabb nem lesz, és végül a pokolban tetőzik. Pál viszont azt mondja, hogy Isten mindig diadalt ad az evangélium hirdetésének, mert az mindig elvégzi az Ő célját.
Nem csoda, hogy az apostol így szól: „és ezekre kicsoda alkalmatos?” (2Kor 2:16). Az evangélium szolgája számára nehéz látni, amikor valaki elutasítja Isten Igéjét, különösen saját gyülekezetében, de a missziói területen is. Pál azonban így folytatja: „Csak azért, mert fáj látnunk az evangélium elutasítását, nem változtatjuk az evangéliumot élvezetesebbé annak megrontásával, és így a lelkipásztor nem hirdeti ezt a bűnösnek: »Isten szeret téged, és üdvözíteni akar«” (vö. 17. v.).
Isten mindig elvégzi szuverén célját. Nem azért, mert az ember elutasítja az Ő szeretetét, hanem mert mindenben szuverén, amit tesz. Boruljunk le alázatosan a szuverén Isten előtt, aki mindent az Ő jó tetszése szerint végez, és dicsőítsük Őt, mint az egyedüli Istent! Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
