A változhatatlan Isten (3)
Isten, aki változhatatlan Önmagában (Zsolt 102:28; Mal 3:6; Jak 1:17), örök tanácsvégzésében is változhatatlan. Isten tanácsvégzése az Ő örök terve vagy szándéka a mennyre és a földre, az angyalokra és az emberekre, valamint minden teremtményre vonatkozóan. Magába foglal minden apró részletet ami bolygónkon, bolygónk alatt vagy fölött történik, mert Ő „mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik” (Ef 1:11). A Westminsteri Hitvallás szerint „Isten az örökkévalóságtól, akaratának legbölcsebb és legszentebb tanácsvégzése által szabadon és változhatatlan módon elrendelt mindent, ami lesz” (3. fejezet 1. rész).
Isten változhatatlan tanácsvégzéséről, az Ő mindent magába foglaló tervéről és szándékáról a Szentírás kijelenti, hogy – annak örök meghatározójához hasonlóan – az is változhatatlan. Jehova így szól: „tanácsom megáll, és véghez viszem minden akaratomat” (Ézs 46:10). A Zsidók 6:17 említi „az ő végzése változhatatlan voltát”. A Jakab 1:17 szavait használva Isten örök tanácsvégzésében Őhozzá hasonlóan nincs változás vagy változásnak árnyéka.
Isten változhatatlan tanácsvégzése magába foglalja azt is, hogy Ő szuverén módon némelyeket feltétel nélkül kiválasztott az üdvösségre Jézus Krisztusban, másokat pedig elvetett a bűneikben való pusztulásra. Kiválasztásunkról az Efézus 1:4 megmutatja, hogy Isten „magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt”. Az elvetés bizonyítékaként idézzük fel a Júdás 4 istentelen embereit, akik „régen előre beírattak ezen ítéletre”. A kiválasztás és az elvetés klasszikus bibliai példája Izsák és Rebeka ikergyermekei, Jákób és Ézsaú. Mielőtt a két fiú megszületett volna, így mikor még „semmi jót vagy gonoszt nem cselekedtek”, Isten végzésének beteljesítésére ez volt az Ő örök akarata: „Jákóbot szerettem, Ézsaút pedig gyűlöltem” (Rm 9:11, 13).
Isten szuverén tanácsvégzése miatt a választottak és az elvetettek száma változhatatlan. A veszedelemre készített és a dicsőségre eleve elkészített edények száma bizonyos (Rm 9:22–23). A Westminsteri Hitvallás 3. fejezetének 4. cikkelye helyesen fogalmaz: „Az ekképpen predestinált és elrendelt angyalok és emberek, különösképpen és változhatatlan módon vannak erre szánva, és számuk oly bizonyos és meghatározott, hogy az se nem növelhető, se nem csökkenthető.”
A választottak és az elvetettek neve is változhatatlanul rögzített. Az üdvösségre rendeltek nevei a világ kezdete óta fel vannak jegyezve az élet könyvébe, amely a Bárányé (Jel 13:8; 17:8). Másrészt viszont például Júdás Isten szemében mindig a veszedelemnek a fia, a pokol fia volt (Jn 17:12).
Isten változhatatlansága nemcsak azt vonja maga után, hogy az Ő örök tanácsvégzése – beleértve a kiválasztást és az elvetést is – változhatatlan, hanem erős bizonyítékot szolgáltat Krisztus istenségére nézve is. A Zsidók 1:10–12 a Zsoltárok 102:26–28-at idézi az Úr Jézussal kapcsolatban: „Te Uram kezdetben alapítottad a földet és a te kezeidnek művei az egek; Azok elvesznek, de te megmaradsz, és mindazok, mint a ruha megavulnak. És palástként összehajtod azokat és elváltoznak, te pedig ugyanaz vagy és a te esztendeid el nem fogynak.”
Az örökkévaló Fiú nem változott meg azzal, hogy testté lett, azaz valódi, teljes emberi természetet vett magára. A Fiú Istent nem változtatta meg a kereszt, ahol elhordozta választottai bűnének szörnyű büntetését. Valójában a kereszt Isten változhatatlanságának legdicsőségesebb megnyilvánulása. Jehova végtelen igazsága elégtételt követel még akkor is, ha ezt saját testté lett Fia helyettes, engesztelő áldozatában nyerheti csak el. Isten végtelen irgalma változhatatlan, így Jézus Krisztusban szeretett népe iránti könyörületessége is. Olyan változhatatlan, hogy Jehova nem kedvezett saját egyszülött Fiának (Rm 8:32).
Az Isten változhatatlanságáról szóló gyönyörű bibliai tanítás a vigasztalásunkat szolgálja. Először is Jehova szövetsége nem változhat: „Én változhatatlanul a ti Istenetek leszek, ti pedig változhatatlanul az én népem.” „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad” (Ézs 54:10).
Másodszor a Zsoltárok 102:28–29 azt tanítja, hogy Jehova változhatatlansága („De te ugyanaz vagy, és a te esztendeid el nem fogynak.”) biztosítja az egyház megmaradását („ A te szolgáidnak fiai megmaradnak, és az ő magvok erősen megáll előtted.”)
Harmadszor a változhatatlan Isten az Ő változhatatlan szövetségében nemcsak egyházát, hanem az egyes hívő embereket is megtartja. A 2Timótheus 2:19 biztosít minket afelől, hogy Jehova kegyelmesen megőrzi minden egyes gyermekét („Mindazáltal megáll az Istennek erős fundamentoma, melynek pecséte ez: Ismeri az Úr az övéit”), ezért pedig hálából szent életet kell élnünk („Álljon el a hamisságtól minden, a ki Krisztus nevét vallja.”)
Isten változhatatlanságát látva micsoda a mi feladatunk? Először is ne bízzunk semmi evilági dologban, így a bizonytalan gazdagságban (1Tim 6:17) vagy az állhatatlan emberben. Ne bízzatok a fejedelmekben (Zsolt 146:3), mert akkor megtört nádszálra támaszkodnál (Ézs 36:6). „Ne szeressétek a világot, se azokat, a mik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete.” Miért? Mert „a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de a ki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2:15, 17).
Másodszor: inkább bízzunk a Szentháromság Istenben, aki Jézus Krisztusban jelentette ki magát. Krisztus váltott meg minket az örökkévaló szövetség vére által. Bízz Őbenne minden ideigvaló és lelki dologgal kapcsolatban! Elvégre Ő Jehova, a nagy Vagyok, aki Vagyok, aki változhatatlan, és így mindig hűséges Igéjéhez és ígéreteihez (Ézs 26:4; Zsid 6:11–20).
Harmadszor – amint a változhatatlan Istenről gondolkozunk, és Őt szeretjük, – az Ő kegyelme által küzdjünk azért, hogy mi magunk is állandóbbak és hűségesebbek legyünk, nem pedig egyszer fent, egyszer lent, ma kegyesek, holnap gorombák, reggel kedvesek, este ingerlékenyek. Inkább mindig legyünk ugyanazok: folyamatosan szeressük az Urat, a mi Istenünket teljes szívünkből, és felebarátunkat, mint magunkat. „Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 15:58). A változhatatlan Isten ezt ígéri: „Légy hív mind halálig, és néked adom az életnek koronáját” (Jel 2:10). Rev. Stewart
A „barátságevangélizáció”
Egy olvasónk kérésére az úgynevezett barátságevangélizációval foglalkozunk: „Szeretném, ha írna pár szót arról, hogy mi a különbség aközött, hogy valaki a világ barátja (azaz Isten ellensége), vagy barátkozik a hitetlenekkel, hogy hidat építsen feléjük, és megossza velük az evangéliumot (Life on Life, azaz élet az életre és Word of Witness, azaz a tanúság szava).”
A barátság- vagy kapcsolati evangélizáció lényege, hogy barátságokat kötünk a hitetlenekkel, bevezetjük őket otthonunkba és életünkbe, hogy lehetőséget nyissunk arra, hogy megosszuk velük az evangéliumot. Az egyik Life on Life honlap javaslata szerint az „élet az életre” tanítványozás egyik első lépése egy hitetlen emberrel való kapcsolat kialakítása lehet.
A Biblia azonban világosan beszél arról, hogy ne barátkozzunk a hitetlenekkel. Olvasónk kérdése utal a Jakab 4:4-re: „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? A ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” Kemény szavak ezek. Akik nem hallgatnak Jakabra, azokat például parázna férfiaknak és asszonyoknak nevezi. Azért érdemlik meg ezt a nevet, mert a világ barátsága hűtlenség Istennel szemben.
Más szakaszokat is találunk ezzel kapcsolatban. A 2Korinthus 6:14–18 így szól: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, a mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek. Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket, És leszek néktek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá, és leányaimmá, azt mondja a mindenható Úr.”
Ugyanezt az üzenetet hirdeti az Ószövetség is: „És bátorságban lakozik Izráel, egymaga” (5Móz 33:28). Amikor Jósafát, Júda királya háborúba indult a gonosz Akhábbal, Izráel királyával együtt, akkor Jéhu próféta így feddte meg: „Avagy az istentelennek kellett-é segítségül lenned, és az Úrnak gyűlölőit szeretned? Ezért nagy az Úrnak haragja ellened” (2Krón 19:2).
Ezek a bibliai szakaszok az ellenségeskedést mutatják be: a hívő és a hitetlen között fennálló lelki elkülönülést és szembenállást, amelyet a hívőnek egész életében fenn kell tartania. Nem házasodhatunk hitetlenekkel (1Kor 7:39), nem barátkozhatunk az istentelenekkel és a világgal (Jak 4:4), és nem lehetünk semmiféle kapcsolatban a hitetlenekkel, ha az felemás iga lenne (2Kor 6:14), pl. üzleti kapcsolatok, barátságok vagy világi okok és célok. Miért? Mert lelkileg mások vagyunk – nem magunk miatt, hanem kegyelemből.
Gyakran azt az érvet hozzák fel, hogy ha a hívő összeköti életét az istentelennel, akkor átformálhatja: sóvá és világossággá lehet, és megváltoztathatja azt a világot, amelyben él, azt az embert, akivel házasságra lép, vagy a hitetlen barátait. Azonban fennáll a veszély, hogy a világ vagy a hitetlen helyett maga a hívő változik meg. Valaki így mondta: „Egy csepp méreg sok vizet beszennyez, de a sok víz nem hígítja fel eléggé a mérget ahhoz, hogy az ne legyen veszélyes.” Ez az Aggeus 2:11–13 lényege. Ha egy szent dolog kapcsolatba lép egy tisztátalannal, akkor a szent tisztátalanná válik, de a tisztátalan nem lesz szentté.
A Máté 5:13–16 sem igazolja a keresztyén ember efféle viselkedését. Ezt a szakaszt úgy magyarázzák, hogy amikor a hívők a hitetlenekhez kötik magukat, akkor világosabbá és ízesebbé teszik őket. A hívő feladata, hogy a világ barátjaként, az ő erőfeszítéseikhez csatlakozva, céljaikat elfogadva a világot világosabbá és ízesebbé tegyék. Ezzel teljesen félreértelmezik ezt a bibliai részt. Az, hogy a hívők a világ világossága, nem azt jelenti, hogy ennek a világnak a sötétségét kicsit meg kell világosítaniuk, hanem arról van szó, hogy a bűntől megsötétedett világban ők az egyedüli világosság. Az, hogy ők a föld sói, nem azt jelenti, hogy a feladatuk ezt a világot kevésbé „ízetlenné” tenni, és jó hatással kell lenniük ennek a világnak a kultúrájára. A világ minden sója sem tudja megjavítani a romlott húst. Ehelyett arról van szó, hogy kegyelemből a világban egyedül nekik van ízük. Ezért ez a bibliai szakasz nem arra szólít fel, hogy vessük bele magunkat a világba, és onnan szerezzünk barátokat, hanem a szembenállást írja le: a hívő és a hitetlen, az egyház és a világ közti nagy lelki különbséget.
A világ világosságaként az a feladatunk, hogy világítsunk, nem pedig az, hogy ezt a világot kevésbé sötét hellyé tegyük. Világítsunk mint olyan tanúk, akiket Isten arra használ, hogy megmentse az övéit: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5:16)! Ezt nevezhetjük bizonyságtételnek, és ez minden egyes hívőnek a feladata. A hívő úgy tesz bizonyságot, hogy választ ad, ha megkérdezik a benne lévő reménység felől (1Pt 3:15). Erre csak akkor van lehetősége, ha a hitetlen látja, hogy ő más a munkájában, a házasságában, a családi életében, a hetedik nap megszentelésében és másokhoz való viszonyulásában. A hívő akkor is tanú, amikor jót tesz azokkal, akik nem hisznek: „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket” (Mt 5:44). Ez azonban más, mint barátkozni velük és az életünk részévé tenni őket. Sokszor a hívő egyetlen bizonyságtétele, amikor megpróbált beszélni nekik a Krisztusba vetett reménységéről, de nem járt sikerrel.
Azonban a Biblia nem ezt nevezi evangélizációnak. Az evangélizáció a Szentírásban az, amikor az egyház felügyelete alatt, az egyház képviseletében az evangéliumot hirdetik azok, akiket Isten elküldött (Csel 14:1–3; 14:26–27; 15:1–31, 36–41; 21:17–26). Ezzel kapcsolatban is sok zűrzavar van, amikor például fiatalok elindulnak „evangélizálni” elhívás vagy kiküldés, valamint helyes felügyelet, sőt pénzügyi támogatás nélkül. Az efféle „evangélizáció” szabálytalan, kevés eredménnyel jár, és gyakran csak szégyent hoz az egyházra. Minden hívőnek feladata a Jézusról szóló bizonyságtétel, de nem mindenki evangélista. Minden hívőnek feladata, hogy Jézus tanúja legyen a szavaival és az életével, de nem úgy, hogy barátokat szerez a világból. Bizonyságtételének középpontjában Isten üdvözítő kegyelmének csodálatos eredménye áll: a különbség közte és a hitetlen ember között, a különbség Istentől megáldott élete és a hitetlen pokolba tartó élete között.
A „barátságevangélizáció” tehát nem biblikus, és az ezt hirdető szervezetek nem mozdítják elő Krisztus és országa ügyét. Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
