CR News – 2023. július• XIX. kötet 15. szám

        

Krisztusba öltözve (2)

A legutóbbi számunkban arról a csodálatos igazságról olvashattunk, hogy az Úr Jézust öltöztük fel. Isten egész választott, megváltott és újjászületett népe felöltözte Krisztust (Gal 3:27). Kálvin János így magyarázza ezt a szakaszt: „Minél nagyobb és magasztosabb az, hogy Isten fiai vagyunk, annál felfoghatatlanabb számunkra, és annál nehezebben győződhetünk meg róla. Ezért [Pál] röviden emlékeztet arra, milyen a kapcsolatunk vagy inkább egységünk Isten Fiával, hogy ne kételkedjünk: ami az övé, azt megosztja velünk. Ruhához hasonlítja, amikor azt mondja, hogy a galaták Krisztust öltötték magukra. De úgy érti: olyannyira bele vannak oltva Krisztusba, hogy Isten színe előtt Krisztus nevét és személyét viselik, és Isten inkább őbenne, mint önnön magukban tekint rájuk” (Kálvin: A Galatákhoz írt levél magyarázata. A Galata, az Efezusi, a Filippi, a Kolosséi és a Thesszalonikai levelek magyarázata. I. kötet. Kálvin Kiadó, Budapest, 2016. 91.)

Ebben a cikkben három gondolatot fogunk kifejteni: (1) lelki ruhánk különféle céljai, (2) hogyan lett az Úr Jézus az öltözékünk, és (3) hogyan viszonyuljunk ehhez a ruhához.

Kezdjük azzal, hogy miért viselnek az emberek ruhát. Először is az öltözékünk alapvetően a mezítelenségünk eltakarására szolgál. A bűneset óta az embereknek ruhát kell hordania. A fürdéshez vagy kórházi műtéthez való levetkőzés csak a szabályt erősítő kivételek. A mezítelenség a legtöbb esetben a nudisták bolond állításai és gyakorlatai ellenére bűnös vagy szégyenteljes (1Móz 3:7, 10–11, 21).

Első szüleink engedetlensége miatt az embert két fontos fél is fel akarta ruházni lelkileg. Az egyik fél nem más, mint maga az ember. Ádám és Éva fügefaleveleket kötöttek össze, hogy eltakarják magukat (1Móz 3:7). Az istentelenek „jó cselekedeteikbe” akarnak öltözni annak dacára, hogy azok valójában szennyes ruhák (Ézs 64:5). A mindenkori törvényeskedőkhöz hasonlóan az apostolok napjaiban élő galáciai judaisták is rosszul használták Isten törvényét, mintha az valamiféle varrógép lenne, amellyel ruhát készíthetnek bűneik lelki meztelenségének eltakarására. A másik fél a Szentháromság Isten, aki szeretett népe számára kegyelmesen eltervezte és odaajándékozta a tökéletes öltözéket, a mi Urunk Jézus Krisztust.

Másodszor a ruhánk nemcsak eltakarja mezítelenségünket, de védelmez is. Így például az építőmunkások acélbetétes bakancsot hordanak, a katonák pedig páncélt öltenek. A mi öltözékünk, Jézus Krisztus megvéd a gonosz tüzes nyilaitól, és oltalmaz a gonosz világ és a hamis egyház támadásaitól.

Harmadszor a ruházat kifejezi a hűséget és a hovatartozást. Ez főként az egyenruhák esetében érvényes. Egy bizonyos iskolai egyenruha megmutatja, melyik oktatási intézménybe jár a tanuló. A katonai uniformis színe és mintázata jelzi a fegyveres erők nemzetiségét, ágazatát és rangját. Mivel a mi öltözékünk Jézus Krisztus, ezért nem magunkhoz, hanem az áldott Szentháromsághoz tartozunk.

Negyedszer a ruha a szépséget is szolgálja. Gondoljunk csak egy remek női ruhára vagy egy vonzó kabátra. Ha Jézus Krisztusba öltöztünk, akkor tiszta ruháink vannak, amelyek sosem piszkosak, mindig gyönyörűek; dicsőséges öltözetünk van, amely sosem válik gyalázatossá.

Tömören szólva Jézus Krisztus a mi sok célt szolgáló öltözékünk. Ez a csodálatos ruha elfedezi mezítelenségünket, védi gyengeségünket, gyönyörűvé tesz minket, és kifejezi a hovatartozásunkat: „Testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított” (Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelet).

Hogyan vált Krisztus a mi öltözékünkké? Csecsemőként bepólyálták. Idézzük fel értünk való csodálatos testté lételét és alacsony sorsú születését! A római katonák fejedelmi bíborba öltöztették. Gúnyolódásuk értünk vállalt megaláztatásához tartozott. A kereszten majdnem minden ruhájától megfosztották, hogy beteljesedjen a Zsoltárok 22:19 próféciája. Íme az Ő megaláztatása, és a gonosz emberek kezében és a szent Isten kezében való szenvedése, amelyet értünk vállalt. Amikor valóban meghalt, gondosan gyolcsba tekerték. Három nappal később, a hét első napján kilépett ezekből a temetési ruhákból. Ez is a halálból való feltámadásának bizonysága.

Isten gyermekeként mit feleljünk erre? Először is adjunk illő hálát, és imádjuk a Szentháromság Istent ezért a csodálatos öltözékünkért annak fényében, hogy milyen drága volt Őneki, aki megalkotta és megvásárolta azt. Öltözzünk a dicsőség palástjába (Ézs 61:3).

Másodszor pedig vegyük fel ezt a ruhát. Az Újszövetség kétféle módon beszél a hívő lelki ékességéről. Egyes igeversek a keresztyén öltözékét úgy mutatják be, mint amelyet egyszer s mindenkorra elnyert az újjászületés során. Ilyen például a most tárgyalt Galácia 3:27: „Krisztust öltöztétek fel.” Más igehelyek buzdítást tartalmaznak, így a Róma 13:14 is: „öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra.”

Hogyan teljesíthetjük ezt a feladatot? Hit által, mert az igaz hit napról napra és percről percre megragadja Jézus Krisztust. Így folyamatosan, tudatosan felöltözzük Őt, az Ő kegyelmeit és üdvösségét. Szeretteim, ez egyszer még jobb lesz. Az általános feltámadás napján Krisztusban a testünk romolhatatlanságot és halhatatlanságot öltözhet majd fel (1Kor 15:53–54). Az utolsó napon tökéletesen, boldogan felöltözhetjük a mi Urunk Jézust. Rev. Stewart

---

Izráel állatai a pusztában

Egyik olvasónk egy nagyon érdekes kérdést küldött: „Tudjuk, hogy az izráeliták millióit 40 éven keresztül a manna táplálta. Mi a helyzet azonban az állatokkal? Amennyiben jól tudom, a Sínai-pusztában nincs túl sok fű.”

A Szentírás nem ad konkrét választ erre a kérdésre, de egy-két dolgot tudunk. Tudjuk, hogy több mint egy millióan hagyták el Egyiptom földjét, amint azt a kérdező is említi (2Móz 12:37). Azt is tudjuk, hogy juhaikkal és szarvasmarháikkal indultak útnak, amit a 2Mózes 12:38 így mutat be: „felette sok barom.” Mózes ragaszkodott ehhez (10:26), és Isten megkímélte Izráel állatait, amikor elveszítette az egyiptomiak nyájait és csordáit (9:6–7). Azt is tudjuk, hogy amikor a negyvenéves pusztai vándorlás végén megérkeztek Kánaán földjére, még mindig velük voltak a jószágaik, és igen sok állatuk volt (4Móz 32:1).

A kérdezőnk jól gondolja, hogy a pusztában nem volt elég fű ennyi jószág számára. A Biblia úgy írja le ezt a pusztát, mint zordon, sivatag vadont (5Móz 32:10), a szomjúság nagy és rettenetes pusztáját, ahol nem volt elég víz és étel (8:15). Voltak bizonyos táborhelyek, ahol kevés volt az étel és a víz a nép és az állatai számára (2Móz 17:1–3; 4Móz 20:2–4; 21:5). Egyes táborhelyeken hónapokig, sőt a Sínai-hegy alatt majdnem egy évig időztek. Ami fű ezeken a helyeken nőhetett, biztosan hamar elfogyott. Elképzelhetetlen, milyen nagy mennyiségű takarmányra volt szükség ennyi állat számára ilyen sok ideig.

Az állatokkal kapcsolatos kérdésre adott felelet, hogy magukhoz az izráelitákhoz hasonlóan csodálatos módon maradtak életben. Tudunk a mannáról, a kőből fakadó vízről (Zsolt 78:15–16, 20; 105:41), amelynek nyomán bizonyára fű is nőtt. Tudjuk, miként gondoskodott Isten e csodák által a zsidókról. Azonban gyakran elfelejtjük, hogy egész létezésük Isten csodálatos gondviselése alatt állt. Csodálatosan táplálta és itatta őket, csodálatosan védelmezte őket ellenségeiktől, csodálatosan vezette őket, és csodálatosan bevitte őket Kánaán földjére. Az 5Mózes 8:4-ből azt is megtudjuk, hogy Isten még a ruháikat és az egészségüket is csodásan megőrizte: „A te ruházatod le nem kopott rólad, sem a te lábad meg nem dagadott immár negyven esztendőtől fogva.” Így bizonyára csodásan gondoskodott az állataikról is.

Nehémiás napjaiban így tettek vallást imádságban az 5Mózes 8:4-ről a léviták: „És negyven esztendeig tápláltad őket a pusztában, fogyatkozásuk nem vala, ruháik el nem nyűttenek és lábaik meg nem dagadának” (Neh 9:21). Isten Igéje szerint semmiben nem volt fogyatkozásuk: sem ételben, sem vízben, sem állataikban. Nem tudjuk, pontosan hogyan gondoskodott Isten a jószágokról, nem is kell ezen spekulálnunk, de bizonyosak lehetünk, hogy megőrizte őket, mégpedig csodálatos módon. Nem is szükséges, hogy ezeket megtudjuk. Azt sem mindig tudhatjuk, hogyan gondoskodik rólunk, így az sem fontos, hogy ismerjük, miként vigyázott Izráel állataira. Ő gondoskodik, nekünk pedig bíznunk kell Őbenne.

Biztos, hogy Isten a zsidókhoz hasonlóan az állataikról is gondoskodott. Nemcsak a Nehémiás 9:21-hez hasonló igehelyek miatt, hanem azért is, mert Isten még a jószágra is gondot visel (Zsolt 147:9; 1Kor 9:9). Az állatok is az Ő keze munkái, és a szövetségéhez tartoznak (1Móz 9:15; Jer 33:20–21). Ezek a jószágok az Ő népéhez tartoztak, ami elegendő ok volt arra, hogy különösen is oltalmazza őket.

Mindezekben van egy tanulság. Egy olyan tanulság, amely abból fakad, hogy az Izráellel történt eseményekre azért került sor, hogy példaként, előképként szolgáljanak számunkra (1Kor 10:6). Isten ma is ugyanúgy gondoskodik az Ő népéről, mint akkor tette. Ugyanolyan csodálatosan, ahogyan akkor. Ez alatt természetesen nem azt értjük, hogy minden reggel kenyér hullik az égből, és a földön várja, hogy összeszedjük. Nem arra gondolunk, hogy a mennyei Kánaán felé tartó vándorutunk során a lábunk sosem fog megdagadni, és mindenféle kártól vagy bajtól megmenekülünk.

Isten csodálatosan gondoskodik az Ő népéről, mert mindent az ő javukra formál (Rm 8:28). Ezt Krisztusért teszi. Sosem ad nekik kenyér helyett követ, nem felejti el nekik adni az Ő Lelkét (Lk 9:11–13). Lehet, hogy a gyomruk üres marad, de még akkor sem felejti el, hogy lelküket az örök életre táplálja. Lehet, hogy szenvednek, megbetegszenek, de mindez ahhoz a nagyszerű gyógyuláshoz tartozik, amelynek során eljutnak arra a földre, amelyet még nem láttak, de szeretnek. Lehet, hogy testileg szenvednek, de Isten lelki egészségben és erőben őrzi őket addig a napig, amelyen az Isten sátora az emberekkel lesz, és velük lakozik majd (Jel 21:3).

Isten nem mindig mondja meg az Ő népének, hogyan gondoskodik róluk. Azt sem árulta el nekünk, miként gondoskodott Izráel állatairól. Ez azonban nem számít. Arra indít minket, hogy bízzunk Őbenne, és higgyük: Ő soha nem hagyja el, nem veszíti el az Övéit. Milyen bolondok vagyunk, amikor Isten saját kezével éltet minket, és közben az izráelitákhoz hasonlóan bizalmatlanul így zúgolódunk, panaszkodunk: „Vajjon köztünk van-é az Úr vagy nincsen?” (2Móz 17:7).

Isten gondoskodik rólunk gazdagságban és szegénységben, egészségben és betegségben, bőséges és szűk esztendőkben egyaránt. Ő Jehova-jire (1Móz 22:14), a gondviselő Jehova. Gondoskodik az üdvösségről, az örök életről, az Ővele való közösségről, és olyan boldogságról, amelyet a szívünk el sem tud képzelni. Ehhez képest minden más lényegtelenné válik. Mit számít, hogy kevés az ételünk és gyenge az egészségünk, ha Ő az Ő egyszülött Fiát ajándékozta nekünk az élet minden körülményei közt bizonyossá téve, hogy soha semmi nem választhat el minket az Ő szerelmétől, amely a mi Urunk Jézus Krisztusban van? Mit számít egy rövid betegség, amikor arra gondolunk, hogy kis idő múlva „az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21:4)?

Bízzunk Őbenne, és mondjuk ezt: „Mert a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lészen gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban. De én örvendezni fogok az Úrban, és vígadok az én szabadító Istenemben. Az Úr Isten az én erősségem, hasonlókká teszi lábaimat a nőstény szarvasokéihoz, és az én magas helyeimen jártat engemet” (Hab. 3:17-19).

Aki vigyáz a kis verebekre, bizonyosan megőrzi öröktől fogva szeretett, véren megváltott, Lélekkel betöltött népét. Rev. Ron Hanko

---