Feladatunk: legyünk hosszútűrők!
Mint Isten választott, megváltott és újjászületett népének, feladatunk, hogy tükrözzük a mi mennyei Atyánk közölhető tulajdonságait, beleértve hosszútűrését is. Ezt az Ő kegyelme által meg is tehetjük! A hosszútűrés a Lélek kilencszeres gyümölcséből a negyedik: „szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség” (Gal 5:22-23).
Az I Korinthus 13, a keresztyén szeretetről szóló legszebb bibliai fejezet, ezt a tulajdonságot említi elsőként: „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel” (4).
A Kolossé 1:11-ben Pál azt kívánja a hívőknek, és azért imádkozik, hogy az Úr erősítsen meg minket „minden erővel” „az Ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel”. Az apostol azért könyörög, hogy Isten adjon nekünk lelki erőt ahhoz, hogy hosszútűrőek lehessünk másokkal szemben, uralkodhassunk saját lelkünkön (pl. ne essünk bűnös haragba), nyelvünkön (pl. ne beszéljünk gyűlölködve vagy keserűen), és testünkön (pl. ne üssünk meg másokat).
A Példabeszédek könyve három helyen állítja elénk a hosszútűrés erényét. Az első: „Jobb a hosszútűrő az erősnél; és a ki uralkodik a maga indulatján, annál, a ki várost vesz meg” (16:32). A hosszútűrés belülről fakad, és az önuralommal kapcsolódik össze, ahogyan a Kolossé 1:11-ben is. A második: „A haragra késedelmes [azaz hosszútűrő] bővelkedik értelemmel; a ki pedig elméjében hirtelenkedő, bolondságot szerez az”. Az Ige itt a Krisztusban való lelki bölcsességgel állítja kapcsolatba a hosszútűrést (vö. Ézs 11:2). A harmadik: „A haragos férfiú szerez háborúságot; a hosszútűrő pedig lecsendesíti a háborgást” (Péld 15:18). A Szentlélek békességével eltöltött hívő ember gyakorolja a hosszútűrést, és ezzel lecsendesíti a háborúságot.
Az I Thesszalonika 5:14 minden egyes ember felé, de különösképpen az egyházon belül, testvéreink felé tanúsított viselkedésünkről beszél: „Kérünk továbbá titeket, atyámfiai, intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a félelmes szívűeket, gyámolítsátok az erőteleneket, türelmesek [azaz hosszútűrők] legyetek mindenki iránt.” Milyen fontos a gyülekezet számára a hosszútűrés kegyelme, hogy bolond szavak és goromba viselkedés ne tegye tönkre a szentek közösségét, és ne szomorítsa meg Isten Szentlelkét!
A következő újtestamentumi részek a hosszútűrést az egyház egységével kötik össze. Az Efézus 4 arra szólít fel minket, hogy igyekezzünk „megtartani a Lélek egységét a békességnek kötelében” (3), mert az egyház „egy test”, ami „egy [belső] keresztség” által jött létre, aminek „egy Lélek” ad életet, ami „egy hitet” vall, „egy reménységben” bizakodik, „egy Urat” szolgál, és „egy Istent és mindenek Atyját” szolgálja (4-6). De hogyan? „Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben” (2).
A Kolossé 3 ismét arról beszél, hogy a hosszútűrés (12) a hívők közösségét (13) és Krisztus egyházának „egy testének” „békességét” szolgálja (15). Figyelmezzünk az apostoli intésre: „Öltözzetek föl azért mint az Istennek választottai, szentek és szeretettek, könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést” (12)! Isten gyermekeinek pedig az a személyes parancs szól, hogy öltözzünk fel minden lelki ajándékot, beleértve a hosszútűrést is, és ezzel jussunk előre a megszentelődés útján és az Isten ábrázata szerint való megújulásban (10). Ez a parancsolat is az egyház egységét szolgálja.
A keresztyének feladata az, hogy legyenek hosszútűrőek. Ez nagy szerepet játszik a gyülekezet békességében is. A Szentírás Pál apostol és Timóteus evangélista munkájában is hangsúlyozza a hosszútűrés szerepét. Isten Igéjének következő három szakasza ma különösen az evangélium hirdetőire vonatkozik.
Pál apostol a II Korinthust Timóteussal együtt írta (1:1). A 6. fejezetben az apostol leírja, hogyan nem botránkoztatunk meg senkit (3), és hogyan ajánljuk magunkat, „mint Isten szolgái”: (4), nehézségek, üldözés, szegénység és nyomorúság közepette (4-10): „Tisztaságban, tudományban,hosszútűrésben, szívességben, Szent Lélekben, tettetés nélkül való szeretetben” (6)!
Utolsó kanonikus levelében Pál apostol emlékezteti Timóteust arra, hogy első missziói útján (Csel 13-14) Antiókhiában, Ikóniumban és Lisztrában hogyan üldözték (II Tim 3:11). Pál a hamis tanítókkal való harcokról is beszél (1-9, 13). Miközben az üldözőkről és eretnekekről szól, az apostol ezt írja Timóteusnak: „Te pedig követted az én tanításomat, életmódomat, szándékomat, hitemet, hosszútűrésemet, szeretetemet, türelmemet” (10). Az embernek kegyelemre van ahhoz szüksége, hogy hosszútűrő legyen, ha az istentelenek kegyetlenül üldözik, és a hamis tanítók folyamatosan támadják!
Cikkünket és a hosszútűrésről írt 9 cikkből álló sorozatunkat a II Timóteus 4:2-vel fejezzük be: „Hirdesd az ígét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” A látható egyháznak gyenge hívők és képmutatók is a tagjai. A hívők nem minden fizikai utódja választott; jelen van köztük a testi mag, aki megismertetik az ő idejében (Róma 9:6). Jól mondta egyszer valaki, hogy „Isten elhelyez a gyülekezetben egy kecskebakot, hogy alázatossá tegye a lelkipásztort!” Mindezekből nyilvánvalóan kiderül, hogy a Krisztushoz való hűséghez hozzá tartozik a fenyítés és a bűnhöz ragaszkodó emberrel szembeni egyházfegyelem is. Nagyon fontos, hogy a lelkipásztor intsen, feddjen, buzdítson teljes tanítással, Isten objektív Igéjének teljes tanítását hirdetve azoknak is, akik vétkeznek. Szubjektív szemszögből, a lelkipásztornak hosszútűréssel kell intenie, feddenie és buzdítania. Rev. Stewart
Miért szólíthatjuk Istent Atyánknak?
Egy olvasónk ezt írta: „Szeretnék bizonyos lenni afelől, hogy mikor történt az a nagy változás Isten népe életében, ami arról szólt, hogy Atyjuknak szólíthatják Őt. Olykor az ószövetségi prófétáknál is előfordul, de a legtöbb írásmagyarázó szerint akkor, amikor Jézus azt mondja, hogy így imádkozzunk: »Mi Atyánk«, teljesen új dolog történik. Amikor Keresztelő János imádkozni tanította tanítványait, hogyan szólította Istent? Azt gondolom, hogy Jehovának vagy Elóhimnak. Hogyan kezelhette tanítványait Krisztus áldozata és a Lélek kitöltése előtt Isten fogadott fiaiként? Vagy megelőlegezte a leendő eseményeket?”
When You Pray (Amikor imádkoztok) című könyvemben utalok arra, hogy csak azután volt lehetséges Isten hívő gyermekei számára Őt, mint Atyát megszólítani, miután a mi Urunk eljött a földre. A könyv tartalmával kapcsolatban sok megjegyzést és kérdést kaptam, de a legtöbb kérdés ehhez a gondolathoz fűződött. Megpróbálom a lehető legvilágosabban megválaszolni ezt a kérdést.
A kérdező jól gondolkodik, amikor ezt kérdezi: „Vagy megelőlegezte a leendő eseményeket?” Nem meglepő, hogy Urunk számol szenvedésével, halálával és feltámadásával. Sokszor beszél tanítványainak és a beszédeit hallgató sokaságnak is azokról az áldásokról, amelyekben népe részesülni fog, amikor Krisztus befejezi földi munkáit. Az egyik nagy és csodálatos áldás ezek közül az, hogy imádságaikban Atyjuknak szólíthatják Istent.
Előrebocsátom, hogy meglátásom szerint nem az az igazi probléma, hogy az ószövetségi szentek nem szólíthatták egyénileg Istent Atyjuknak; az igazán nehéz probléma az, hogy egyáltalán tudtak imádkozni! Ábrahám, Izsák és Jákób imádkoztak, de ez azért volt lehetséges, mert bizonyos tekintetben próféták, papok és királyok voltak egy személyben; akkor ez a három tisztség még nem vált el egymástól. Később, Izráelben már különváltak e tisztségek. Többször olvasunk olyan emberek imádságáról, akik valamelyik tisztséget viselték, és imádkoztak. Sőt, egyszer-egyszer más szentek imádságáról is olvasunk, például Annáról, Elkána feleségéről, Sámuel édesanyjáról. Anna imádsága Istentől ihletett imádság volt, és sok tekintetben hasonlít Mária imádságához, amit akkor mondott, amikor megtudta, hogy Jézust hordozza szíve alatt. Mária előtt ismerős lehetett Anna imádsága.
Isten népének rendszerint egy paphoz vagy egy prófétához kellett járulnia, hogy megérthessék Isten akaratát. Gyakran elmentek a templomba, hogy áldozatot mutassanak be, dicsőítsék Istent és imádkozzanak Hozzá. Az eljövendő jó dolgok árnyékának idejében törvényes volt az Urim és a Tummim használata is. Sok zsoltár imádság volt, amiket a templomban is énekeltek, de ezeket mind Isten ihlette, és Általa kiválasztott emberek jegyezték le.
Amikor János és Jézus prédikált, igehirdetésükben feltételezték, hogy az emberek imádkoznak; de maga a nép is tudta, hogy nem könnyű imádkozniuk, mert a Szentek Szentjébe vezető utat, ahol Isten lakozott, kárpit választotta el a templom többi részétől. Most Isten népe bizalommal járulhat jelenlétébe, mert az út Krisztus keresztje által megnyílt (Zsidók 10:1-25).
Nagyszerű Főpapunk eljött a földre, hogy bemutassa a tökéletes áldozatot, és arra tanította tanítványait és a sokaságot, hogy a tökéletes áldozat bemutatása után milyen csodálatos áldásokban fognak részesülni a szentek. Jézus azt mondja tanítványainak (és nekünk), hogy amellett, hogy közvetlenül Istenhez járulhatunk, akkor, amikor Krisztus vezetésével az Ő kegyelmének és irgalmának trónusához érünk, az örök és végtelenül boldog Istent – csodák csodája – „Atyánknak” szólíthatjuk!
Be kell vallanom, hogy sokszor nehezen járulok Isten elé abban a hitben, hogy Ő a mi Atyánk. Olykor valószínűtlennek tűnik ez az egész. Isten végtelenül nagy. Trónusa a menny, és lábainak zsámolya a föld. Mindent Ő teremtett, és hatalmának szava által fenntart. A távoli galaxisokat, az apró hangyát, az atommag körül keringő elektront – mindent az Ő keze mozgat. Szentségének fénye túl erős a szeráfok számára is, akik szárnyaikkal eltakarván így kiáltanak: „Szent, szent, szent a Seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az Ő dicsőségével!” (Ézs 6:3). És itt vagyok én, kisebb a porszemnél, sőt, szörnyű bűnös! Káromoltam és megátkoztam az Ő nevét. Végtelen szentségét lábbal tiportam. Én szólítsam Őt Atyámnak?
Újra meg újra el kell olvasnom a Zsidók 10-et, ahol Isten hív Magához az Ő szelíd szavával. Így szól: „Lehetséges! Fiamat adtam érted, az igaz Jézus Krisztust, aki hozzám vezet, még ha remegve és reszketve is jössz. Örök szeretettel karjaimba veszlek téged, és hazahozlak, hogy örökre Velem élj!”
Nem tudom felsorolni mindazt a sok csodálatos áldást, amit a mi mennyei Atyánktól kapunk. Még az Ószövetség is földi apához hasonlítja a végtelenül boldog Istent: „A milyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt.” (Zsolt 103:13).* Ha szeretnél valamit meglátni abból, hogy milyen áldásokban részesülünk azért, mert Jehova a mi Atyánk, olvasd el az egész 103. zsoltárt! Hasznos lesz számodra!
Ne felejtsük el, hogy azért hívhatjuk Istent Atyánknak, mert nekünk ajándékozta az Ő Egyszülött Fiát. Ő az örök Fiú, aki a Niceai hitvallás szavaival „igaz Isten az igaz Istenből”, akit Isten örök szeretetéből nekünk adott. Isten hatalmas szeretettel szereti Fiát, de nekünk adta azért, mert az Ő örök célja az, hogy egy új család teremtése által megdicsőítse Nevét. Egy olyan családot alkot, ami tükrözi a Szentháromság Isten gazdagságát, aki Önmagában egy családot alkot. Ebbe a családban a Szentháromság Isten az Atya; Krisztus a bátyánk, aki lehetővé tette, hogy Isten családjához tartozzunk; mi pedig Krisztusért Isten gyermekei vagyunk. Ő a Fiú, ezért a hívők Benne fiak. Azért, mert így kiáltott: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet” (Lk 23:46), követhetjük Őt Istenhez.
Amikor Isten trónusához közeledünk, és „Jézus nevében” imádkozunk, akkor Krisztus mögé rejtőzünk. De Isten azt mondja, hogy bátorsággal jöjjünk! Nem szabad kételkednünk. Nem szabad olyan mesterkélten alázatosnak lennünk, hogy ne merjünk oda járulni, ahol a mi Atyánk lakozik. A dicsőítés szakadatlan énekeivel minden gondunkat vessük Őreá, mert Neki gondja van ránk. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezzeVásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokatitt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
