Az apostoli tekintély forrása és célja
Az előző két számunkban megjelent cikkek kulcsgondolata a 2Korinthus 10:8 volt: „Mert ha még egy kissé felettébb dicsekedem is a mi hatalmunkkal, a melyet az Úr a ti építéstekre és nem megrontásotokra adott, én nem vallok szégyent.” Ezekben három területen mutattuk meg az apostolok jogát Isten szolgálatára: a tanításban, a kormányzásban és a könyörületességben. Most a tizenkét apostol és Pál tekintélyének forrását és célját vizsgáljuk, illetve fontos tanulságokat vonunk le a mai egyházra nézve.
Az apostoli tekintély kezdete vagy forrása Jézus Krisztus: Pál a hatalmával dicsekszik, amelyet az Úr adott (2Kor 10:8). A Szentháromság Isten jogot adott testté lett, engedelmes és megdicsőített Fiának, hogy uralkodjon az egész világmindenség fölött, és Ő ezt a tekintélyét az egyházban részben az apostolok által gyakorolja. Ezért feltámadott Megváltónk így szól a tizenegy tanítványhoz: „És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!” (Mt 28:18–20). Krisztus Jézus a mi vallásunk apostola és főpapja (Zsid 3:1), a legfőbb, akit Isten elküldött – és Ő küldi el később az apostolait.
A teljesség kedvéért az Efézus 4:11 alapján meg kell említenünk, hogy mennybement Fejünk másokat is adott és ad egyháza építésére: prófétákat, evangélistákat (ezek különleges, ideiglenes tisztségek), és pásztorokat, akik tanítók (ez rendes, állandó tisztség). Krisztus a gyülekezetek szolgálatára alkalmassá tesz és kijelöl presbitereket és diakónusokat is (1Tim 3).
Mivel az apostoli tekintély az Úr Jézustól származik. Pál és a tizenkettő tekintélye származtatott tekintély volt: alárendelt és körülhatárolt tekintély. Ugyanígy az újszövetségi egyház minden alacsonyabb tisztsége (próféta, evangélista, pásztor-tanító, kormányzó presbiter és diakónus) származtatott, alárendelt, és hatáskörét tekintve körülhatárolt vagy korlátozott.
Krisztus így szól a tizenkét tanítványhoz: „Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtok. De ne így legyen közöttetek; hanem a ki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; És a ki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mt 20:25–28). Ha ez igaz az apostolok csodálatos tekintélyére nézve, mennyivel inkább igaz a pásztorok, a presbiterek és a diakónusok, az egyház rendes, állandó tisztségeire nézve! Így a Második Helvét Hitvallás (1566) 18. fejezete a lelkipásztorok tekintélyét így jellemzi: „ez a hatalom inkább hasonlít a szolgálathoz, mint az uralkodáshoz.”
Láttuk, hogy az apostoli tekintély forrása az Úr Jézus, így minden apostol (és minden egyházi tisztségviselő) tekintélye körülhatárolt és alárendelt. Most az apostoli tekintély céljára térünk. Pál azt mondja, hogy ez építésetekre, és nem megrontásotokra van (2Kor 10:8).
Az apostoli tekintély, tisztség és munka célja az egyház felépítése, nem pedig Isten népének a lerontása. Még amikor Jehova az elvetetteket bűneik alapján megbünteti, ez is az apostolok elsődleges, dicsőséges vágyát és célját szolgálja: a választottak üdvösségét Jézus Krisztus keresztje és Lelke által.
Pál ebben az összefüggésben beszél arról, hogy az igehirdetés és az egyházfegyelem erős és hatalmas arra, hogy Isten valódi népét bűnbánatra és hitre juttassa: „Mert a mi vitézkedésünk fegyverei […] erősek az Istennek, erősségek lerontására; Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, a mely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” (2Kor 10:4–5).
Az apostol elmagyarázza, hogy fegyverei nem testiek, érzékiek vagy világiak, amelyek vonzóak lennének a földi, alapvető megfontolások szerint. A fegyverei lelkiek: az Ige hirdetése és az egyházi fegyelem (imádságos szívvel és Isten dicsőségére gyakorolva). Ezek az ember elméjét, lelkét vagy lelkiismeretét szólítják meg: „Mert noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek […] foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” (2Kor 10:3–5).
Az apostoli tekintély forrásának szívbéli megértése arra vezeti az egyházat és tisztségviselőit, hogy az egyházi tekintélyt nem uralkodásként, hanem szolgálatként gyakorolják (1Pt 5:3), amelyet Isten Igéje határol körül. Ugyanígy ha egy hűséges egyház helyén kezeli az apostoli tekintély célját (a választottak üdvössége, nem pedig romlásuk), az arra fogja indítani, hogy imádságos szívvel használja az Istentől rendelt lelki eszközöket (igehirdetés, sákramentumok és egyházi fegyelem) bízva abban, hogy egyedül az Ő kegyelme teszi ezeket az eszközöket hathatóssá a Krisztusban öröktől fogva kiválasztottak hívására és megszentelésére (Ef 1:4).
Az egyházi tekintélyről alkotott helyes hit és a megfelelő gyakorlat kulcsfontosságú. Ezt hangsúlyozza a Belga Hitvallás 29. fejezete a tekintéllyel való bűnös visszaélésről írva: „Ami a hamis egyházat illeti, az több tekintélyt tulajdonít magának és rendeleteinek, mint Isten Ígéjének, és nem akarja magára venni Krisztus igáját. Nem úgy szolgáltatja ki a sákramentumokat, ahogyan Krisztus parancsolta az Ő Ígéjében, hanem inkább tetszése szerint hozzátesz azokhoz, illetve elvesz belőlük. Az emberekben jobban bízik, mint Krisztusban, és üldözi azokat, akik szent életet élnek Isten Igéje szerint, és akik megfeddik hibáiért, kapzsiságáért és bálványimádásáért.” Rev. Stewart
A Sátán örökké tartó büntetése
Választ adunk az ördöggel kapcsolatos második kérdésre: „Mivel a Sátánnak és a démonoknak csak lelke van, hogyan képzelhetjük el örök büntetésük szenvedéseit a tűz tavában test nélkül? Ez feltehetőleg az összes kárhozott lelki szenvedése lesz, a fogság, a nyomorúság és Isten haragjának valódi érzésével?” Azt gondolom, hogy a kérdező már megválaszolta saját kérdését, amikor az összes kárhozott lelki szenvedéséről, valamint a fogság, a nyomorúság és Isten haragjának valódi érzéséről beszél, de ezt szeretném bővebben kifejteni ebben a cikkben.
Lehetetlen azt hinni, hogy a pokol szenvedése – akár a Sátánról, akár az istentelenekről és a hitetlenekről legyen szó – egy szó szerinti tüzes tóban legyen, így a kérdés az efféle szó szerinti értelmezéssel kapcsolatos nehézségek közül emel ki egyet. Bár a hitetlenek feltámadnak (Jn 5:28–29), mielőtt az örök szenvedésre vettetnek, mégis nehéz elképzelni, hogyan tudnak megmaradni az örök tűzben anélkül, hogy elemésztetnének, azaz nehéz megérteni, hogyan tud bármilyen test elhordozni ilyen szenvedést. Lélekként a Sátán és démonjai egyáltalán nem lehetnek kitéve a tűz kínjainak.
A szó szerinti tüzes tóval szemben a legvilágosabb érv, hogy a Szentírás a pokolról nem mindig ezzel a kifejezéssel beszél. A következő leírásokat találjuk: mélység (Ézs 14:15); a féreg, amely soha meg nem hal (Mk 9:43–48); sírás és fogcsikorgatás (Mt 13:42); tüzes kemence (Mt 13:42, 50); külső sötétség (Mt 22:13); a sötétség láncai (2Pt 2:4); Isten haragja borának ivása (Jel 14:10).
A pokol nem lehet egyszerre szó szerint mindez, így tehát az a nyilvánvaló következtetés, hogy képes beszéddel állunk szemben, amely annak szörnyű kínjait mutatja be. Ha valaki már szenvedett súlyos égési sérülést, az ismeri ezt a fájdalmat, és tudja, miért ezzel jellemzi az Írás a poklot. Ha valakit – mint például Heródest – férgek esznek meg (Csel 12:23), az talán még rosszabb. A sötétség – az a fajta, amelyet egy mély barlangban tapasztalhatunk meg, vagy amely a kilencedik egyiptomi csapás volt (2Móz 10:21–23) – szintén borzasztó. Mindez azonban semmi a pokol sokkal nagyobb borzalmához és kínjához képest.
Mi tehát a pokol szörnyűsége, a „lelki szenvedés”, amelyre a kérdező utal? Nem más, mint annak a borzalma és kínja, hogy valaki örökre elszakíttatik Istentől. A 2Thesszalonika 1:9 így írja le: „A kik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától, és az ő hatalmának dicsőségétől.” Ez volt a bűn első büntetése, és ez lesz a végső büntetése is. Isten minden áldás, élet, békesség, világosság és reménység forrása, és Tőle elszakítva lenni annyi, mint minden jótól elszakadni (Jak 1:17). A Szentírás ezért is írja le a poklot sötétségnek és halálnak. Akik nem hisznek, azoknak nem lehet közössége Istennel, aki világosság (1Jn 1:5–6), és Isten nélkül élni a halál.
A pokol örökkévaló büntetése a tökéletes igazság kérdése. Akik elszakították magukat Istentől, akik elutasították és megvetették Őt, azoknak maga Isten adja meg azt, amit akartak és választottak, mégpedig örökre.
A menny ennek az ellenkezője. A menny dicsősége nem szó szerinti hárfákból és aranyutcákból áll. A menny nemcsak annak boldogsága, hogy nincs több könny és szenvedés, hanem magába foglalja annak dicsőségét és örömét is, hogy örökre az élő Istennel lehetünk. A Jelenések 21–22 többször is tanít erről: „És azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenök” (21:3); „És templomot nem láttam abban: mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma, és a Bárány. És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne; mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.” (21:22–23); „És látják az ő orczáját; és az ő neve homlokukon lesz.” (22:4).
A mennyben örökre részesedhetünk Isten szeretetében és jó kedvében, a pokolban pedig örökké szenvedhetünk Isten haragjától. Isten szeretetéhez hasonlóan az Ő haragja nem valami üres érzés, hanem erős és hathatós, amely örökké ég a bűnösökkel szemben elvetve őket kegyelmes, szerető jelenlététől. Ő „megemésztő tűz” mindazok számára, akik elfordulnak Tőle. A pokol ezért is a halál: nem a megsemmisülés, hanem az örök haldoklás mindazok számára, akik soha nem látnak életet (Jn 3:36). Ez Isten átka, az Ő hatalmas, hathatós, haragvó Szava, amellyel valakit örökre elvet az Ő jelenlétéből. Éppen ezért a pokol ugyanolyan a Sátánnak és a szolgáinak, valamint a hitetlen embereknek.
Ezt szenvedte el Krisztus azok helyett, akiket az Atya Neki adott. Átélte az Istentől való elszakítottságot és az Ő isteni haragját, amikor a kereszten a sötétség három órájában így kiáltott: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagyál el engemet?” (Mt 27:46). Ekkor szállt alá a pokolra. Nem volt szükség arra, hogy az örök kínok valóságos helyére kerüljön, mert elszenvedte Isten bűn elleni haragjának kibeszélhetetlen gyötrődéseit, szenvedéseit és rettegéseit (Heidelbergi Káté 44).
Úrvacsorai rendtartásunk így tanít: „felvette testünket és vérünket; testté létele kezdetétől földi élete végéig elhordozta helyettünk Isten haragját (amely alatt örökre el kellett volna vesznünk); helyettünk betöltötte az isteni törvény és igazság iránti engedelmességet; különösen amikor vétkeink súlya és Isten haragja alatt véres verejtéket hullatott a kertben, ahol megkötöztetett, hogy megszabadulhassunk bűneinktől; ártatlanul halálra ítélték, hogy Isten bírói széke előtt felmentést nyerjünk; elszenvedte, hogy áldott testét a keresztre szegezzék, és oda felvigye a bűneinkről szóló kézírást; magára vette a nekünk járó átkot, hogy áldásaival töltsön el minket; a kereszt fáján megalázta magát egészen a pokol legnagyobb fájdalmáig és gyalázatáig testben és lélekben, amikor hangosan így kiáltott: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet? (Mt 27:46; Mk 15:34), hogy Isten befogadjon és sose hagyjon el bennünket; végül pedig halálával és vére hullatásával megpecsételte az új és örök szövetséget, a kegyelem és a megbékélés szövetségét, amikor így szólt: Elvégeztetett (Jn 19:30).”
Felfoghatatlanul mély annak a titka, hogy Krisztus Isten haragja alatt és Istentől elszakítva szenvedett. Aki a nekünk járó átkot magára vette, Isten szeretett Fia volt, akiben Isten gyönyörködött. Nem is szükséges teljesen felfognunk, mit szenvedett el. A feladatunk, hogy higgyük: elvégezte. Így megmenekülünk az eljövendő haragtól, és reménységünk van arra, hogy Jézus Krisztusban színről színre láthatjuk Istent. Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
