Menu Close

CR News – 2021. március • XVIII. kötet 11. szám

Az apostoli tekintély forrása és célja

Az előző két számunkban megjelent cikkek kulcsgondolata a 2Korinthus 10:8 volt: „Mert ha még egy kissé felettébb dicsekedem is a mi hatalmunkkal, a melyet az Úr a ti építéstekre és nem megron­tásotokra adott, én nem vallok szégyent.” Ezekben három területen mutattuk meg az apostolok jogát Isten szolgálatára: a tanításban, a kormányzásban és a könyörületességben. Most a tizenkét apostol és Pál tekintélyének forrását és célját vizsgáljuk, illetve fontos tanulságokat vonunk le a mai egy­házra nézve.

Az apostoli tekintély kezdete vagy forrása Jézus Krisztus: Pál a hatalmával dicsekszik, amelyet az Úr adott (2Kor 10:8). A Szentháromság Isten jogot adott testté lett, engedelmes és megdicsőített Fiá­nak, hogy uralkodjon az egész világmindenség fölött, és Ő ezt a tekintélyét az egyházban rész­ben az apostolok által gyakorolja. Ezért feltámadott Megváltónk így szól a tizenegy tanítványhoz: „És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és föl­dön. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsol­tam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!” (Mt 28:18–20). Krisztus Jézus a mi vallásunk apostola és főpapja (Zsid 3:1), a legfőbb, akit Isten elküldött – és Ő küldi el később az apostolait.

A teljesség kedvéért az Efézus 4:11 alapján meg kell említenünk, hogy mennybement Fejünk máso­kat is adott és ad egyháza építésére: prófétákat, evangélistákat (ezek különleges, ideiglenes tisztsé­gek), és pásztorokat, akik tanítók (ez rendes, állandó tisztség). Krisztus a gyülekezetek szolgálatára alkalmassá tesz és kijelöl presbitereket és diakónusokat is (1Tim 3).

Mivel az apostoli tekintély az Úr Jézustól származik. Pál és a tizenkettő tekintélye származtatott te­kintély volt: alárendelt és körülhatárolt tekintély. Ugyanígy az újszövetségi egyház minden alacso­nyabb tisztsége (próféta, evangélista, pásztor-tanító, kormányzó presbiter és diakónus) származta­tott, alárendelt, és hatáskörét tekintve körülhatárolt vagy korlátozott.

Krisztus így szól a tizenkét tanítványhoz: „Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azo­kon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtok. De ne így legyen közöttetek; hanem a ki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; És a ki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő éle­tét váltságul sokakért.” (Mt 20:25–28). Ha ez igaz az apostolok csodálatos tekintélyére nézve, mennyivel inkább igaz a pásztorok, a presbiterek és a diakónusok, az egyház rendes, állandó tisztsé­geire nézve! Így a Második Helvét Hitvallás (1566) 18. fejezete a lelkipásztorok tekintélyét így jel­lemzi: „ez a hatalom inkább hasonlít a szolgálathoz, mint az uralkodáshoz.”

Láttuk, hogy az apostoli tekintély forrása az Úr Jézus, így minden apostol (és minden egyházi tiszt­ségviselő) tekintélye körülhatárolt és alárendelt. Most az apostoli tekintély céljára térünk. Pál azt mondja, hogy ez építésetekre, és nem megrontásotokra van (2Kor 10:8).

Az apostoli tekintély, tisztség és munka célja az egyház felépítése, nem pedig Isten népének a leron­tása. Még amikor Jehova az elvetetteket bűneik alapján megbünteti, ez is az apostolok elsődleges, dicsőséges vágyát és célját szolgálja: a választottak üdvösségét Jézus Krisztus keresztje és Lelke ál­tal.

Pál ebben az összefüggésben beszél arról, hogy az igehirdetés és az egyházfegyelem erős és hatal­mas arra, hogy Isten valódi népét bűnbánatra és hitre juttassa: „Mert a mi vitézkedésünk fegyverei […] erősek az Istennek, erősségek lerontására; Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, a mely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” (2Kor 10:4–5).

Az apostol elmagyarázza, hogy fegyverei nem testiek, érzékiek vagy világiak, amelyek vonzóak lennének a földi, alapvető megfontolások szerint. A fegyverei lelkiek: az Ige hirdetése és az egyházi fegyelem (imádságos szívvel és Isten dicsőségére gyakorolva). Ezek az ember elméjét, lelkét vagy lelkiismeretét szólítják meg: „Mert noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek […] foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” (2Kor 10:3–5).

Az apostoli tekintély forrásának szívbéli megértése arra vezeti az egyházat és tisztségviselőit, hogy az egyházi tekintélyt nem uralkodásként, hanem szolgálatként gyakorolják (1Pt 5:3), amelyet Isten Igéje határol körül. Ugyanígy ha egy hűséges egyház helyén kezeli az apostoli tekintély célját (a vá­lasztottak üdvössége, nem pedig romlásuk), az arra fogja indítani, hogy imádságos szívvel használja az Istentől rendelt lelki eszközöket (igehirdetés, sákramentumok és egyházi fegyelem) bízva abban, hogy egyedül az Ő kegyelme teszi ezeket az eszközöket hathatóssá a Krisztusban öröktől fogva ki­választottak hívására és megszentelésére (Ef 1:4).

Az egyházi tekintélyről alkotott helyes hit és a megfelelő gyakorlat kulcsfontosságú. Ezt hangsú­lyozza a Belga Hitvallás 29. fejezete a tekintéllyel való bűnös visszaélésről írva: „Ami a hamis egy­házat illeti, az több tekintélyt tulajdonít magának és rendeleteinek, mint Isten Ígéjének, és nem akar­ja magára venni Krisztus igáját. Nem úgy szolgáltatja ki a sákramentumokat, ahogyan Krisztus pa­rancsolta az Ő Ígéjében, hanem inkább tetszése szerint hozzátesz azokhoz, illetve elvesz belőlük. Az emberekben jobban bízik, mint Krisztusban, és üldözi azokat, akik szent életet élnek Isten Igéje sze­rint, és akik megfeddik hibáiért, kapzsiságáért és bálványimádásáért.” Rev. Stewart


A Sátán örökké tartó büntetése

Választ adunk az ördöggel kapcsolatos második kérdésre: „Mivel a Sátánnak és a démonoknak csak lelke van, hogyan képzelhetjük el örök büntetésük szenvedéseit a tűz tavában test nélkül? Ez felte­hetőleg az összes kárhozott lelki szenvedése lesz, a fogság, a nyomorúság és Isten haragjának valódi érzésével?” Azt gondolom, hogy a kérdező már megválaszolta saját kérdését, amikor az ös­szes kárhozott lelki szenvedéséről, valamint a fogság, a nyomorúság és Isten haragjának valódi ér­zéséről beszél, de ezt szeretném bővebben kifejteni ebben a cikkben.

Lehetetlen azt hinni, hogy a pokol szenvedése – akár a Sátánról, akár az istentelenekről és a hitetle­nekről legyen szó – egy szó szerinti tüzes tóban legyen, így a kérdés az efféle szó szerinti értelme­zéssel kapcsolatos nehézségek közül emel ki egyet. Bár a hitetlenek feltámadnak (Jn 5:28–29), mi­előtt az örök szenvedésre vettetnek, mégis nehéz elképzelni, hogyan tudnak megmaradni az örök tűzben anélkül, hogy elemésztetnének, azaz nehéz megérteni, hogyan tud bármilyen test elhordozni ilyen szenvedést. Lélekként a Sátán és démonjai egyáltalán nem lehetnek kitéve a tűz kínjainak.

A szó szerinti tüzes tóval szemben a legvilágosabb érv, hogy a Szentírás a pokolról nem mindig ez­zel a kifejezéssel beszél. A következő leírásokat találjuk: mélység (Ézs 14:15); a féreg, amely soha meg nem hal (Mk 9:43–48); sírás és fogcsikorgatás (Mt 13:42); tüzes kemence (Mt 13:42, 50); kül­ső sötétség (Mt 22:13); a sötétség láncai (2Pt 2:4); Isten haragja borának ivása (Jel 14:10).

A pokol nem lehet egyszerre szó szerint mindez, így tehát az a nyilvánvaló következtetés, hogy ké­pes beszéddel állunk szemben, amely annak szörnyű kínjait mutatja be. Ha valaki már szenvedett súlyos égési sérülést, az ismeri ezt a fájdalmat, és tudja, miért ezzel jellemzi az Írás a poklot. Ha va­lakit – mint például Heródest – férgek esznek meg (Csel 12:23), az talán még rosszabb. A sötétség – az a fajta, amelyet egy mély barlangban tapasztalhatunk meg, vagy amely a kilencedik egyiptomi csapás volt (2Móz 10:21–23) – szintén borzasztó. Mindez azonban semmi a pokol sokkal nagyobb borzalmához és kínjához képest.

Mi tehát a pokol szörnyűsége, a „lelki szenvedés”, amelyre a kérdező utal? Nem más, mint annak a borzalma és kínja, hogy valaki örökre elszakíttatik Istentől. A 2Thesszalonika 1:9 így írja le: „A kik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától, és az ő hatalmának dicsőségétől.” Ez volt a bűn első büntetése, és ez lesz a végső büntetése is. Isten minden áldás, élet, békesség, világos­ság és reménység forrása, és Tőle elszakítva lenni annyi, mint minden jótól elszakadni (Jak 1:17). A Szentírás ezért is írja le a poklot sötétségnek és halálnak. Akik nem hisznek, azoknak nem lehet kö­zössége Istennel, aki világosság (1Jn 1:5–6), és Isten nélkül élni a halál.

A pokol örökkévaló büntetése a tökéletes igazság kérdése. Akik elszakították magukat Istentől, akik elutasították és megvetették Őt, azoknak maga Isten adja meg azt, amit akartak és választottak, mégpedig örökre.

A menny ennek az ellenkezője. A menny dicsősége nem szó szerinti hárfákból és aranyutcákból áll. A menny nemcsak annak boldogsága, hogy nincs több könny és szenvedés, hanem magába foglalja annak dicsőségét és örömét is, hogy örökre az élő Istennel lehetünk. A Jelenések 21–22 többször is tanít erről: „És azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenök” (21:3); „És temp­lomot nem láttam abban: mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma, és a Bárány. És a város­nak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne; mert az Isten dicsősége megvi­lágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.” (21:22–23); „És látják az ő orczáját; és az ő neve homlokukon lesz.” (22:4).

A mennyben örökre részesedhetünk Isten szeretetében és jó kedvében, a pokolban pedig örökké szenvedhetünk Isten haragjától. Isten szeretetéhez hasonlóan az Ő haragja nem valami üres érzés, hanem erős és hathatós, amely örökké ég a bűnösökkel szemben elvetve őket kegyelmes, szerető je­lenlététől. Ő „megemésztő tűz” mindazok számára, akik elfordulnak Tőle. A pokol ezért is a halál: nem a megsemmisülés, hanem az örök haldoklás mindazok számára, akik soha nem látnak életet (Jn 3:36). Ez Isten átka, az Ő hatalmas, hathatós, haragvó Szava, amellyel valakit örökre elvet az Ő je­lenlétéből. Éppen ezért a pokol ugyanolyan a Sátánnak és a szolgáinak, valamint a hitetlen embe­reknek.

Ezt szenvedte el Krisztus azok helyett, akiket az Atya Neki adott. Átélte az Istentől való elszakított­ságot és az Ő isteni haragját, amikor a kereszten a sötétség három órájában így kiáltott: „Én Iste­nem, én Istenem! Miért hagyál el engemet?” (Mt 27:46). Ekkor szállt alá a pokolra. Nem volt szük­ség arra, hogy az örök kínok valóságos helyére kerüljön, mert elszenvedte Isten bűn elleni haragjá­nak kibeszélhetetlen gyötrődéseit, szenvedéseit és rettegéseit (Heidelbergi Káté 44).

Úrvacsorai rendtartásunk így tanít: „felvette testünket és vérünket; testté létele kezdetétől földi élete végéig elhordozta helyettünk Isten haragját (amely alatt örökre el kellett volna vesznünk); helyet­tünk betöltötte az isteni törvény és igazság iránti engedelmességet; különösen amikor vétkeink súlya és Isten haragja alatt véres verejtéket hullatott a kertben, ahol megkötöztetett, hogy megszabadul­hassunk bűneinktől; ártatlanul halálra ítélték, hogy Isten bírói széke előtt felmentést nyerjünk; el­szenvedte, hogy áldott testét a keresztre szegezzék, és oda felvigye a bűneinkről szóló kézírást; ma­gára vette a nekünk járó átkot, hogy áldásaival töltsön el minket; a kereszt fáján megalázta magát egészen a pokol legnagyobb fájdalmáig és gyalázatáig testben és lélekben, amikor hangosan így ki­áltott: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet? (Mt 27:46; Mk 15:34), hogy Isten befogad­jon és sose hagyjon el bennünket; végül pedig halálával és vére hullatásával megpecsételte az új és örök szövetséget, a kegyelem és a megbékélés szövetségét, amikor így szólt: Elvégeztetett (Jn 19:30).”

Felfoghatatlanul mély annak a titka, hogy Krisztus Isten haragja alatt és Istentől elszakítva szenve­dett. Aki a nekünk járó átkot magára vette, Isten szeretett Fia volt, akiben Isten gyönyörködött. Nem is szükséges teljesen felfognunk, mit szenvedett el. A feladatunk, hogy higgyük: elvégezte. Így megmenekülünk az eljövendő haragtól, és reménységünk van arra, hogy Jézus Krisztusban színről színre láthatjuk Istent. Rev. Ron Hanko


Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című fo­lyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Ha­sonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírleve­let, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.

Show Buttons
Hide Buttons