Földrajzi, antropológiai és történelmi katolicitás
Legutóbbi számunkban bemutattuk az egyház katolikus voltának gyönyörű igazságát, és elkezdtük feltárni azt, amiről az egyház földrajzi katolicitásaként beszélhetünk. Más vallásokkal ellentétben a bibliai keresztyénségnek nincs és soha nem is lesz földi központja vagy székhelye, mint például Róma (a római katolicizmus központja), Jeruzsálem (a judaizmusé, a premillennizmusé és a diszpenzácionalizmusé), Mekka (az iszlámé) vagy Salt Lake City (a mormon vallásé). Mindenféle földi központ vagy székhely gondolata egy hátramutató (és hamis) vallásos lépés.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy Isten választott, megváltott és újjászült népének központja a mennyben van, ahol a feltámadott Krisztus, az egyház egyetlen királya és feje él. „A magasságos Jeruzsálem… ez mindnyájunknak anyja” (Gal 4:26), „mert a mi országunk [vagy állampolgárságunk] mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk” (Fil 3:20). Az egyház (földrajzi) katolicitásához tartozik a horizontális dimenzió: a föld különböző kontinensein és országaiban található küzdő egyház, valamint a vertikális dimenzió is: a mennyei, győzedelmes egyház.
Az egyház székhelye a mennyben van, nem pedig valami földi városban vagy országban – ezt teljesen igazolja a világ utolsó évezredeinek történelme is. A pogány vallásoknak általában van központjuk, és származási helyükön a legerősebbek, vagy legalábbis nagyon erősek. Az iszlámmal kapcsolatban gondolhatunk Szaúd-Arábiára, a Közel-Keletre és a környező országokra. A judaizmus székhelye Izráel, a sintoizmusé pedig Japán. Az indiai vallások (a szikh vallás, a dzsainizmus, a hinduizmus és a buddhizmus) hatása Indiában és/vagy Délkelet-Ázsiában a legerősebb.
A mi Urunk Jézus Krisztus újszövetségi egyházánál teljesen más a helyzet. Kezdetben Jeruzsálemben és Izráelben voltak a tagjai. A későbbi évszázadok során főként a Római Birodalomban terjedt el. A reformációtól kezdve sok-sok évtizedig Északnyugat-Európában volt legnyilvánvalóbb Isten országa az Ő népében és egyházaiban. Ma már nem ez a helyzet.
A pogány vallásokkal ellentétben a Jézus Krisztusba vetett hit nem uralkodik a származási helyén (Jeruzsálemben, Izráelben, a Közel-Keleten). Krisztus egyháza – katolikus voltának megfelelően – a legjobban szétszóródott vallás. Az evangélium fehér lovasának az egész földet be kell járnia (Jel 6:1–2) megtérítve a választottakat, és megkeményítve az elvetetteket, hiszen „az Isten országának ez az evangyélioma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég” (Mt 24:14).
A Belga Hitvallás 27. fejezete helyesen tanítja, hogy Krisztus katolikus egyháza „nem kötődik, korlátozódik, vagy kapcsolódik bizonyos helyhez vagy személyekhez”. Ez vonatkozik mindenféle iszlám kalifára (például az Iszlám Államéra), vagy a római főpapra (az 1302-es Unam Sanctam pápai bulla kijelentette, hogy mindenkinek alá kell vetnie magát a római pápának, ha üdvözülni szeretne). Ennek az oka Isten féltő szeretete saját szent neve iránt, és a mi Urunk Jézus Krisztus abszolút elsősége, hiszen Isten egész népe Hozzá kapcsolódik a Szentlélek által.
Az egyház földrajzi katolicitása után az úgynevezett antropológiai katolicitást tárgyaljuk. Ez azt jelenti, hogy Isten végtelen bölcsességében egy olyan egyházat akart kiválasztani és elhívni az Ő neve dicsőségére, amely az emberiség mindenféle tulajdonságát hordozza és tükrözi (Ef 3:9–11).
Az egyház antropológiai katolicitásának sok része a földrajzi katolicitásból fakad, illetve azzal nagyon szoros kapcsolatban áll. Krisztus egyházához tartoznak mindenféle nemzetségből és törzsből, nyelvből és ágazatból való emberek, különféle bőrszínű és magasságú stb. emberek, zsidók és pogányok, gazdagok és szegények, szolgák és szabadok, férfiak és nők, fiatalok és idősek, tanultak és tanulatlanok – Isten katolikus egyházában mindezek képviseltetnek.
A fenti gondolatot a Szentírás nyomatékosítja. A küzdő katolikus egyházról ezt olvassuk: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3:28); valamint: „A hol nincs többé görög és zsidó: körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus” (Kol 3:11).
A Jelenések könyve a következő megindító módon jellemzi a győzedelmes katolikus egyházat: „Azután látám, és ímé egy nagy sokaság, a melyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyiszék előtt és a Bárány előtt állnak vala, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak” (7:9); továbbá: „És éneklének új éneket, mondván: Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit: mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből” (5:9). Jézus Krisztushoz és az Ő egyházához tartozunk, így ez a mi énekünk is.
A földrajzi és antropológiai katolicitás mellett beszélhetünk a történelmi, az idők során végighúzódó katolicitásról. Ma valószínűleg Isten egyik szentje sem ismeri az Úr népének akárcsak 0,1%-át, hiszen az egész bolygón szét vagyunk szóródva. A jövőre tekintve még nagyobb katolicitást várhatunk, mert Krisztus testébe még több nemzetből, törzsből és nyelvből kerülnek emberek. Az újszövetségi egyház történetének 2000 éve során sok olyan ember volt az egyház tagja, akik földi tekintetben nem nagyon hasonlítottak ránk.
Még messzebbre visszamenve Isten népe még az ószövetségi idők zsidó egyházát is magába foglalja. Ábrahámtól Krisztus eljöveteléig az egyház főként zsidókból, Ábrahám fizikai leszármazottaiból állt. Az újszövetségi időkben Isten népének túlnyomó többsége pogány, noha az egyházhoz mindig tartoztak és mindig is tartozni fognak a zsidó népből is, ahogyan azt a Róma 11 tanítja. Rev. Stewart
Poligámia
Egyik olvasónk ezt kérdezte: „Miért engedte meg Isten a poligámiát az Ószövetségben?” Némelyek úgy tekintenek az Ószövetségre, mint amelyben megengedett volt a poligámia (és a válás), és ezzel megpróbálják aláásni az Újszövetség világos tanítását arról, hogy a házasság egy férfi és egy nő egész életre szóló kapcsolata. Egyes esetekben a misszionáriusok jóváhagyták a poligámiát olyan társadalmakban, ahol ez gyakorlatban volt, azaz megengedték a többnejű megtérőknek, hogy megtartsák feleségeiket.
Valaki ezt mondta: „A Szentírásban az ideális házasság egy férfi és egy nő életre szóló kapcsolata. A többnejűség megtűrt volt, de mindig olyan következményei voltak, amelyek nem voltak túl kívánatosak. A válás szörnyű Isten előtt, és csak nagyon körülhatárolt esetekben megengedett. Így tehát ha valaki többnejűként jutott hitre, így kell maradnia, és így kell befogadni őt az egyházba (feleségeivel és gyermekeivel együtt). Ne legyenek azonban vezetők, és az ideális, monogám házasságot kell tanítani, hogy a következő nemzedékek a »jobb utat« követhessék.”
Nem túl helyes azt állítani, hogy Isten megengedte az Ószövetségben a többnejűséget, és a házasság mint egy férfi és egy nő életre szóló kapcsolata nem csupán egy „jobb út”. Isten törvénye a házasság számára ez: egy férfi és egy nő egy életen át. Ez a szabály az ember teremtésére és az 1Mózes 2:24-re nyúlik vissza: „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.”
Jézus erre utal a Máté 19:4–6-ban, mégpedig a válással és az újraházasodással kapcsolatban: „Nem olvastátok-é, hogy a teremtő kezdettől fogva férfiúvá és asszonynyá teremté őket, És ezt mondá: Annak okáért elhagyja a férfiú atyját és anyját; és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgy hogy többé nem kettő, hanem egy test. A mit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válaszsza.”
Az Újszövetség világosan megtiltja a többnejűséget. Egy presbiter vagy egy diakónus „egy feleségű férfiú” legyen (1Tim 3:2, 12; Tit 1:6), mégpedig példaként az egyház többi tagja számára (1Tim 4:12). Az Újszövetség mindig egy férjről és egy feleségről beszél (pl. Mk 10:2–12; Rm 7:2–3; 1Kor 7; Ef 5:22–33; 1Pt 3:1–7). Ennél is fontosabb Krisztus és egyháza kapcsolata, amely a házasság nagyszerű mintája (Ef 5:32). Ebben az örökkévaló mintában egyetlen vőlegény és egyetlen menyasszony van. Krisztus nem többnejű, és mi sem lehetünk többnejűek, akik hiszünk Őbenne.
Az Ószövetséget illetően érdekes, hogy az első többnejű ember a Szentírásban a romlott Lámekh volt (1Móz 4:19–24). Amikor az ószövetségi hívők több feleséget vettek maguknak, a házasságra vonatkozóan az ő példáját követték, nem pedig Isten tervét. Az egyház története során csak a különböző szekták, például a szélsőséges anabaptisták engedték meg a többszörös házasságot. Még a mai nyugati országokban is – ahol a házasság biblikus alapelveiről már teljesen elfelejtkeztek – csak a mormonizmus és hasonló furcsa szekták népszerűsítik a poligámiát.
A reformáció egyházainak történetében az egyik szégyenfolt, amikor Luther és más német teológusok elfogadták Fülöp hesseni tartománygróf kettős házasságát. Maga Luther gyengének bizonyult ebben az ügyben: miközben általánosságban egy férfi és egy nő kapcsolata mellett állt, bizonyos kivételes esetekben megengedte a további házasságkötéseket. Luther azonban tévedett, és hesseni Fülöp esete botránnyá lett mind a mai napig.
Nem teszi helyessé ezt a gyakorlatot, hogy Izráel sok vezetőjének több felesége volt. Salamonnak 300 felesége és 700 ágyasa volt. Ábrahám, Jákób, Dávid, Gedeon, Elkána és Dávid is bűnös volt ebben a tekintetben. Izráel vezetőinek esetében Isten Igéje egyértelműen megtiltotta Izráel királyainak, akik a legfőbb vétkesek voltak, hogy sok feleséget vegyenek maguknak: „Sok feleséget se tartson, hogy a szíve el ne hajoljon; se ezüstjét, se aranyát felettébb meg ne sokasítsa” (5Móz 17:17). Ez a felszólítás közvetlenül azelőtt hangzik el, hogy az Úr Igéje részletesen bemutatja, milyennek kell lennie a királynak (5Móz 17:18–20). Nem kérdés, hogy Salamon és Dávid vétkezett, mert sok feleséget vettek el, sőt Salamon pogány asszonyokat is. Valóban, Salamon sok felesége elfordította a szívét Istentől (1Kir 11:1–4).
Az is bizonyítja Isten nemtetszését a többnejűséggel kapcsolatban, hogy milyen következményeket kellett elszenvedniük azoknak, akik a poligámiát gyakorolták. Igazságos Urunkat nem lehet megcsúfolni a bűnnel. Miközben az Ószövetség nem utasítja el egyértelműen ezt a gyakorlatot, Ábrahám, Jákób, Gedeon, Elkána és Dávid családi viszályai el kell gondolkodtassanak mindenkit, aki fontolóra veszi, hogy egy második feleséget vegyen el. Ábrahám azért küldte el Hágárt és Ismáelt, mert két felesége és gyermekeik egymás ellen küzdöttek. Jákób családját tönkretette, hogy Lea gyermekei gyűlölték Rákhel Józsefét. Gedeon egyik ágyasától született fia megölte 70 fivérét. Elkána családjában nem volt békesség (1Sám 1). Dávid különböző feleségeitől született gyermekei egymás ellen küzdöttek az elsőségért, és fiai között egy erőszak és több erőszakos haláleset is történt.
Az Ószövetségben vannak szabályok a többnejűséggel kapcsolatban (2Móz 21:10–11; 5Móz 21:15–17), de ebből nem következik, hogy ez a gyakorlat helyes lett volna abban az időben. Ugyanazt mondhatjuk az efféle szabályokra, mint amit Jézus tanított a válásról és az újraházasodásról: „Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg néktek, hogy feleségeiteket elbocsássátok; de kezdettől fogva nem így volt” (Mt 19:8). Krisztus – mint tudjuk – tovább is megy: elítéli és megtiltja a válást és az újraházasodást. Ugyanez az elítélés igaz a többnejűségre is, hiszen szembefordul azzal, amit Isten parancsolt kezdetben.
Amint meg lehet mutatni, hogy a válás utáni újraházasodás nem házasság, hanem paráznaság, ugyanúgy azt is be lehet látni, hogy egy poligám házasságban a második és a további kapcsolatok Isten szemében nem is házasságok. Ez megoldja azt a nehézséget, amellyel a poligámiát gyakorló társadalmakban evangélizáló misszionáriusok néztek szembe. A többnejűséget semmilyen körülmények közt nem engedhetjük meg.
Így a többnejűség elítélésének hiánya az Ószövetségben két gondolattal magyarázható: egyrészt az 1Mózes 2 tanításával, másrészt pedig az Újszövetség világosabb kijelentésével. Az 1Mózes 2:24 fénéyben nem volt szükség arra, hogy Isten mást is mondjon erről, de az Újszövetség koráig nem történt meg a többnejűség világos kárhoztatása. Krisztus és menyasszonya, az egyház gyönyörű kapcsolata a házasság olyan csodálatos képe, hogy Isten szabályainak megsértését nem lehet többé eltűrni. A világosabb kijelentés nagyobb felelősséget hordoz (vö. Lk 12:48). Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
