Noé napjai (1)
Az egyik olvasónk több kérdést tett fel Noéról és a bárka építéséről. Ezeket – ha az Úr is úgy akarja – jelenlegi és következő számunkban tárgyaljuk. Testvérünk először Mózes 1. könyvének 7. részét idézi: „Monda az Úr Noénak: Menj be te, és egész házadnépe a bárkába… Mert hét nap múlva esőt bocsátok a földre negyven nap és negyven éjjel; és eltörlök a föld színéről minden állatot, melyet teremtettem… Lőn pedig hetednapra, hogy megjöve az özönvíz a földre” (1., 4. és 10. v.). Ehhez kötődően három olyan érvet sorol fel, amelyekkel az egyetemes kegyelem különféle változatait szokták alátámasztani.
1. érv: „még hét nap.” Vajon Isten azt mondja Noénak, hogy menjen be a bárkába, és ekkor azonnal elküldi az özönvizet? Nem, hanem még vár hét napot. Miért történik így? Talán nem Isten jóságának és jóakaratának kegyelmes cselekedetét láthatjuk? Hiszen lényegében elhalasztja az ítéletet a földön, noha csak hét napig. A kiválasztás szemszögéből vizsgálva minden választott a bárkán volt. Úgy tűnik, Isten csak e hét nap elteltével zárta be és pecsételte le a bárka ajtaját. Vajon nem az látható itt, hogy Isten adott még egy esélyt a szabadulásra mindazoknak, akik nem voltak a bárkában? Mi mást jelenthetne ez a hétnapos késedelem?
2. érv: a bárka mérete. Isten egy olyan bárka építését parancsolta meg Noénak, amelynek a puszta méretei óriásiak voltak, és bizonyságot tettek az üdvösség elérhető voltáról. Noha nem volt elég nagy az egész világ befogadására, mégis sokkal több ember befért volna, mint Noé családja. Ez azt bizonyítja, hogy az üdvösség jó szándékú ajánlata valóság: a választottak számánál sokkal több hely van az üdvösségben, illetve Krisztus és az Ő engesztelése – amelynek a bárka az előképe – elégséges bárkinek a megmentésére, ha be akar menni az üdvösségre. Az érvelés úgy folytatódik, hogy ha Isten részéről nem ajánlja fel jóindulatúan és nem kívánja azok üdvösségét, akik nincsenek kiválasztva, akkor bizonyára csak akkora bárkát építtetett volna, amelyben csak Noé családja fér el, és senki más. Ebből ugyanis vitathatatlanul következne, hogy senki más nem mehet be a bárkába még akkor sem, ha szeretne, és az engesztelés nem elegendő az ilyen emberek részére.
3. érv: 120 évnyi igehirdetés. Az előbbi két kérdéshez kapcsolódóan egy füst alatt egy harmadik gondolatot is megvizsgálhatunk. Eszerint Noé 120 évig tartó igehirdetése (1Móz 6:3; 2Pt 2:5 – fordítói megjegyzés: egyes magyarázók szerint ezek az igehelyek arra is utalnak, hogy Isten 120 évvel az özönvíz előtt figyelmeztette Noét, aki el is kezdte a bárka építését) a jó szándékú ajánlat újabb példája. Mi másért is halasztaná el Isten 120 évvel az ítéletet, hogy ezzel a világnak esélyt adjon a megtérésre? Vajon Noé igehirdetése nem az evangélium jó szándékú ajánlata volt minden ember számára? Nem volt-e Isten kegyelmes minden ember felé, amikor még 120 évet adott nekik? Ez a 120 esztendő nem egyfajta isteni hosszútűrés az egész özönvíz előtti világ felé? Főleg hogy azokban a napokban egyedül Noé és családja tartozott a választottak közé. Vajon amíg a Lélek az emberekkel maradt, addig Isten nem próbált meg mindenkit megmenteni?
Az Isten parancsa és az özönvíz eljövetele között eltelt hét napot illető kérdésre válaszolva a következőket látom. Isten hét nappal azelőtt adta a parancsot Noénak, hogy Noé befejezte volna a családja és az állatok összegyűjtését a bárkába (1Móz 7:7–9). Amikor ez megtörtént, akkor Isten bezárta a bárka ajtaját, és elkezdett esni az eső. A „késedelem” fő oka tehát az volt, hogy Noénak még volt befejezetlen munkája.
Egyes magyarázók ezt a hét napot tévesen egy olyan időszaknak tekintik, amelyben Isten megmutatta a hitetlen és elvetett világ felé a hosszútűrését és a kegyelmét. Ugyanezt gondolják a bárka építéséhez szükséges 120 évről is (vö. a 3. érvet). C. F. Keil és F. Delitzsch lutheránus teológusok a Mózes könyveiről szóló magyarázatukban ezt a 120 évet „a kegyelem időszakának” nevezik, ugyanakkor elismerik, hogy ez lezárult, amikor Isten azt mondta Noénak, hogy menjen be a bárkába.
Enyhén fogalmazva igencsak nehéz azt látni, hogy akár a 7 nap, akár a 120 év Isten kegyelmének jele volna a hitetlen és gonosz világgal szemben. A Szentírás arról számol be, hogy az Úr látta, hogy megsokasult a gonoszságuk (1Móz 6:5), megbánta az ember megteremtését (6. v.), és bejelentette a az emberiség, az állatok és a madarak elpusztítására vonatkozó szándékát (7. v.). Hogyan lehetne kegyelem bármilyen „késedelem”, akár 7 nap, akár 120 esztendő, ha Isten senkit nem juttatott bűnbánatra azok közül, akik hitetlenek maradtak, amikor Noé családjával együtt belépett a bárkába? Hogyan lehetne irgalom, amikor ez a késedelem csak arra szolgált, hogy megmaradjanak a hitetlenségben és a gonoszságban? A kegyelem valóban ezt a célt szolgálna? Az idő múlásával az emberek növekednek a gonoszságban és a bolondságban, és betöltik a hamisságuk poharát (1Móz 15:16; 1Thessz 2:16). Ez azonban nem azért történik, mert Isten szeretettel és kegyelemmel fordul hozzájuk.
Sokan azt felelnék mindezekre, hogy Isten lehetőséget adott nekik a megtérésre és a hitre. A megtérés és a hit azonban sosem puszta lehetőség, hanem bizonyos; Isten szuverén módon kiárasztott ajándéka mindazoknak, akiket öröktől fogva kiválasztott Krisztusban: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk” (Ef 2:8–10; vö. Csel 11:18). A kegyelem erős és üdvözítő, mert Isten kegyelme.
Olvasónk harmadik kérdése a bárka építésére adott 120 évre vonatkozik (1Móz 6:3). Ez a 120 év állítólagosan Isten feltételezett általános kegyelmét, univerzális irgalmát, egyetemes szeretetét mutatja az elveszettek irányába. Ám ez az igeszakasz egyedül Noéval kapcsolatosan említi a kegyelmet: „De Noé kegyelmet talála az Úr előtt” (8. v.). A világ többi részével ellentétben egyedül ő talált kegyelmet. A „késedelem” nem kegyelem, hacsak valaki azt nem hiszi, hogy a megváltás puszta lehetőség, amely mindenki számára elérhető, és Isten csak egy esélyt ad az embereknek az üdvösségre, ha helyesen élnek állítólagos szabad akaratukkal. Ha valóban így volna, akkor Isten miért csak 120 évet várt? Miért nem többet? Vajon ennyire korlátozott az Ő állítólagos általános kegyelme vagy irgalma?
A késedelem egyik oka egyszerűen az, hogy Noénak még volt munkája: a bárka építése. Ez egy elég nagy feladat volt, még ma is az lenne. A 120 év másik oka az volt, hogy Isten a bárkában csak Noét és családját akarta megmenteni (1Móz 6:18), viszont még mások is éltek a szövetség vonalából. Methusélah az özönvíz évében halt meg, Noé apja, Lámekh pedig csak egy-két évvel korábban hunyt el.
Istennek volt célja azzal, hogy ilyen sokáig éltek ezek az emberek. Még nem kezdték el írni a Bibliát, ezért az igazságot szóban kellett továbbadni. Az özönvíz előtti ősatyák hosszú élete ezt a célt szolgálta. Methusélah és Lámekh egyaránt magától Ádámtól hallhatták a teremtés és a bűneset történetét, így továbbadhatták azt Noénak. Ádám és Noé között nemcsak egy kapcsolat volt, Noénak pedig tovább kellett adnia a történeteket Ábrahámnak. A bárkában azonban egyedül Noé és közvetlen családja menekült meg, így a többiek a 120 év alatt haltak meg.
Isten Igéje Noé 120 évig tartó prédikálásáról (2Pt 2:5) nem azt mondja, hogy Noé egy kivétel nélkül mindenki felé irányuló, sikertelen isteni szeretetről beszélt. Nem is Isten általános kegyelméről. Nem is ajánlotta fel a megváltást mindazoknak, akik tanúi lehettek a bárka építésének. A Szentírás azt mutatja meg, hogy Noé igazságot hirdetett: Isten igazságát, amely a világ kárhoztatása, amelyet a Messiás érdemelt ki és jelentett ki, és amely egyedül az Őbelé vetett hit által nyerhető el. Nem kétséges, hogy Noé azt hirdette, hogy meg kell térni Istenhez, és hinni kell az asszony eljövendő magvában (1Móz 3:15). Ez azonban nem általános kegyelem, hanem egyszerűen a drága evangélium hívása.
A Zsidók 11:7 is megerősíti az előbbieket: „Hit által tisztelte Istent Noé, mikor megintetvén a még nem látott dolgok felől, házanépe megtartására bárkát készített, a mely által kárhoztatá e világot és a hitből való igazságnak örökösévé lett.” A bárka építése a világ kárhoztatása volt, és csak Noé volt az általa hirdetett igazság örököse. Az 1Péter 3:20-ban azt olvassuk, hogy Isten béketűrése várt „a Noé napjaiban, a bárka készítésekor.” De mire várt? Vajon arra, hogy hátha mindenki üdvözül, akinek Noé prédikált? A Róma 9:22–23 egy erőteljes nem erre a gondolatra. Isten hosszútűrése ugyanis csak eltűri vagy elszenvedi „a harag edényeit, melyek veszedelemre készíttettek”, miközben vár arra, hogy „megismertesse az ő dicsőségének gazdagságát az irgalom edényein, melyeket eleve elkészített a dicsőségre.” Abban az időben csak Noé és családja volt az irgalom edénye.
Jelen cikkünkben még nem foglalkoztunk néhány gondolattal, főként a bárka méretéről szóló érvvel, valamint a 3. érv egyik részével, a Léleknek az emberrel való lakozásával (1Móz 6:3). Így ha a Úr akarja, akkor a következő számunkban Noéval, a bárkával és az állítólagos általános vagy egyetemes kegyelemmel fogunk foglalkozni. Rev. Ron Hanko
A harag edényei, melyek veszedelemre készíttettek
„Ha pedig az Isten az ő haragját megmutatni és hatalmát megismertetni kívánván, nagy békességes tűréssel elszenvedte a harag edényeit, melyek veszedelemre készíttettek” (Rm 9:22). Egy olvasónk a következőt kérdezte: „Ki készítette el »a harag edényeit« a veszedelemre? Ők maguk (ahogyan azok állítják, akik szerint Isten üdvözíteni akarja az elvetetteket), vagy Isten?”
Természetesen igaz, hogy az örökre elveszett emberek saját magukat készítik a veszedelemre, amikor hitetlenségükkel és más bűneikkel pusztítják önmagukat. Erkölcsileg ők maguk felelősek a kárhozatukért, nem pedig Isten. A Belga Hitvallás 13. cikkelye megmutatja Istennek a gonoszra is kiterjedő mindenható kormányzói-gondviselői munkájáról, hogy Ő nem a bűn szerzője. A Róma 9:22 azonban nem az elveszett bűnösök erkölcsi felelősségéről szól.
Ez az igehely világosan tanítja, hogy a harag edényeit a mindenható Isten készíti el a veszedelemre. Először is az igealak passzív: készíttettek. A Róma 9:22 nem azt mutatja meg, hogy ezek az edények aktív módon készítik saját magukat a veszedelemre, hanem valaki más készíti őket. A 22. vers első feléből kiderül, hogy ez a valaki más Isten, aki a harag edényein meg kívánja ismertetni az Ő haragját és hatalmát.
Másodszor a Róma 9 egészének fő gondolata, hogy Isten szuverén mind a kárhozat, mind az üdvösség tekintetében. Isten megkeményíti, akit akar, akit kíván, akit szeretne (18. v.). Isten a mindenható Fazekas, aki becstelenségre is készít edényeket, mégpedig aktívan (21. v.). A 22. vers tanítása a 23. vershez szorosan kapcsolódva az, hogy amiképpen Isten némelyeket dicsőségre készít, másokat a veszedelemre.
Hogyan készít el Isten némelyeket a veszedelemre? A 22. vers „elkészítése” nem maga az elvetés örök határozata, hanem Istennek egy olyan munkája bizonyos embereken, amellyel véghez viszi ezt a határozatot. Isten ugyanabban az eleve elrendelő határozatban némelyeket örök életre választott, másokat pedig szuverén módon elvetett. Ez a kárhoztatás Isten útja arra, hogy az elvetetteket elkészítse a veszedelemre. Ennek részei: Ádám bukásában ítélet alá kerülnek, és teljesen romlottak lesznek, Isten az evangélium hirdetése által megkeményíti őket, valamint kiszolgáltatja őket minden bűnüknek.
Némelyek kálvinistának vallják magukat, ugyanakkor azt állítják, hogy a Róma 9:22 tanítása szerint a harag edényei magukat készítik el a veszedelemre. Ellenkeznek azzal a tanítással, miszerint Isten készítené őket. Álljon itt velük szemben magának Kálvinnak a tanítása, aki így ír a „harag edényeiről” a Róma 9:22 magyarázatában: „Az a nézet, miszerint saját gonoszságuk készítette el őket a veszedelemre, olyan bolondság, hogy nem is kell vele foglalkoznunk. Valóban igaz, hogy az elvetettek magukra vonják Isten haragját, és naponként sürgetik, hogy annak súlya fejükre hulljon. Ám azt is mindenkinek meg kell vallania, hogy az apostol itt azzal a választottak és az elvetettek közötti különbséggel foglalkozik, amely kizárólag Isten titkos akaratából és tanácsából származik” (Calvin’s Calvinism [Kálvin kálvinizmusa], Jenison, Michigan, USA. RFPA, 2009. 66. o.).
Kik az igazi kálvinisták? Azok, akik elutasítják és kiforgatják az apostol hitvallását Isten szuverenitásáról a Róma 9:22-ben? Akik nyilvánvalóan ellentmondanak annak, ahogyan Kálvin magyarázta ezt az Igét, és olyan nézetet követnek, amelyet Kálvin bolondságnak nevezett? Vagy azok, akik hűségesen vallást tesznek Jehova szuverenitásáról, és egyetértenek Kálvinnak a Róma 9:22-ről alkotott nézeteivel? Prof. David J. Engelsma
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
