Ne ítéljetek!
Napjainkban nagyon elterjedt, de meglehetősen rossz a Máté 7:1 („Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.“) a következőekben részletezendő magyarázata. Az értelmezés szerint ez az igevers azt jelenti, hogy mindenféle ítélethozatal rossz. Nem ítélhetsz meg vallásokat, egyházakat, tanításokat, embereket vagy alapelveket. Hiszen Jézus mondta: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek“! E nézet szerint nem mondhatjuk azt, hogy a pogány vallások bálványimádók (II Mózes 20:3, I Korinthus 10:20), hogy az abortusz bűn (II Mózes 20:13, Zsoltárok 139:13-16), hogy a szabad akarat hamis tanítás (János 6:65, Róma 3:11) vagy hogy a homoszexualitás utálatos (III Mózes 18:22, Róma 1:26-27). „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek“! Valójában az egyetlenegy rossz elítélni bárkit vagy bármit, a legnagyobb erény pedig a mindenkivel és mindennel szemben tanúsított tolerancia. „Nekem is jó és neked is jó!” Nincs abszolút mérce, minden relatív; csak az ítélés tiltott. Az ítélés tulajdonképpen bűn; ha egyáltalán még létezik olyan, hogy bűn!
A Máté 7:1 e nézete és értelmezése balgatag és logikailag ellentmondásos. Ha minden ítélés tiltott, akkor az is tiltott, hogy valakit ítélésért ítéljünk meg. Elvégre az, hogy valakit ítélésért megítélünk, szintén tilos – Jézus szavainak e (hamis) értelmezése alapján: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek“.
Ráadásul a Hegyi beszéd (Máté 5-7), ahol ezt az igeverset is olvashatjuk, megköveteli az ítélést. Gondoljunk csak Megváltónk szavaira a Máté 5-ben. Jézus kárhoztatja a gyilkosságot, sőt, azt is, ha valaki ok nélkül haragszik atyjafiára (21-26); a paráznaságot, sőt, azt is, ha valaki kívánság okáért asszonyra tekint (27-30); a paráznaság okán kívüli válást (31-32); és a bűnös esküvés sok fajtáját (33-37).
Az ítélés gyakorlása ahhoz is nélkülözhetetlen, hogy engedelmeskedhessünk a Máté 6-ban olvasható krisztusi utasításoknak az alamizsnát és a jótékonykodást (1-4), az imádságot (5-15) és a böjtöt (16-18) illetően, hiszen ezeket nem szabad a farizeusok módjára akképpen cselekednünk, hogy mindenki lássa. Az Úr Jézus a következőket mind bűnös viselkedésnek ítélte: kincsek gyűjtése a földön (19), Isten és a pénz szolgálata (24) és aggodalmaskodás földi szükségeink felől (25-34).
A Máté 7-ben is hasonlókat olvashatunk. Ahhoz, hogy engedelmeskedhessünk a krisztusi tiltásnak és ne hányjuk gyöngyeinket a disznók elé, fel kell ismernünk, kiket nevez itt Jézus „ebeknek” és „disznóknak” (6). Hogyan követhetnénk a hamis próféták ellen szóló jézusi figyelmeztetést, ha nem ítéljük meg őket gyümölcseik alapján, ahogyan Ő rendelte nekünk (15-20)?
Sok más helyzet is előfordulhat, amikor elengedhetetlen a helyes ítélés gyakorlása. Az I Korinthus 6:2-3-ban arról olvasunk, hogy az utolsó napon a hívők fogják megítélni az istentelen világot és az angyalokat. Ezért Pál arra bátorítja a szenteket, hogy már most ítéljenek a gyülekezetben (1, 4-5). Krisztus szava („Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek“) ezt nyilvánvalóan nem tiltja.
A hatóságok feladata a polgári ügyekben való ítélethozatal. Ha egy gyilkost vagy egy tolvajt a bíróság elé visznek, senki sem fog felállni a jelenlévők közül, hogy a Máté 7:1 hamis értelmezésére hivatkozva ezt kiáltsa a bíróságnak: „Uraim, ne ítéljenek!”
A szülőknek is ítélniük kell. Isten Igéje szerint fiuk vagy lányuk vétkezett? Ebben az esetben el kell dönteniük, mi a szerető nevelés leginkább célravezető formája. Szóbeli fenyítésre vagy fizikai büntetésre van szükség az adott helyzetben?
Az egyháztanács vagy konzisztórium feladata az igazságos ítélethozatal. A Máté 18:15-20 szerint ha egy egyháztag négyszemközt beszél egy másik taggal annak bűnéről, és az atyafi többszöri figyelmeztetésre sem bánja meg bűnét, akkor a gyülekezet, illetve (az egyházi rendtartás szerint) a presbitérium elé kell vinni az ügyet.
A gyülekezetek feladata az egyházi vezetők biblikus megítélése. Az efézusi gyülekezetnek Krisztus azt parancsolta, hogy próbálja meg a hamis apostolokat. A thiatirai gyülekezetet a Megváltó megdorgálta, mert megengedte Jézabelnek, hogy tanítson és elhitesse a szenteket (20).
Minden hívőnek meg kell ítélnie önmagát is az Írások szerint, amint az I Korinthus 11:28 parancsolja: „Próbálja meg azért az ember magát…” Ez különösen hangsúlyos akkor, amikor az Úrvacsorára készülünk, amint az I Korinthus 11 szövegösszefüggéséből kiderül (Belga Hitvallás 35, Heidelbergi Káté 81. kérdés-felelet).
Amint láthattuk, a mennyei Atya az Ő gyermekeinek az ítélés sok fajtájának és módjának gyakorlását parancsolja. Hiszen a hívő hármas tisztségében próféta, pap és király. Mint királyok, ítélnünk kell, igazságos ítéletet gyakorolni Jézus értelmével összhangban, amint azt a Szentírás kijelenti nekünk.
Luther MártonA szolgai akarat című híres művében, melyet Erasmusnak írt cáfolatként, részletezi, hogy egy hívő keresztyénnek ítélnie kell (a bibliai normák szerint), különben kinyilvánítja magáról, hogy nem is hívő. „A keresztyén szívre nem jellemző, hogy ne találna örömöt a bizonyosságokban. Ahhoz, hogy valaki egyáltalán keresztyén lehessen, örömét kell lelnie a bizonyosságokban. Most, nehogy félrevezessenek minket a szavak, leírom, mit értek itt bizonyosság alatt: hűséges ragaszkodást álláspontodhoz, annak megvallását, megvédését és a benne való töretlenül kitartást… Arról a bizonyosságról beszélek, amit Isten a Szentírásban jelentett ki… Vedd el a bizonyosságokat, és elveszed a keresztyénséget. Azért adatott a Szentlélek a keresztyéneknek a mennyből, hogy megdicsőítse bennük a Krisztust, és ők megvallják Őt akár haláluk árán is. Ez nem bizonyosság: meghalni azért, amit vallasz és biztos vagy benne?” Luther ezt kérdezi Erasmustól (modern, politikailag korrekt szkepticizmussal): „Mi ez a te újmódi vallásod, ez az újfajta alázatosság, hogy… elvennéd tőlünk a hatalmat az emberek döntéseinek megítélésére, hogy fenntartások nélkül alkalmazkodjunk az emberi hatóságokhoz? Hol tanítja ezt nekünk Isten írott Igéje?” Valóban hol?!
A keresztyén az életben elfoglalt helyzete, státusza szerint ítél (mint szülő, elöljáró vagy presbiter), figyelembe véve a tényeket mindkét oldalon. Az enyhítő körülményekre való tekintettel és könyörületesen; a Szentháromság Isten, az Ő igazsága és saját felebarátja felé irányuló szeretettel; alázattal (mint szolga, és nem mint úr); a bibliai alapelvek szerint ítél.
Következő számunkban, ha Isten is úgy akarja, arról a bűnös ítélésről fogunk szólni, amit a mi Urunk megtilt, és amit nem szabad gyakorolnunk.Rev. Stewart
Vétkezett-e Mózes, amikor megölte az egyiptomit?
„Lőn pedig azokban a napokban, mikor Mózes felnevekedék, kiméne az ő atyjafiaihoz és látá az ő nehéz munkájokat s látá, hogy egy Égyiptombeli férfi üt vala egy héber férfit az ő atyjafiai közűl. Mikor ide-oda tekinte és látá hogy senki sincs, agyonüté az Égyiptombelit és elrejté azt a homokba.” (II Mózes 2:11-12)
„És mikor látta, hogy egyik bántalommal illettetik, megoltalmazá, és az égyiptomi embert megölvén, bosszút álla azért, a ki bosszúsággal illettetett. És azt gondolá, hogy az ő atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő keze által ád nékik szabadulást; de azok nem értették meg.” (Cselekedetek 7:24-25)
Egy olvasónk azt kérdezi: „A Cselekedetek 7:24-25 fényében Mózes helyesen cselekedett-e, amikor megölte az egyiptomit, vagy ez gyilkosság volt?”
Ez a kérdés nagyon érdekes, és néhány gondolat miatt különleges jelentősége van.
Az első érdekes pont, bár a kérdéshez csak közvetetten kapcsolódik, az a tény, hogy azt a tanítást, amit Mózes kisgyermekként kapott szüleitől, Isten arra használta fel, hogy Mózest lelkileg védje a Fáraó palotájában töltött időben. Mózes még nem lehetett négy éves, amikor a Fáraó lányánál kezdett élni. A palotában lakott mintegy negyven esztendeig; mindazonáltal hűséges maradt Jehovához. A Zsidók 11:24-26 világossá teszi: „Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának mondják, Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.“
Csecsemő- vagy kisgyermekkorában szülei kétségkívül megtanították arra, hogy Izráel Isten választott népe, az Ő szeretetének tárgya. Jehova egy nap meg fogja szabadítani Izráelt Egyiptom szolgaságából; Isten be fogja tölteni Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak tett ígéreteit, és ő (Mózes) fontos szerepet fog játszani Izráel szabadulásában (Zsidók 11:23). Ezt a tanítást, bár gyermekként kapta, Mózes közel negyven esztendeig őrizte szívében és hűséges maradt általa. Ez máskülönben nyomatékosan alátámasztja gyermekeink születésüktől való nevelését a szövetségben.
Mózes cselekedete tehát nem volt bűn. Az egyiptomi megölése nem volt bűn. Mózes tudta, hogy az ő feladata, hogy kivezesse Izráelt Egyiptomból és a Fáraó szolgálatából. Tudta, hogy neki és népének azért kell harcolnia, hogy Izráel ellenségei elpusztuljanak. Azt is tudta, hogy ez az egyiptomiak pusztulását is magában foglalja. Ezek fényében az egyiptomi megölése nem gyilkosság, hanem hitből fakadó cselekedet volt. Amikor látta egyik atyjafiát bántalmaztatni, azt gondolta, itt az idő megkezdeni munkáját.
A Cselekedetek 7:25 világosan beszél Mózes tettéről. A Zsidók 11 szerint saját hitét fejezte ki, amikor meg akarta védeni atyjafiát, Isten népének tagját. „Bosszút állt” atyjafiáért azzal, hogy lesújtott az egyiptomira, mert tudta, hogy maga Jehova fogja elpusztítani az egyiptomiakat. Megértette azt az alapelvet, amit Ézsaiás fektetett le évekkel később: „Sion jogosság által váltatik meg” (Ézsaiás 1:27). Ezért az egyiptomi megölését hitből fakadó cselekedetnek tarthatjuk.
Tettében mindazonáltal a bűn is jelen volt. Mózes vétke nem az volt, hogy megölte Izráel elnyomóinak egyikét, hanem az, hogy az eseményeket saját kezébe vette. Nem várta meg, hogy Jehova vigye véghez a munkát, bár Isten azt mondta, hogy Ő fogja megszabadítani népét (I Mózes 15:13-14).
Nem tudjuk, miket gondolhatott Mózes. Lehet, hogy nem tudta elszenvedni, hogy szeretett atyjafiát nyomorgatják. Lehet, hogy azt gondolta, negyven évesen már itt az ideje megkezdeni Izráel megszabadításának munkáját. A Cselekedetek 7:25-ből úgy tűnik, azt hitte, atyjafia meg fogja érteni, hogy ez a jel az Izráel szabadulásához vezető felkelés megkezdésére. Az is elképzelhető, hogy türelmetlen volt: azt gondolta, Isten túl sokáig vár, és itt az idő saját kézbe venni az eseményeket. Az is lehetséges, hogy túlságosan nagyra tartotta saját képességeit Izráel megszabadítását illetően.
Bármit is gondolt azonban, nem tartotta magát a Biblia parancsához: nem várt az Úrra (lásd Zsoltárok 27:14). Izráel szabadulása azt kellett példázza, hogy a szabadítás teljes egészében Isten munkája. Ez nagyon fontos kellett legyen Mózesnek, és nekünk is jelentőségteljes. Izráel Egyiptomból való szabadulása annak az előképe, hogy miként szabadítja meg Isten az Ő népét a bűn szolgaságából. Ennek megértéséül csak el kell olvasnunk a ránk is érvényes törvény első szavait, ahol a Felséges erre figyelmezteti népét: „Én az Úr vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgaság házából” (II Mózes 20:2).
A szabadítást egyedül Isten viheti véghez. Lehet, hogy kedvét leli abban, hogy egy embert használjon fel erre a céljára, ahogy Mózessel is tette. Azonban Istennek semmilyen emberi segítségre nincs szüksége felséges munkái véghezviteléhez. Ha úgy akarja, mindent megtehet saját maga. Mit tehetett volna Mózes egyedül? Neki is ugyanolyan szüksége volt szabadításra, mint Izráelnek. Ha Jehova abban lelte tetszését, hogy neki is szerepet adjon a korok nagy drámájában, Mózes ezt a szerepet csak a hit ereje által tölthette be.
Ezért olvassuk a Zsidók 11:27-ben: „Hit által hagyta oda Égyiptomot, nem félvén a király haragjától; mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.” Bár a király kivégeztethette volna Mózest az egyiptomi megöléséért, Mózes nem ijedt meg tőle és nem ezért menekült el Egyiptomból. Megértette, hogy még nem érkezett el Isten ideje Izráel megszabadítására, és ő még nem áll lelkileg készen erre a feladatra. Ezért küldte őt Isten Midiánba, ahol negyven évig formálódott, hogy teljesen felkészüljön feladata betöltésére. Mózes megértette, hogy maga Jehova fogja véghezvinni hatalmas munkáját. Végül Istennek meg is kellett haragudnia Mózesre, hogy kényszerítse arra, hogy Egyiptomba menjen feladata betöltésére (II Mózes 4:14). Amikor Mózes gyengesége tudatában meghátrált az Isten által rábízott szerep nagy felelőssége miatt, akkor állt készen arra, hogy részt vegyen az Úr munkájában. Ez számunkra is fontos tanulság!Prof. Hanko
