A pusztában kiáltó szó (2)
„Tibérius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében pedig, mikor Júdeában Ponczius Pilátus volt a helytartó, és Galileának negyedes fejedelme Heródes, Iturea és Trakhónitis tartományának pedig negyedes fejedelme az ő testvére Filep, Abiléné negyedes fejedelme meg Lisániás, Annás és Kajafás főpapsága alatt, lőn az Úrnak szava Jánoshoz, a Zakariás fiához, a pusztában” (Lukács 3:1-2). Legutóbbi alkalommal láttuk, hogy ezek a nevek jelezték Keresztelő János nyilvános szolgálatának kezdetét. Ezenkívül azon napok istentelenségéről is árulkodnak, amikor János hangja kiáltott a pusztában.
Tibérius császár egy istentelen római császár volt, jóllehet nem a legrosszabb. Poncius Pilátus istentelen római helytartó volt Júdeában, ahol Jeruzsálem szent városa is állt. Ő ítélte Jézus Krisztust kereszthalálra, aki az apostoli hitvallás sora szerint „szenvede Poncius Pilátus alatt”.
Heródes (Antipás) és Filep Nagy Heródes két fia volt. Ő akarta megöletni a gyermek Jézust (Máté 2:1-20). Heródes Antipás volt az, aki bebörtönözte és kivégezte Keresztelő Jánost (Lukács 3:19-20, Márk 6:14-29), és akit Krisztus „ama rókának” nevezett (Lukács 13:32). Heródes vallatta és gúnyolta az Urat a tárgyaláson (23:8-11). Mivel mindketten elutasították Krisztust, „az napon lőnek barátok egymással Pilátus és Héródes; mert az előtt ellenségeskedésben valának egymással” (12).
Annást és Kajafást Lukács „főpapoknak” nevezi (3:2). Isten törvénye szerint egyszerre csak egy főpap lehetett, hiszen a következő főpap csak az előző halála után léphetett hivatalába. Amikor két emberről olvasunk mint főpapokról, azzal szembesülünk, hogy a rómaiak pénzért árulták ezt a hivatalt, míg a zsidók intrikákkal és összeesküvéssel próbálták a maguk emberét főpapságra juttatni. Annás 9 évig volt ebben a tisztségben, majd utódja és veje, Kajafás tanácsadója lett. A számító Kajafás volt az, aki az Úrral kapcsolatosan ezt mondta: „jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen” (János 11:50, vö. 18:14). Annás és Kajafás voltak a vezetők Jézus Krisztus zsidó tárgyalásánál (18:13, 19-24, 28), valamint Péter és János tárgyalásánál is (Cselekedetek 4:6).
Egyértelműen látszik ezekből, hogy János prédikálásának napjai, Krisztus szolgálatának napjai és az apostoli egyház napjai gonoszak voltak, amit az egyház és az állam vezetőiből is láthatunk.
János a Lukács 3:1-2-ben feltüntetett istentelen napokban kezdte meg kulcsfontosságú szolgálatát. Nem valamiféle közönséges elhívást kapott. Nem kenték fel papnak, bár apja, Zakariás pap volt. Nem volt keresztyén lelkipásztor sem, akit egy gyülekezet választott és kézrátétellel elrendelt magának.
János különleges elhívást kapott. Gábriel angyal apjának jelentette ki elhivatását a templomban, még mielőtt János megszületett vagy fogantatott volna (1:13-17). A mormonok hamisan azt tanítják, hogy Jánost az angyal nyolcnapos korában hívta el (A Tan és a szövetségek 84:28), ez azonban körülmetélésének és nyilvános névadásának napja volt (Lukács 2:59‑63). János a Szentlélekkel már anyja méhében betöltekezett (1:15), így lett alkalmassá és képessé a szolgálatra. Ehhez hozzájárult Zakariás és Erzsébet kegyes nevelése a szülői házban, illetve a pusztában való imádság és elmélkedés. Ekkor kapott János egy közvetlen, ellenállhatatlan prófétai elhívást nyilvános szolgálata megkezdésére.
Látod, hogyan hív el Isten valakit egyházában és országában egy különleges tisztségre? Akiket különleges (és ideigvaló) tisztségekben (apostolok, próféták, a Messiás előfutárai) részesített, különleges módon is hívta el. Akiknek Isten szokásos (és állandó) tisztséget adott (lelkipásztor, presbiter, diakónus), szokásos módon hívta el a gyülekezeten és tagjainak szavazatain keresztül.
János mintegy harminc éves volt, amikor megkezdte nyilvános szolgálatát (Lukács 1:24-26, vö. 3:23). Ezelőtt magányosan élt a pusztában a vadállatokkal együtt (vö. Márk 1:13). Ekkor mutatta meg magát és mutatkozott meg Izráelnek (Lukács 1:80).
Hatalmas tömegek jöttek hallani a kiáltó szót. A Lukács 3:7 arról tudósít minket, hogy egy „sokaság” volt ott. A Márk 1:5 szerint „kiméne hozzá Júdeának egész tartománya és a Jeruzsálembeliek is”. A Máté 3:5 beszámol arról, hogy „a Jordánnak egész környéke” is kiment, hogy hallja János prédikációját. Keresztelő János galileai tanítványai közül volt András, Simon, Filep és Nátánáel (János 1:35-52). Mindenféle ember jelen volt a tömegben: vámszedők és katonák (Lukács 3:12, 14), halászok, mint Péter és András, sőt, farizeusok és szadduceusok is (Máté 3:7), valamint papok és léviták (János 1:19).
Képzeljük el azt a jelenetet, amikor János kiment „a Jordán mellett lévő minden tartományba” (Lukács 3:3). Ez a terület a Holt-tengertől északra volt, közel a Jordán folyóhoz. Helyről helyre járt, valószínűleg azokat a helyszíneket érintve, ahol magányos éveit töltötte a pusztában, mielőtt megkezdte volna nyilvános igehirdetését (1:80). A jeruzsálemiek és a közeli tartományok, Júdea, Pérea és Galilea lakosai, minden rendű és rangú ember, mint katonák és szadduceusok, halászok és farizeusok mentek ki hallgatni prédikálását. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra százak és ezrek népes tömege, egy sokaság (3:7) sereglett ki őt hallgatni.
Mennyien figyeltek Keresztelő János szolgálatára az ószövetségi tanító prófétákhoz képest Sámueltől kezdve? A bibliai feljegyzésekből úgy látszik, hogy Keresztelő János körül lényegesen nagyobb tömeg gyűlt össze, mint Ésaiás és Jeremiás, Illés és Elizeus, vagy Hóseás és Jóel körül.
Legközelebb, ha Isten éltet minket, arról fogunk beszélni, miért gyűlt össze ilyen példátlanul nagy tömeg Keresztelő János hallgatására. Rev. Stewart
A keresztség szükségessége
Egy olvasónk azt kérdezi: „Ha az, akit nem metéltek körül, kikerült a szövetségből, igaz-e ez ma is? Felelhetünk-e erre a kérdésre igennel a Zsidók 2:2-3 alapján? Másként fogalmazva, az I Mózes 17:14-nek van valami párhuzama a mai szövetséggel?”
A kérdéshez kapcsolódó textusok a következők: „Mert ha az angyaloktól hirdetett beszéd erős volt és minden bűn és engedetlenség elvette igazságos büntetését: Mimódon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel? a melyet, miután kezdetben hirdetett az Úr, azok, a kik hallották, biztosítottak számunkra” (Zsidók 2:2-3) és „A körülmetéletlen férfi pedig, a ki körül nem metélteti az ő férfitestének bőrét, az ilyen lélek kivágattatik az ő népe közűl, mert felbontotta az én szövetségemet” (I Mózes 17:14).
Bár a kérdező nem teszi egyértelművé, feltételezem, hogy megértette, hogy a körülmetélkedést az új szövetségben a keresztség váltotta fel (Kolossé 2:11-12). Azt is feltételezem, hogy tudatában van annak, hogy a körülmetélkedésnek ma már nincs spirituális jelentősége. A kérdései tehát a keresztséggel vannak kapcsolatban.
A kérdésre adandó válasz valóban igenlő. A két idézett igeszakasz valóban ide tartozik, és világossá teszi, hogy amennyiben a szülők nem keresztelik meg gyermeküket, az ugyanolyan nagy bűn az új szövetségben, mint amilyen Izráelben volt a körülmetélés elmulasztása a régi szövetségben. Azt is helyesen mondhatjuk, hogy akik elmulasztják gyermekük megkeresztelését, megszegik Isten szövetségét.
Néhány dolgot el kell erről mondanunk.
Legelőször az a kérdés vetődik fel, hogy mi a helyzet a baptistákkal. A baptisták csak a „hívőkeresztséget” fogadják el, azaz csak azokat keresztelik meg, akik elég idősek hitük hiteles megvallásához.
Nem kérdés, hogy teológiájukban nagyot tévednek. Azonban nem itt van annak a helye, hogy a gyermekkeresztség egészéről vitát folytassunk. A baptisták helyzete kicsit más, mint a kérdező által felvetett helyzet. Az idézet szakaszok Izráelről szólnak, Izráel pedig az Ószövetség egyháza volt. Isten szövetségi népéről beszélnek tehát e részek. A szövegösszefüggés az, hogy Isten megerősíti szövetségét Ábrahámmal és magvával, és a körülmetélkedést adja annak jeléül és pecsétjéül. Ha egy izráelita megtagadta gyermeke körülmetélését, akkor nemcsak a szövetség jelét, hanem ezáltal a szövetséget is elutasította.
Isten parancsai tehát az Ő szövetséges népének szólnak. A baptisták szövetségtana egyáltalán nem biblikus. Ha Isten szövetségi népében valaki megtagadta gyermeke körülmetélését, kivágatott a szövetség kötelékéből, az ószövetségi egyházból és Isten népéből. Sőt, azzal, hogy nem metélték körül gyermekeiket, saját magukat választották el Isten szövetséges népétől.
E büntetés újszövetségi megfelelője azok számára, akik nem hajlandóak megkeresztelni gyermekeiket, a keresztyén egyházfegyelem, melynek vége az egyházból és ezáltal Isten szövetséges népéből való kiközösítés.
Az, hogy egy efféle elutasítás nagyon komoly dolog, nyilvánvalóan kiderül abból, hogy Isten kész volt megölni Mózest két fia körülmetéletlenségéért. Erről a II Mózes 4:24-26 számol be. Valószínűleg Mózes felesége, Cippórah nem volt hajlandó körülmetélni a két fiút. Jóllehet olyan házban született és nőtt fel, ahol Istent tisztelték és szolgálták, nem volt Ábrahám magva, és nem részesedett közvetlenül a szövetség ígéreteiben vagy jeleiben. Azonban mindketten Izráelhez akartak csatlakozni, és Isten ragaszkodott ahhoz, hogy úgy legyenek szövetséges népe részéve, hogy fiaikat részesítik szövetsége jelében. Enélkül nem lehettek volna Isten szövetséges népe részévé.
Úgy tűnik, a negyven évig tartó pusztai vándorlás során a nép elfelejtkezett volna fiai körülmetéléséről. Úgy gondolom, ez azzal lehet összefüggésben, hogy minden húszéven felüli ember meghalt a pusztában, kivéve Józsuét és Kálebet. Akárhogy is történt, a nép nem léphetett be az ígéret földjére anélkül, hogy a körülmetéletlen férfiak mind körül ne metélkedtek volna (Józsué 5:2-9).
Meg kell érteni, hogy a körülmetélkedés és a keresztség a szövetség jelei és pecsétjei, melyek Isten Igéje mellé adattak, mint az evangélium igazságának látható bizonyítékai, miszerint Isten az Ő népét nemzedékek vonalaiból gyűjti össze. A holtan született vagy születésük után hamar meghalt gyermekeket nem kell megkeresztelni, mert üdvösségük nem ezen múlik, Róma tanításával szemben. A keresztség vizében nincs mágikus vagy spirituális erő; hatalmát abból nyeri, hogy az Igét kísérő jel és pecsét. Ez a hatalom a Szent Lélek hatalma, aki hit által, Krisztusban kegyelmet munkál a hívőben. Prof. Hanko
___________________________________
Belga Hitvallás 34. A keresztség sákramentuma
Ezért hisszük, hogy mindazokat, akik őszinte buzgósággal törekszenek az örök élet elérésére, csak egyszer kell megkeresztelni ezzel a keresztséggel, soha meg nem ismételve, hiszen nem születhetünk kétszer. Ez a keresztség azonban nemcsak akkor hasznos, mikor rajtunk van a víz és megkapjuk azt, hanem egész életünkön át.
Emiatt elvetjük az anabaptisták tévedését, kik nem elégszenek meg az egyetlen keresztséggel, amit kaptak, továbbá a hívők gyermekeinek megkeresztelését is elítélik, akikről hisszük, hogy meg kell őket keresztelni és meg kell pecsételni a szövetség jelével, amiképpen korábbam Izráelben is körülmetélték a gyermekeket ugyanazon ígéretek alapján, melyek a mi gyermekeinknek is adattak. S valóban, Krisztus a vérét nem kevésbé ontotta a hívők gyermekeinek, mint a felnőttek megmosására. Ezért meg kell kapniuk annak jelét és sákramentumát, amit Krisztus tett értük; amiképpen az Úr parancsolta a törvényben, hogy röviddel születésük után részesedjenek Krisztus szenvedésének és halálának sákramentumában, egy bárány feláldozása által, ami Krisztusra mutató előkép volt. Emellett ami a körülmetélkedés volt a zsidóknak, az a keresztség a mi gyermekeinknek. Ezért nevezi a keresztséget Pál „Krisztus körülmetélésének”.
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat ittolvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
