Jehova eltávozik hitehagyó népétől
A Biblia három képpel mutatja be, hogy Jehova miként hagyja el hitehagyó népét. Az első: Bésaléel szentélyének napjaiban elrabolták a szövetség ládáját (1Sám 4). A második: Salamon templomának idején Isten dicsősége angyali szekerén távozott (Ez 10). A harmadik: az újszövetségi egyház korában az Úr elmozdítja a gyertyatartót (Jel 2:5).
Mit jelent, amikor a Mindenható kijelenti ezt a félelmetes szót: „Ikábód” (1Sám 4:21)? Ikábód nevének jelentése – amint a 21. vers megmagyarázza –: „oda van Izráel dicsősége”, azaz Isten dicsősége elhagyta Izráelt. Ikábód neve azt hirdeti, hogy a dicsőséges Szentháromság Isten elhagyta hűtlen népét, akik egykor nemzedékeikkel együtt az Ő egyházát alkották, és akik hamisan azt állítják, hogy Őhozzá tartoznak.
Noha az Ikábód szó akkor hangzott el, amikor Izráel szent hajlékából elveszett a láda (1Sám 4), ugyanilyen jól ráillik arra is, amikor az Ószövetség napjaiban Isten dicsősége elhagyta a templomot (Ez 10), vagy az újszövetségi időkben egy gyülekezetet vagy egy felekezetet (Jel 2:5).
Az áldott Szentháromság a Szentírás szerint a mi Urunk Jézus Krisztusban jelentette ki a dicsőségét. Krisztus az Úr dicsősége és az Isten dicsősége (2Kor 3:18; 4:6), Ő – Isten Fiaként és az ember Fiaként – a dicsőség Ura (1Kor 2:8; Jak 2:1) mégpedig mint aki keserű és gyalázatos kereszthalála által tökéletes engesztelést mutatott be Isten választottainak minden bűnéért, és mint aki az erős, feltámadt Megváltó, aki felment a mennybe, és most mindenek felett teljes hatalommal uralkodik.
Egy egyház hitehagyását nagyon jól leírja az a kép, hogy Krisztus elmozdítja annak gyertyatartóját (Jel 2:5), mivel legyőzte a hitetlenség és a bűn, és többé nem ragyogtatja fel Isten Igéjének világosságát. Ott többé nem hirdetik a testté lett Fiú, a világ világossága (Jn 8:12; 9:5) evangéliumát, és nem ragaszkodnak hozzá. Így Isten Báránya megítéli az ilyen gyülekezetet vagy felekezetet azzal, hogy elmozdítja a gyertyatartóját.
Az Úr Jézus igazsága elveszhet úgy, hogy megrontják az egyházfegyelmet: a gonosz életmódot és a hamis tanítást a szőnyeg alá söprik, vagy éppen népszerűsítik. Egy gyülekezet vagy egy felekezet úgy is elbukhat, hogy kiszolgáltatja a keresztséget olyan embereknek és/vagy gyermekeiknek, akik nem tesznek hitelt érdemlő hitvallást, vagy beszennyezi az úrvacsorát azzal, hogy a presbiterek helyes felügyeletét mellőzve bárkinek kiszolgáltatják azt (nyitott asztalközösség) stb. A hitehagyás a megtévesztő igehirdetésben is kibontakozhat, például ha a következő hamis tanítások hangzanak: az ember szabad akaratából történő megváltás (Rm 9:16; Ef 2:8–9); egy tehetetlen Isten, aki mindenkit szeretne üdvözíteni, de ezt nem teszi meg, és nem is képes megtenni (Zsolt 115:3; Rm 9:10–24); egy tévedéseket tartalmazó Biblia (Jn 10:35; 2Tim 3:16) stb.
Ezékiel próféciájában a 8. fejezet undorító bálványimádása és a 9. fejezet borzasztó gonoszsága vezet ahhoz, hogy a 10. fejezetben Isten dicsősége eltávozik. A Jelenések könyvében az az egyház, amelynek gyertyatartóját Krisztus elmozdítja (2:5), a Sátán zsinagógája lesz (2:9; 3:9)!
A fenti bibliai képek és tanítások segítenek megérteni az egyháztörténet utolsó 2000 évét. Isten dicsősége elhagyta az izráeli Jeruzsálemet és a szíriai Antiókhiát, a Cselekedetek könyvében található legkiválóbb egyházakat. Isten szekere eltávozott a mai Törökországból, ahol a leghíresebb ökumenikus hitvallásokat írták: a Nicea-Konstantinápolyi (325, 381) és a Chalcedoni Hitvallást (451). Egykor Észak-Afrika egyházában szolgáltak az olyan hűséges tanítók, mint Hippói Augustinus (354–430) és Ruspei Fulgentius (kb. 467–kb. 532), de a 7. század óta a terület az iszlám uralma alatt áll. Dél-Európát nagyjából elhagyta az evangélium, mivel a szemipelagianizmus és a római katolicizmus vetette meg ott a lábát. A 15. században, Husz János idején Csehországban erős volt Isten Igéje, de ma az ateisták itt találhatóak a világon a legnagyobb arányban. A protestáns reformáció beköszöntével Wittenbergben, Genfben, Heidelbergben és Cambridge-ben Isten igazságánák bástyái épültek fel, de már régen eltávozott ezekből a városokból Isten dicsősége. Mit mondhatnánk Amerikában a kongregacionalista Új-Angliára, vagy a presbiteriánus Princetonra? „Jaj, de meghomályosodott az arany” (JSir 4:1)!
Nem azt állítjuk, hogy ezeken az egyetemeken, ezekben a városokban és ezeken a területeken egyetlen hívő ember sincs. Az sem igaz, hogy az itteni egyházak vagy missziók kudarcra vannak ítélve, és teljesen értelmetlen a létezésük. Azonban világos, hogy Antiókhia, Észak-Afrika, Prága, Genf és a többi hely ma alig hasonlít régi önmagára, jóllehet még ezeken a helyeken is „van maradék a kegyelemből való választás szerint” (Rm 11:5).
Isten csodálatos szekere egyes területeket elhagyott, másokat viszont meglátogatott, így Dél-Amerikát, a Szubszaharai Afrikát és Kelet-Ázsiát. Ezeken a helyeken az élet Igéje sokkal nagyobb hatást gyakorol, mint valaha, noha természetesen ott is vannak küzdelmek. Az egész katolikus vagy egyetemes egyháznak össze kell gyűjtetnie minden népek választottai közül. Minden nemzetségből, törzsből és nyelvből való juhnak meg kell látnia Isten dicsőségét Jézus Krisztusban, egyedül hit által (Ézs 66:18–19).
Amikor Isten szekere az Ezékiel 10-ben elhagyja a templomot, az figyelmeztetés az Ő mindenkori népe számára, így nekünk is. A mi feladatunk, hogy egyedül az Ő kegyelméből szeressük és valljuk Isten igazságát, valamint engedelmeskedjünk annak. A mi Urunk Jézus Krisztustól kell várnunk a mi megigazulásunkat, megszenteltetésünket és mindenünket (az Ő tökéletes életére, engesztelő áldozatára, mindenható közbenjárására és második eljövetelére tekintve), mert egyedül Krisztusban tetszett Istennek, hogy Szentlelke által irgalmasságában velünk lakozzon. Rev. Stewart
A harag fiai és egy változékony Isten?
„Mi a helyzet az Efézus 2:3-mal, amely így jellemzi a hívőket: »haragnak fiai valánk, mint egyebek is«? Hisszük, hogy Isten lényében, tulajdonságaiban és munkáiban stb. változhatatlan. Hogyan magyarázhatjuk meg mégis az Isten választottainak az életében lezajló »változást«, amelynek során a harag állapotából a kegyelem állapotába kerülnek át? Vajon ez nem jelent Isten hozzánk való viszonyulásában valamiféle »változást«? Az egyik pillanatban csak haragszik ránk, mert még nem vagyunk Krisztusban, hanem folyamatosan lázadunk, majd megtérésünket követően többé nem vagyunk ebben a helyzetben? Nem jelent-e ez valamiféle változást abban, ahogyan Isten az emberekhez viszonyul? (Így pedig Ő nem »abszolút« változhatatlan, hanem bizonyos értelemben megváltozhat?)”
A feleletben több gondolatra is ki kell térnünk. Először is nem kérdőjelezhetjük meg, és nem tagadhatjuk Isten változhatatlanságát vagy állandóságát. Ezt a fontos igazságot a Malakiás 3:6-ban erősíti meg: „Mert én, az Úr, meg nem változom.” Itt a Jehova nevet használja: „Vagyok, aki vagyok” (2Móz 3:14–15), amely nemcsak az Ő állandóságáról beszél, hanem arról is, hogy Őbenne nincs múlt, jelen és jövő. Mivel Ő a VAGYOK, akiben nincs múlt, jelen és jövő, ezért semmiféle változás nem lehetséges Őbenne vagy indulataiban. Ha Ő változékony lenne, akkor nem lenne Isten: „Izráelnek erőssége pedig nem hazudik, és semmit meg nem bán, mert nem ember ő, hogy valamit megbánjon” (1Sám 15:29).
A barthianizmus, a nyitott teizmus és – sajnos – sok evangélikál egyaránt tanítja Isten változékonyságát. Megpróbálják Isten állandóságát egyszerre megőrizni és tagadni, így ilyesféléket mondanak: „Isten egy sor különféle indulatot rendelt el saját számára”, azaz öröktől fogva elvégezte, hogy meg fogja változtatni gondolatait: némelyekhez először kegyelmes, majd a pokolra küldi őket, vagy először kijelenti az evangéliumban, hogy üdvözíteni akarja őket, utána pedig örökre megbünteti őket. Mindezek tagadják Isten változhatatlanságát.
Üdvösségünk és jólétünk Isten változhatatlanságán múlik. Mivel Ő nem változik, ezért Jákób fiai nem emésztetnek meg sem az Ószövetségben, sem az Újszövetségben (Mal 3:6). Ő Istenként változhatatlan. Változhatatlan az Ő örök tanácsaiban és az Ő tulajdonságaiban, például a szeretetében, a kegyelmében és az irgalmában, hiszen a tulajdonságai egyszerűen azt írják le, hogy kicsoda is Ő. Isten változhatatlan a munkáiban és az útjaiban, valamint az Önmagáról adott kijelentésében is, így biztosan belé vethetjük hitünket.
Másodszor a harag és a szeretet (vagy irgalom) nem ellentétek, nem zárják ki kölcsönösen egymást. Ezt a hibát sokszor elkövetjük. Isten haragudhat, és haragszik is az Ő népére, akiket szeret. Ez nem azt jelenti, hogy gyűlöli őket. A gyűlölet a szeretet ellentéte, a harag viszont nem. Isten öröktől fogva szereti az Ő népét, azonban mielőtt a hívő ember megtérne, vagy amikor megtérése után a bűnben jár, akkor Isten haragos rá, és haragját a fenyítésben mutatja meg. A harag lehet szeretetteljes, és a szeretet megmutatkozhat a haragban. Istennek a népével szembeni haragja örökkévalóan szeretetteljes. Valójában az a szeretet, amely nem haragszik a bűn miatt, amely mentegeti vagy figyelmen kívül hagyja azt, egyáltalán nem is szeretet. „Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad. Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa? Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak.” (Zsid 12:6–8).
Amint arra a Zsidókhoz írt levél utal, ez a családi életben is igaz. Szülőként nagyon rosszat teszünk gyermekeinkkel, ha nem haragszunk rájuk vétkeik miatt, és nem mutatjuk ki haragunkat bűneik megbüntetésével. Ezt a haragot a szeretetnek kell vezérelnie és irányítania, de ha egy apa sosem veszi figyelembe gyermekei bűneit, hanem mindig szemet huny azok fölött, akkor valójában azt mutatja meg, hogy nem is szereti őket. A gyermekeknek meg kell érteniük ezt, és – különösen a szövetségi gyermekeknek – számítaniuk kell arra, sőt akarniuk kell, hogy szüleik megfenyítsék őket.
Így tehát mi, akik üdvözülünk, másokhoz hasonlóan a harag fiai voltunk. Miközben öröktől fogva Isten választottai és szerettei közé számláltattunk, az újjászületésünkig az Ő haragja alatt voltunk. Voltaképpen az egyik első bizonyítéka annak, hogy valakinek lelkét Isten Lelke felébresztette, hogy abban az emberben tudatosul Isten szörnyű haragja a bűnnel szemben.
Első születésünk szerint és természetünktől fogva Ádám gyermekeiként a harag gyermekei vagyunk, akik bűnben fogantattunk és születtünk. Mindenki máshoz hasonlóan ezek vagyunk, hiszen Isten kegyelme nélkül nem vagyunk különbek azoknál, akik elvesznek, nem vagyunk jobbak, és nem vagyunk méltóbbak az üdvösségre. Az egyetlen különbség, hogy „Isten gazdag lévén irgalmasságban, az Ő nagy szerelméből, melylyel minket szeretett, minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal” (Ef 2:4–5).
Akkor is megtapasztaljuk Isten haragját, amikor lázadunk, és engedetlenek vagyunk. Megfenyít minket, mi pedig tudjuk és érezzük, hogy bűnünk miatt haragszik reánk. Isten gyermeke számára ez elhordozhatatlan teher, amelyet Isten gyakran használ arra, hogy megtérítsen minket a Önmagához a bűneinkből. Ez élte át Dávid is: „Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében” (Zsolt 32:3–4). Csak akkor tapasztalhatta meg újra a megbékélt Isten jóindulatát, amikor bűnvallást tett, és elhagyta vétkét.
Istennek a bűnnel szemben való nemtetszése és haragja sehol nem látható olyan tisztán, mint a kereszten, ahol igaz haragjában teljes mértékben megbüntette vétkeinket, egyszersmind kijelentette irántunk való nagy szerelmét. Ez Krisztusra nézve is igaz volt. Isten soha nem volt annyira elégedett szeretett Fiával, mint amikor panasz nélkül elhordozta Jehova büntető haragját. A kereszt bizonyosan igazolja, hogy a harag és a szeretet nem ellentétes és nem összeegyeztethetetlen.
Harmadszor az a változás, hogy már nem a harag fiai vagyunk, hanem olyan gyermekek, akik ismerik Isten irgalmát és jóindulatát, az a mi tapasztalatunkban történik, nem pedig Őbenne. Ő örökre és változhatatlanul olyan Isten, aki gyűlöli és megbünteti a bűnt, mert Ő nem olyan Isten, aki a hamisságban gyönyörködne (Zsolt 5:5). Ő örökre és változhatatlanul az irgalom Istene is, aki öröktől fogva, változhatatlanul szeret minket, és amikor újra vétkezünk Őellene, akkor haragos fenyítésben mutatja meg ezt a változhatatlan szeretetét. Az Ő haragja és fenyítése egyszerre szerető és üdvözítő, mivel – amint azt láttuk – a bűn ellen való, változhatatlan haragjának kijelentését rendelte Isten az egyik eszközként arra, hogy megtérésre és Krisztusba vetett hitre juttasson minekt.
Kevés csodálatosabb dolog van annál, mint megtapasztalni Isten jóindulatát azután, hogy tudatosult bennünk az Ő haragja és nemtetszése a mi bűneink miatt. Isten így szól: „Búsulásom felbuzdultában elrejtém orczámat egy pillantásig előled, és örök irgalmassággal könyörülök rajtad; ezt mondja megváltó Urad” (Ézs 54:8). Mi pedig ezt feleljük: „Mert csak pillanatig tart haragja, de élethossziglan jóakarata; este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm” (Zsolt 30:5). Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
