Csak egy lehetőség a megtérésre?
Egy angliai olvasónk nemrégiben hallott egy magyarázatot a magvető példázatához (Mt 13:3-9, 18-23), miszerint a példázat azt tanítja, hogy mindenkinek csak egy esélye van hinni az evangéliumban, mégpedig amikor először hallja azt. Azt kérdezi, hogy hogyan viszonyuljunk ehhez?
Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy ha ez a nézet helyes lenne, semmi értelme nem lenne olyan ember felé bizonyságot tenni vagy imádkozni érte, akiről tudod, hogy már legalább egyszer hallotta az evangéliumot, de nem tért meg. Senki nem szabadulna meg második vagy azt követő templomi látogatásakor, és nincs értelme senkit sem buzdítani, hogy hívogassa őket. Hasonlóan, a kegyes feleségeknek sem lenne esélyük megnyerni hitetlen férjüket Krisztusnak, miután azok először találkoztak Isten Igéjével (I Kor 7:16; I Pt 3:1), hiszen amikor férjük először elutasította az Úr Jézust, elkövette a megbocsáthatatlan bűnt. Sőt, aki keresztyénnek vallja magát, jóllehet nem akkor tért meg, amikor először hallotta az evangéliumot (úgy, mint én, a Kegyelmi Szövetség sok olvasója, vagy az egyháztörténet neves alakjai, mint például Augustinus), valójában nem hívő, hanem képmutató!
Csak tűnődhetünk azon, mit gondolhat az egyházfegyelemről az, aki ilyen különös módon értelmezi a magvető példázatát. Vajon csak egy lehetőséget kell adjon az egyház a vétkes gyakorló hívőnek a bűnbánatra? Ez ellentmondana Isten felbonthatatlan Igéjének (Jn 10:35) a Máté 18:15-18-ban!
E tanítás szerint tehát ha valaki hitetlenül fogadja az evangéliumot, amikor először szembesül vele, saját romlását pecsételi meg. Amellett, hogy ebből az újszerű nézetből levonjuk a szükséges következtetéseket, a legegyszerűbb és közvetlen módja e tanítás cáfolatának az, hogy bibliai bizonyítékokat keresünk az ellenkezőjére.
Azt kellene hinnünk, hogy a pünkösd napján megtért 3000 ember (Csel 2:41) sose hallotta volna az Igét Krisztustól, tizenkét (Lk 9) vagy hetven tanítványától? Avagy a Jeruzsálemben megtért 5000 férfi, valamint az asszonyok ne hallották volna az evangéliumot Krisztus széleskörű nyilvános szolgálata idején, vagy pünkösdkor, vagy az apostoloktól azelőtt, mielőtt hittek volna (Csel 4:)? A Cselekedetek 6:7 így szól: „És az Isten ígéje növekedék; és sokasodék nagyon a tanítványok száma Jeruzsálemben; és a papok közül is nagy sokan követék a hitet”. Arra kell következtetnünk, hogy Jeruzsálemben mindezek az emberek a papokkal egyetemben ezelőtt sosem találkoztak az evangéliummal?
A Cselekedetek első fejezeteiben látható jeruzsálemi tömeges megtérések után nézzünk meg egyes embereket. Vajon a bűnbánó tolvaj tényleg csak kereszthalála napján hallotta az evangéliumot (Lk 23:39-43)? Azt kellene gondolnunk, hogy az istentelen Manassé, Júda királya sosem hallotta Isten Igéjét, amíg Babilonban meg nem tért (II Krón 33:11-13)? Nem: a Biblia kifejezetten beszél arról, hogy Isten ezek előtt is szólt Manasséhoz és a néphez (II Krón 33:10, vö. II Kir 21:10-15).
Az a bibliai személy, akinek példája talán legnyilvánvalóbban cáfolja a magvető példázatának e bizarr értelmezését, nem más, mint a tarsusi Saul, azaz Pál, az apostol. Igen jól ismerte az Ószövetség tartalmát, hallotta István bizonyságtételét, hiszen ő őrködött azok ruhája felett, akik megkövezték a vértanút (Csel 7). Nem gondolhatjuk, hogy Saul, a buzgó farizeus ne találkozott volna a názáreti Jézus és tanításával. Sőt, minden bizonnyal hallotta az evangéliumot azoktól a keresztyénektől, akiket börtönbe vetett (Csel 8:3). Azonban csak később, a damaszkuszi úton tért meg (Csel 9).
Miután felsoroltunk a Bibliából több választottat, aki nem tért meg, amikor először hallotta az Igét, érdemes megemlítenünk néhány embert, aki úgy tűnik, az evangéliummal először szembesülve fogadta el azt. Ilyen például Ádám és Éva (I Móz 3), Naámán (II Kir 5), a samaritánus asszony a kútnál és más samaritánusok (Jn 4), Sergius Paulus (Csel 13) és a filippi börtönőr (Csel 16).
Mindebből legalább három tanulságot levonhatunk. Az első Krisztus példázatainak értelmezésével kapcsolatos. Ne akarjunk olyanokat beleerőltetni egy példázatba, amiről az nem beszél! A magvető példázata többek között arra akar rámutatni, hogy nem mindenki hisz a hirdetett evangéliumban, és aki elutasítja azt, sokféle világi és testi okból teszi. Nem kell a magvetés képébe az egy magvetés képét beleerőltetni, mert ez sem magában a példázatban, sem a magyarázatban nincs így (Mt 13:3-9, 18-23).
Másodszor, csodálkozzunk rá Isten hosszútűrésére választottai iránt! Pál, aki már régen hallotta és elutasította Jézus Krisztus evangéliumát, kijelenti: „De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus bennem mutassa meg legelőbb a teljes hosszútűrését, példa gyanánt azoknak, a kik hiendenek ő benne az örök életre” (I Tim 1:16). A Szentháromság Isten minden szörnyű bűnünk ellenére sem vet el, akár megtérésünk előtt (vö. I Tim 1:13, 15), akár megtérésünk után követjük el, és nem utasít el senkit az Ő öröktől fogva választott és véren megváltott népéből. Hol lennénk mindnyájan, ha nem így lenne?!
Harmadszor, utánozzuk mi is Isten hosszútűrését, az Ő hozzánk való türelmét bolondságunkban és engedetlenségünkben, amikor bizonyságot teszünk és könyörgünk azokért, akik Krisztuson kívül vannak. Buzdítanunk kell „teljes béketűréssel és tanítással” (II Tim 4:2). „Vesd a te kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt” (Préd 11:1)! Rev. Stewart
Sémei elhalasztott büntetése
Egy coloradói fiatal nőtestvérünk ezt írja: „Dávid korábban megkímélte Sémei életét, jóllehet Sémei megátkozta őt. Dávid azonban tudta, hogy Sémei istentelensége Isten kezéből származik (II Sám 16). Később, az I Királyok 2:8-9-ben Dávid azt mondja Salamonnak, hogy vérrel bocsássa őt koporsóba. Ez vajon Isten ítélete-e Sémein Dávidon keresztül, mert megátkozta őt? Hiszen Dávid azt mondja Salamonnak, hogy ne tartsa őt ártatlannak (I Kir 2:9, KJV). Itt Dávid király egyszerűen igazságot tesz? Vajon nagyra kell-e tartanunk azt, hogy a végén igazságot szolgáltatott, de először nem védekezett, mert megvallotta Isten szuverenitását a II Sámuel 16-ban?
Megkérdőjelezhetetlen, hogy Sémei szörnyű vétket követett el, amikor megátkozta Dávidot, miközben a király a fia, Absolon elől menekült. Ezt az eseményt jegyzi fel a II Sámuel 16:5-14. Abisai, Dávid egyik fővezére meg akarja ölni Sémeit, de Dávid nem engedi, hogy így tegyen.
Dávid hite és hitvallása Isten szuverenitásáról az istentelen Sémei vétkével kapcsolatban lenyűgöző! „Monda pedig a király: Mi közöm van veletek, Sérujának fiai? Hadd szidalmazzon, mert az Úr mondotta néki: Szidalmazzad Dávidot; és ki mondhatja néki: Miért míveled ezt? És monda Dávid Abisainak és minden szolgáinak: Íme az én fiam, ki az én ágyékomból származott, kergeti az én életemet: hogyne cselekedné tehát e Benjáminita? Hagyjatok békét néki, hadd szidalmazzon; mert az Úr mondotta néki. Netalán reá tekint az Úr az én nyomorúságomra, és jóval fizet még ma nékem az Úr az ő átka helyett” (II Sámuel 16:10-12).
Sémei szidalma Dávid ellen halálra méltó volt, mert azt hitte, hogy még mindig Saulnak és fiainak kellene uralkodnia a nép trónján. Isten ugyan világossá tette, de Sémei nem hitte, hogy Isten Sault és fiait a király engedetlensége miatt letette, és Dávid lett Isten választott embere.
Emellett Sémei az Isten által rendelt elöljáróságot szidalmazta. Ezzel megsértette Isten törvényének egyik alapvető elvét, miszerint az embernek tisztelnie kell azokat, akik hatalommal bírnak fölötte, alájuk kell vetnie magát, ahogyan azt az ötödik parancsolat megköveteli.
Az is valószínű, hogy Sémei tudta, hogy Dávidtól jön el a Krisztus, és Dávid mint király Krisztus típusa. Végülis Jákób megjövendölte, hogy Krisztus Júda törzséből jön el (I Móz 49:10), nem pedig Benjámin törzséből, ahonnan Saul származott. Az is elképzelhető, hogy ekkor már megírták a 89. zsoltárt, amelyben Dávidról azt olvassuk, hogy az ő fia fogja megépíteni Isten templomát és ő fog a trónon ülni.
Dávid megalázta magát, elviselte Sémei gyalázkodását, mert Istentől jövő gyötrelemként fogadta el Absolon elől való szégyenletes futását. Isten Dávidnak Nátán prófétán keresztül megmondta, hogy paráznasága és gyilkossága miatt sose távozik el a kard a házától (II Sám 12:9-10). Csak Isten tudja elfordítani Dávidról üldöző kezét!
A II Sámuel 19:18-23 beszámol arról, hogy amikor Dávid helyreállította királyságát, Sémei életéért rettegve könyörgött a bocsánatért, Dávid pedig megígérte, hogy nem öli meg. A Biblia nem tárja elénk ennek okát, de valószínűleg az volt, hogy Dávid nem akarta királysága helyreállításának boldog napját vérontással beszennyezni.
Bármilyen oka is volt erre Dávidnak, néhány ügyet elintézetlenül hagyott, és halálos ágyán megparancsolta Salamonnak, fiának és utódjának, hogy végezze el azokat (I Kir 2:5-9). Olyan emberekről van itt szó, akik súlyos bűnöket követtek el, de sose kaptak érte büntetést.
Joábot azért ölték meg, mert meggyilkolta Abnert, Saul és Isbóset hadvezérét, Amasát, Dávid új hadvezérét, valamint részt vett az Adónia, Dávid negyedik fia (II Sám 3:4) melletti összeesküvésben, hogy Salamon helyett őt emeljék a trónra (I Kir 2:28-34).
Adóniát, aki Salamon helyett királlyá akarta tenni magát, csak akkor ölték meg, amikor megkérte, hogy adják neki Abiságot, Dávid ágyasát (I Kir 2:13-25). Feltehetően csak azért ölték meg, mert ezt a kérést Salamon úgy vette, mint ha Adónia újra megpróbálna a trónra térni. Abban a korban ez egy szokás lehetett, hogy a király utódja annak ágyasait is megörökli (II Sám 3:7-8; 16:21-22).
Abjátár is megérdemelte volna a halálbüntetést, mert csatlakozott Adónia összeesküvéséhez, de megkímélték, mert Isten papjaként Dávidot is szolgálta. Mindazonáltal elmozdították hivatalából (I Kir 2:26-27).
Salamon kezdetben megkímélte Sémeit, bár az megérdemelte volna a halált, de megmondta neki, hogy maradjon Jeruzsálemben. Amikor pedig engedetlen lett, megölték. Engedetlenségével megmutatta, hogy nem tiszteli jobban Salamont sem Dávidnál, és valójában nem bánta meg bűnét. Jóllehet eredetileg Dávid és Salamon is megkímélte, igaz ítéletet hozott magára, amikor megmutatta, hogy bűnbánata nem őszinte (I Kir 2:36-46).
Kiskoromban édesapám azt mondta, hogy Dávid azért kímélte meg Joábot, mert félt tőle. Élete vége felé helytelenül Salamonra hagyta az igazságosztás „piszkos munkáját”, mert tudta, hogy Salamon elég bölcs, és megfelelően fogja kezelni ezeket a nehéz ügyeket. Édesapám emellett azt is hozzátette, hogy Dávidban már nem volt annyi erő, hogy még több vért kiontson, mert ezt cselekedte egész addigi királysága alatt. Az olvasóra hagyom annak eldöntését, hogy ezek a megjegyzések a helyzet helyes értékelését adják-e. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokatitt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.
