Jehova ellenségeinek támadása
Isten ellenségei az Úr minden igaz tettével szembeszállnak. Nehémiás könyvének 2. része már a kormányzó Jeruzsálembe érkezése előtt is szól a gonosz erőkről, hiszen nyugat felé tartó utazása biztosítására katonai védelmet és menleveleket kapott a királytól (9. v.). Mindazonáltal a Nehémiás 2:9–10-ben a legsúlyosabb ellenséget nem az útonállók (9. v.), hanem két ellenszenves személy jelentette (10. v.). Szanballat a Júdától északra fekvő Samária kormányzója, Tóbiás pedig a Júdától keletre található Ammonban szolgáló tisztviselője volt. E két istentelen világi uralkodót a könyv bajkeverőként mutatja be. Főként a 2., 4., 6. és 13. fejezetekben olvashatunk róluk.
A könyv elején az ellenségekben élő gyűlölet még nem mutatkozott meg tettekben vagy szavakban. Szanballat és Tóbiás belső fájdalmat, erős szorongást érzett, mert valaki segíteni akart Isten egyházán: „nagy bosszúságot okozott nékik, hogy jött valaki, a ki Izráel fiainak javokat keresi” (2:10). Ez a két meglehetősen gonosz ember Jehova szövetséges népének keményszívű, magabiztos ellenfele volt. Megértették, hogy Nehémiás, Júda új kormányzója segíteni akar a zsidókon. Ekkor azonban még nem tudták, hogy újjá akarja építeni Jeruzsálem falait. Amint kiderült, hogy a zsidók Nehémiás vezetésével ismét megépítik a főváros falait, már három erős ellenségről olvasunk: a korábbi kettőhöz csatlakozott az arab Gesem is (19. v.). Így Júdát már három oldalról szorongatták: északról Szanballat, keletről Tóbiás, délről pedig Gesem.
Növekedett az Isten egyházával és szövetségével szemben való rosszindulat. Nehémiás Jeruzsálembe érkezte előtt Szanballat és Tóbiás nagyon bosszankodott (10. v.). A zsidók építési terveit hallva a három ellenség megvetette őket (19. v.). Így arról olvashatunk, hogy csúfolták Isten népét: „gúnyoltak és lenéztek minket, mondván: Micsoda ez, a mit míveltek? Talán bizony a király [azaz a méd-perzsa uralkodó, Artaxerxes] ellen akartok pártot ütni?” (19. v.). Jézus Krisztus igaz egyházát mindig és mindenhol ellenségek veszik körül. Az egyházat megvetik és kinevetik. Ugyanezt tették magával Krisztussal is, különösen amikor a kereszten függött, ahol megfizetett váltságunkért.
Hogyan felelt Nehémiás a csúfolódásra? Az élő Istenbe vetett hitből fakadó, magabiztos szavakkal: „A mennynek Istene, ő ad jó szerencsét nékünk” (20. v.). A kormányzó nyilvánvalóvá tette, hogy eltökélt szándéka Jeruzsálem falainak felújítása: „mi mint az ő szolgái kelünk föl és építünk” (20. v.).
Nehémiás élesen elhatárolódott három hatalmas ellenségétől. Jeruzsálem falainak újjáépítése nem tartozott rájuk. Júda kormányzója így szólt hozzájuk: „néktek pedig részetek és jogotok és emlékezetetek nincsen Jeruzsálemben” (20.v.), hiszen Isten városában nem volt semmiféle jogi vagy vallási tekintélyük, részük vagy örökségük. Bárcsak ugyanilyen világos, szilárd és félreérthetetlen módon szólalnának fel a mai egyházi vezetők mindenféle pogány szinkretizmussal és hamis ökumenizmussal szemben! Rev. Stewart
Maradandó-e Isten erkölcsi törvénye?
Jelen számunkban egy olvasónk kérésére ismét a törvényről olvashatunk: „Sokan úgy vélik, hogy Isten erkölcsi törvénye – amelyet a tízparancsolat foglal össze – a mózesi polgári és szertartási törvénnyel együtt elavult. Tudom, hogy ez tévedés. Kérem, foglalkozzanak ezzel a Kegyelmi Szövetség hasábjain.”
Sokan azt gondolják, hogy a tízparancsolat – amelyet olykor erkölcsi törvénynek is neveznek – az újszövetségi időkben már nem hatályos, ezért nem kötelező érvényű. A tízparancsolatot elvetése mögött általában az a hit húzódik meg, miszerint Izráel és az egyház két különálló csoport, akikkel Isten két különböző szövetséget kötött, amelyeknek más-más jele van (a körülmetélés és a keresztség). E két csoport jövője akár teljesen más is lehet, amint például a premillenizmus és diszpenzacionalizmus tanítja. E nézet szerint a tízparancsolat Izráelhez és Isten velük való szövetségéhez tartozik.
A tízparancsolat elvetését gyakran a Máté 5:17-tel igazolják, ahol Jézus a törvény betöltéséről beszél. Azonban félreértelmezik ezt az igehelyet. Jézus nem arra gondol, hogy eltörölte a törvényt, különben önmagának mondana ellent. Rögtön ezt követően ugyanis arról beszél, hogy fontos a törvény rendelkezéseinek megtartása, megőrzése és tanítása. Ezután több parancsolatot megmagyaráz és alkalmaz.
Helytelenül szokták alkalmazni a Róma 10:4-et is, amely szerint „a törvény vége Krisztus minden hívőnek igazságára.” Ezt sokan úgy magyarázzák, hogy az erkölcsi törvény véget ért és eltöröltetett. Ám a Róma 10:4-ben a végként fordított görög szó mást jelent. A görög más szóval fejezi ki azt, hogy valami véget ért, és már nem következik utána semmi (pl. Mt 24:31; 28:1; Zsid 6:16; 2Pt 2:20). A Róma 10:4-ben és más helyeken szereplő szó jelentése inkább cél vagy rendeltetés. Krisztus a törvény célja. A Róma 10:4-ben szereplő vég szó tehát nem jelenti azt, hogy a tízparancsolat véget ért és eltöröltetett.
Mások a Róma 6:14-gyel érvelnek a tízparancsolattal szemben: „mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.” Tévesen azt feltételezik, hogy mivel nem vagyunk a törvény alatt, ezért semmilyen kapcsolatban nem állunk vele. Ez azonban tévedés. Nem vagyok a feleségem alá rendelve, ám ez nem jelenti azt, hogy nincs vele kapcsolatom. Ahogyan férjként a feleségem feje vagyok, úgy bizonyos értelemben a törvény fölött vagyok. A törvény Isten kegyelmes, üdvözítő akaratából Krisztusra vezérlő mesterként valójában a szolgám (Gal 3:24).
Vajon ez azt jelenti, hogy a keresztyéneknek semmilyen törvénynek nem kell engedelmeskedniük? Erre gyakran az a felelet, hogy Krisztus törvényének engedelmeskednek (ez a kifejezés csak a Galácia 6:2-ben fordul elő). Magyarázatuk szerint ez a törvény az Újszövetségben található parancsolatokat és előírásokat foglalja magába, így nem biztos, hogy megegyezik a tízparancsolat rendeléseivel. Ez klasszikus antinomianizmus, vagyis Isten tízparancsolatban összefoglalt törvényének az elutasítása.
A Galácia 3:19 megsemmisíti ezt a gondolatot. „Micsoda tehát a törvény? A bűnök okáért adatott, a míg eljő a Mag, a kinek tétetett az ígéret; rendeltetvén angyalok által, közbenjáró kezében.” A tízparancsolat tehát már akkor a közbenjárónk, Krisztus törvénye volt, az Ő kezében volt, amikor Isten átadta Mózesnek a Sínai-hegyen. A tízparancsolat és Krisztus törvényének elválasztása egyértelműen ellentmond a Szentírásnak. Pál ezt még azzal a fontos igazsággal egészíti ki, hogy a törvény nem Isten ígéretei ellen van (21. v.), amint azok állítják, akik az Úr erkölcsi törvényét és kegyelmét szembeállítják egymással.
A tízparancsolat mai érvényessége többek között a következő két érvvel támasztható alá. Először a tízparancsolatban foglalt törvényt Isten törvénye. Ha tehát megkülönböztetjük Krisztus törvényétől, azzal közel kerülünk Krisztus Isten voltának tagadásához. A tízparancsolat Isten természetéből fakad, így nagyon nehéz lenne megérteni, hogyan veszíthetné el érvényességét.
Jó példa erre az I. parancsolat. „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem” (2Móz 20:3). Ez a parancsolat abból a nagyszerű igazságból fakad, hogy egyedül Ő az Isten, és rajta kívül nincs más isten. A többi parancsolat is hasonló. A II. parancsolat abból az igazságból fakad, hogy Isten Lélek (Jn 4:24). A III. abból, hogy az Ő neve szent, és minden más névtől különbözik. A IV. abból, hogy Ő az örök Teremtő, aki megalkotta az időt és a teret; aki hat napon át munkálkodott, a hetediken pedig megpihent. Az V. parancsolat az Ő szuverén tekintélyén alapul, és így tovább.
Ha a parancsolatok nem önkényes szabályok, hanem Isten természetéből fakadnak, akkor továbbra is érvényesek, és ezt hisszük is. van. Egyetértünk a Westminsteri Hitvallás 19:5 szavaival: „Az erkölcsi törvény mindenkit örökös engedelmességre kényszerít, – megigazultakat és másokat egyaránt – nemcsak a törvény tartalma miatt, hanem a teremtő Isten autoritása miatt, aki adta azt. Krisztus az evangéliumban ezeket a kötelességeket nem megszünteti, hanem megerősíti.” (Rm 13:8–10; Ef 6:2; Jn 2:3–4, 7–8; Jak 2:8, 10–11; Mt 5:17–19; Rm 3:31).
Akik nem hiszik, hogy a tízparancsolat érvényes lenne az újszövetségi keresztyének számára, azok is el kell ismerjék, hogy az Újszövetségben szinte minden parancsolat megismétlődik. Ez a második bizonyíték az erkölcsi törvény maradandó voltára. A Máté 5:21–42-ben Jézus megmagyarázza a VI., a VII. és a III. parancsolatot. A 43–48. versekben megerősíti a törvény második kőtábláját, az V–X. parancsolatot. A Máté 19:18–19-ben megismétli az V–IX. parancsolatot. A Máté 5-ben található példák abban is segítenek, hogy megértsük, milyen törvényről beszél Jézus, amikor így szól: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem” (Mt 5:17).
A Jakab 2:11 idézi a VII. és a VI. parancsolatot. A második kőtábla többi részére is utal arról szólva, hogy szeressük felebarátunkat, mint magunkat (8. v.). A Róma 7:7 idézi a X. parancsolatot: „Ne kívánjad.” Pál a Róma 13:8–9-ben megerősíti a második kőtábla érvényességét, amikor idézi a VI–X. Parancsolatokat, és más parancsolatokra is utal.
Az Újszövetség tanítása szerint az első tábla követelményei is állandóak. A második kőtábla összefoglalása: „szeresd felebarátodat, mint magadat”, az elsőé pedig: „szeresd az Urat, a te Istenedet.” Az Újszövetség egyértelműen mindkettőt parancsolja. Világosan megtilt mindenféle bálványimádást, hamis istentiszteletet (I–II. parancsolat) és istenkáromlást (III. parancsolat) Ld. Jn 4:24; Gal 5:20; Kol 3:8; 1Tim 6:1; 1Jn 5:19–21. Az Újszövetség csak a IV. parancsolatot nem idézi szó szerint, ám – amint azt egy későbbi cikkben láthatjuk, ha az Úr is úgy akarja – ez a parancsolat is érvényes.
János első két levelében többször is olvashatunk az isteni előírások megtartásának jelentőségéről. E levelek nem különböztetik meg Isten parancsolatait Krisztus törvényétől (1Jn 2:3-4; 3:22, 24; 5:2-3; 2Jn 1:6). A Jelenések könyve is szól Isten parancsolatairól, ám nem említi, hogy Krisztus törvénye eltérne attól (12:17; 14:12; 22:14). Nehéz látni, hogyan vonatkozhatna ez a kifejezés bármi másra, mint Isten erkölcsi törvényére.
Pál számára a törvény és a parancsolat „szent és igaz és jó” (Rm 7:12; vö. 13:9). Megvallja, hogy gyönyörködik „Isten törvényében a belső ember szerint” (7:22), ami csak azt jelentheti, hogy újjászületett, kegyelemből megújult, Krisztusban új emberként a törvényt nem megvetni valónak, hanem gyönyörűnek találja.
A tízparancsolat állandóságát jelzi az is, hogy Isten saját ujjaival írta azokat kőtáblákra. Ezt megerősíti az is, hogy maga Isten hirdetti ki e parancsolatokat a Sínai-hegyről, a kőtáblákat pedig a szövetség ládájában helyezték el. Ez megkülönbözteti a tízparancsolatot a többi mózesi törvénytől.
Kálvin János helyesen ír minderről a Róma 7:12 magyarázatában: „…van ebben az ismétlésben némi nyomatékosság is. Vagyis: maga a törvény és minden, amit parancsol, egészében szent, tehát a legnagyobb tisztelettel kell lennünk iránta; igaz, tehát semmi igazságtalansággal nem vádolható; jó, tehát minden bűntől tiszta és mentes. Így minden gyanúsítással szemben megvédi a törvényt, hogy senki ne merészeljen rákenni olyasmit, ami nem egyeztethető össze a jósággal, az igazsággal és a szentséggel.”
Még néhány kérdésre választ kell adnunk. Meg kell vizsgálnunk, mit jelent, hogy meghaltunk a törvénynek (Rm 7:4; Gal 2:19). Azzal is foglalkoznunk kell majd, hogy az Újszövetség miért nem ismétli meg szó szerint a szombatról szóló negyedik parancsolatot. Rev. Ron Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.