Rev. Herman Hoeksema
(Eredetileg a Standard Bearer 1997. április 15-ei számában (73. évf.) jelent meg)
Avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre vezet?1 De te a te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára. (Rm 2:4-5)
A Rm 2:4-5 szíve kétségtelenül a következő szavakban fejeződik ki: „Istennek jósága téged megtérésre vezet”. Ez az a tagadhatatlan igazság, amely köré épül az egész szakasz annak minden részletével együtt. Ez egy olyan bizonyosság, amit mindig lehet alkalmazni, ami mindig megáll, aminek soha sincs kivétele: „Istennek jósága téged megtérésre vezet”.
Emiatt nem szabad megváltoztatnunk ezt az állítást, hogy az igazodjon az arról szóló nézetünkhöz, hogy Isten jóságának milyennek is kell lennie. A méreg öl, a tűz éget, a kenyér táplál és bizony Isten jósága megtérésre vezet. Nem szabad azt mondanunk, gondolnunk vagy ennek az állításnak a jelentését megkísérelnünk megváltoztatni valami ilyesmire: Isten jósága *szeretne* téged megtérésre vezetni. Ez nem igaz. Vagy azt mondanunk, hogy: Isten jósága *megkísérel* téged megtérésre vezetni. Ez sem lenne ugyanis igaz, nem is ez a szöveg jelentése. Ezt a szót úgy kell hagynunk, ahogy az van, és azt kell mondanunk (ahogy azt is mondjuk, hogy a „méreg öl”, „a tűz éget” és a „kenyér táplál”), hogy „Isten jósága megtérésre vezet”.
Mindig ezt teszi. Akár tudjuk, akár nem, ez nem tesz különbséget: Isten jósága megtérésre vezet. Akár beveszi valaki a mérget, akár nem, nem tesz különbséget: a méreg öl. Akár beteszi valaki a kezét a tűzbe, akár nem, ez nem tesz különbséget: a tűz éget. Akár érzi valaki Isten jóságának hatalmát, akár nem, ez nem tesz különbséget: Isten jósága megtérésre vezet.
Vannak azonban, akik megvetik Istennek ezt a jóságát. Isten jóságának megvetésével haragot gyűjtenek maguknak. Az apostol rájuk hívja fel a figyelmünket az igeszakaszban.
A jelentése
Az apostol még mindig az első versben szereplő embert szólítja meg. Nem egy meghatározott osztályt szólít meg. Nem a zsidókat szólítja meg, de nincsenek is kizárva. Az apostolnak az jár a fejében, hogy alkalmazza azt, amit a zsidóknak mondott egy speciális értelemben. Itt azonban az embert szólítja meg. Egyes számban beszél. Ezt az embert egy nagyon jellegzetes és valósághű fényben ábrázolta, azaz olyannak ábrázolta, amilyen ő valójában. Olyannak ábrázolta ezt az embert, aki másokon bíráskodik és másokat elítél, miközben maga is ugyanazokat a dolgokat teszi. Elítéli a hazugot, de maga is hazudik. Elítéli a tolvajt, de maga is lop. Amikor elítéli a rágalmazót, maga is rágalmazóvá válik. Ez a bűnös ember jellegzetessége. Isten azért hagyja, hogy ezt tegye, hogy az ember elmondhassa, hogy ismeri Isten igazságos ítéletét és így az ítélet napján mentség nélkül maradjon.
Most az apostol megkérdezi ezt az embert (és ez a kapcsolat az 1. verssel): „Hogyan magyarázod a viselkedésedet? Hogy viselkedhetsz úgy, hogy elítéled másokban azt, amit magad is megcselekszel?”
Hogyan kell ezt megmagyarázni? Az apostol csak két lehetőséget ismer. Az első lehetőség abban az első kérdésben fejeződik ki, ami a 3. versben található: „Vagy azt gondolod, óh ember, a ki megítéled azokat, a kik ilyeneket cselekesznek, és te is azokat cselekszed, hogy te elkerülöd az Istennek ítéletét?” Vajon ez a magyarázat? Ha ez a helyzet, akkor a magatartása meg van magyarázva.
Vagy (és ez a másik lehetőség) ez a magatartás vajon a bűnös semmibe vevésből ered, amelyben azt mondja: „Tudom, hogy ott leszek az ítéleten, de nem érdekel.”? A 4. vers megfogalmazásában: „Avagy megveted az ő jóságának … gazdagságát, nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre indít?”
Az eredetiben négy szó szerepel, míg a mi magyar fordításunkban a 4. versben csak három van. Az igének tehát így kellene állnia: „Avagy megveted Isten szeretetének, elnézésének, hosszútűrésének és jóságának gazdagságát?”2 Ezeknek a különböző kifejezéseknek a jelentése annyira összekapcsolódik, hogy a „jóság” magában foglalja az összes többi erényt. Isten szeretete az Ő megnyilvánult jósága. Isten elnézése az Ő megnyilvánult jósága. Isten hosszútűrése az Ő megnyilvánult jósága.
Mi Isten jósága? Először is, Isten jósága az az erénye, amely által Ő végtelen tökéletesség Önmagában. Ez a háttere minden más jóságnak. Isten jósága nem jelenti azt, hogy Ő a mi jótevőnk (azaz, hogy Ő „jót adományoz nekünk”). Isten jósága elsősorban azt jelenti, hogy Ő jó a tökéletesség értelmében. Mivel Isten jó Önmagában, ezért is tesz jót. Isten jót tesz minden teremtménynek. Nincs kivétel. Minden teremtménynek jót tesz akár organikusan, akár egyénileg nézzük. Isten mindig jót tesz. Jót tesz a gonosznak és az igaznak is. Amikor Isten megáldja az igazat, akkor jót tesz. Amikor Isten megátkozza a gonoszt, akkor jót tesz. Isten nem tenne jót, ha megáldaná a gonoszt. Isten Önmagában jó és minden jóság túláradó forrása.
Emiatt van megemlítve az igeszakaszban Isten jóságának hármas megnyilvánulása. Ez a három összefüggésben is áll egymással. Isten szeretete az Ő jóságának első megnyilvánulása. Isten szeretete az Ő legmélyebb vágya, hogy megáldja az igazat. Isten jósága úgy munkálkodik és úgy nyilvánítja ki magát, hogy Istenben ott van az igaz megáldásának örök vágya. Ezt azonban sohasem mondhatja valaki Isten hozzáállásáról a gonoszak felé. Akkor Ő nem lenne jó. Istenben sosincs akarat vagy vágy a gonosz boldoggá tevésére. Ezt meg kell értenünk. Az igeszakasz központi gondolata az, hogy hangsúlyozza, hogy lehetetlen Isten számára, hogy bárkit is megáldjon, hacsak megtérésre nem jut. Amíg nem jut megtérésre, amíg Isten jóságát megveti és meg nem ismeri, nem ízlelheti meg Isten áldását. Ezért meg kell értenünk, hogy Isten szeretete az Ő jóságának azon megnyilvánulása, amely szerint az az Ő örök vágya, hogy megáldja az igazat. Ezért van az, hogy a természeti ember megveti Istennek ezt a szeretetét. Az ember sohasem vetne meg egy általános kegyelmet, de megveti azt, hogy Isten megáldja az igazat.
A másik két kifejezés, Isten hosszútűrése és elnézése megint csak Isten jóságának megnyilvánulásai, ahogy azok az időben feltárulnak. Isten hosszútűrése az Ő vágya, hogy a szenvedő népét megszabadítsa, de vár, amíg minden dolog meg nem érik. Ha a gyermekem a műtőasztalon fekszik, és ez a gyermek könyörög nekem, hogy fejezzem be, de én továbbra is az élő húsba vágok, amíg a műtét be nem fejeződik, akkor én hosszútűrő vagyok a gyermek irányába. Így Isten hosszútűrése az Ő célja, hogy végül az Ő népét dicsőségbe vigye, miközben megengedi nekik azt, hogy szenvedjenek, amíg az idő meg nem érik.
Isten elnézése a hosszútűrés ellentéte. Ez az Ő akarata, hogy elpusztítsa a gonoszt az ítélet napján, miközben megengedi nekik, hogy bővelkedjenek addig a napig. Isten elnézése ez: Van egy ember az otthonomban, aki eszi a kenyeremet, issza a vizemet, viseli a ruháimat és alszik az ágyamban. Ez az ember figyelmen kívül hagy engem, és bántalmazza a gyermekeimet. Elnézek attól, hogy kirakjam az otthonomból, amíg az idő meg nem érik. Ez Isten elnézése. Isten elnézése és hosszútűrése tehát megnyilvánul.
Az apostol megkérdezi a bűnöst: „[M]egveted az ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre indít?” Ahhoz, hogy „megvessünk” valamit feltételezi azt, hogy olyan mértékben kapcsolatba kerüljünk azzal, hogy ismerjük azt, amit megvetünk. Az apostol tehát azt érti ezalatt, hogy valamilyen módon, valamilyen mértékig az ember mindig kapcsolatba kerül Istennek ezzel a hármas megnyilvánulásával, aminek szíve az, hogy az Úr megáldja az igazat.
Megveted-e ezt?
Különösen az egyházban van az, ahol Isten jósága jelen van, hogy Isten jóságát megvetik.
Megvetni valamit azt jelenti, hogy semmibe vesszük. Megvetni valamit annyit tesz, hogy értéktelennek ítéljük, és nem akarjuk. Ezért, amikor a tanúbizonyság az, hogy „Az Úr megáldja az igazat”, akkor egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk, és továbbra is bűnben járunk. Nem látod, hogy a bűnös a maga útján járva megveti Isten jóságát?
Az oka
Hogy lehetséges ez? Az apostol azt mondja, hogy ennek legmélyebb oka a bűnös meg nem tért szívében van. „De te a te keménységed és meg nem tért szíved szerint…” – mondja az igevers. A szív az ember életének központja lelki szempontból nézve. A lelki irányítást tekintve a szívből jön az ember élete. Egy meg nem tért szív olyan szív, ami nem képes megtérni. Nem olyan szív, ami nem tér meg. Egy meg nem tért szív olyan szív, ami képtelen megtérni. Nem olyan szív azonban, amit nem lehet megtérésre vinni. Ez egy olyan szív, ami képtelen magától megtérni.
„Megtérni” annyit tesz, mint megváltozni, úgy hogy a saját bűnünkről szóló ítéletünk olyan, mint Isten ítélete a mi bűnünkről. Egy meg nem tért szív ennek szöges ellentéte. Ez egy olyan szív, ami szereti a bűnt, keresi a bűnt, és a bűnben jár.
Az apostol azt mondja, hogy ez a meg nem tért szív kemény. Nem megkeményedett, hanem kemény. Azt mondja az apostol, hogy: „a te keménységed … szerint”. A keménység a meg nem tért szív jellemzője. Az a szív kemény, így nem fogékony a megtérésre. Amikor az a meg nem tért szív Isten Igéjének hatása alá kerül a tanításban, ill. még azelőtt is, hogy az Ige eljönne, eltökéli, hogy ne térjen meg. Egy meg nem tért szív mindig kemény. Nem igaz, hogy a meg nem tért szív először lágy és folyamatosan megkeményedik. Az a szív a kezdetektől fogva kemény. Minden meg nem tért szív kemény.
Igaz, hogy létezik a szív megkeményedése egy természetes úton, de nem egy lelki értelemben. Még egy kemény, meg nem tért szív is képes megkeményedni egy természetes úton. Amikor először az a kemény, meg nem tért szív Isten Igéjének hatása alá kerül, a lelkiismeret fájdalmai, egy bizonyos félelem és reszketés jelentkezik az Ige előtt. Isten jóságának hatása alatt azonban, az a meg nem tért szív megkeményedik. Láthatjuk, gyakran a legnagyobb bánatunkra, hogyan válik a meg nem tért szív keménnyé. Egy meg nem tért szívvel az ember nem tudja, hogy Isten jósága megtérésre vezet. Ez ennek a közvetlen eredménye.
Az arminiánusok eltorzítása az, hogy Isten olyan értelemben jó, hogy mindenki felé kegyelmes. Olyan értelemben jó, hogy mindenkit üdvözíteni szeretne. Mivel mindenkit üdvözíteni szeretne, ezért mindenkit megkísérel megtérésre vezetni. Amikor így tesz, akkor némelyek ellenállnak Isten ezen jóságának. Ez az igeszakasz arminiánus eltorzítása.
Az igeszakasz azonban nem ezt juttatja kifejezésre. Az igeszakasz nem azt mondja, hogy: „Isten jósága megkísérel téged megtérésre vezetni”. Az igeszakasz egy tényről tesz állítást. Az igeszakasz azt mondja, hogy Isten jósága téged megtérésre *vezet*. Lehetetlen, ha valaki az igeszakaszt annak szövegkörnyezetében hagyja, hogy egy általános kegyelmet nyerjen ki belőle. Ehelyett ez egy általános állítás egy tényről: Isten jósága megtérésre vezet.
Ez nyilvánvalóvá válik azokban, akik kapcsolatba kerülnek ezzel a ténnyel. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy: „Nem tudod, hogy a tűz megéget téged?” – azt értve ezalatt természetesen, hogy amilyen hamar csak kapcsolatba kerülsz azzal. Vagy: „Nem tudod, hogy a méreg megöl téged?” – azt értve ezalatt természetesen, hogy amikor kapcsolatba kerülsz azzal. Így az apostol azt mondja, hogy: „Nem tudod, hogy Isten jósága téged megtérésre vezet?” – azt értve ezalatt, hogy amilyen hamar csak kapcsolatba kerülsz vele.
A természeti ember nem tudja, hogy Isten jósága megtérésre vezet. Nem tudja ezt a tényt? De igen, azonban nem ez az igeszakasz jelentése. Nem tudja azonban olyan értelemben, hogy nem tapasztalja meg és nem ízleli meg, hogy Isten jósága megtérésre vezet, és abban az értelemben, hogy megveti azt. Megveti Isten jóságát, ahogy az nyilvánvalóvá válik az Ő szeretetében, elnézésében és hosszútűrésében nem tudva (abban az értelemben, hogy nem tapasztalja meg), hogy Isten jósága megtérésre vezet.
Az eredménye
Valóban ez a helyzet? Ha igen, akkor annak csak egy eredménye van: az ember, aki úgy veti meg Isten jóságát, hogy haragot gyűjt a harag és ítélet napjára.
Eljön Isten ítélete kijelentésének napja. Az igeszakasz figyelmeztet: „te a te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára.” Nem szabad azt mondanunk, hogy Isten ítéletének napja jön majd el, ugyanis ez az ítélet mindig jelen van. De eljön majd egy nap, amikor ez az ítélet ki lesz jelentve.
Ez az ítélet most gyakran el van fedve. Olyannyira el van fedve, hogy gyakran azt mondanánk, hogy Isten ítélete nem igazságos. A gonoszok úgy tűnnek, hogy virágoznak és az igazak bajban vannak. Azt mondanánk, hogy Isten ítélete nem igazságos. Ez az ítélet olyannyira el van fedve, hogy az emberek arra a következtetésre jutottak, hogy van általános kegyelem. Isten ítélete most el van fedve, de eljön majd egy nap, amikor az a fedél el lesz véve. Ez lesz Isten ítélete kijelentésének napja.
Az a nap a harag napja lesz. Kiknek? Ennek az embernek. A harag napja lesz, azaz semmi másé, csak a haragé lesz az a nap. És ez az ember haragot gyűjt. Úgy halmozza fel a haragot, mint ahogy más pénzösszeget egy bankban. Haragot gyűjt össze. Haragot halmoz fel Isten ítéletének bankjában. Ezt teszi egész életében. Mindig növeszti a tőkéjét a haragból. Haragot gyűjt a harag napjára. Hívhatja ezt valaki „kegyelemnek”, ha úgy tetszik neki, de az apostol semmi ilyesféléről nem tud.
Mit mondjunk tehát?
Ugyanazokkal a szavakkal zárom, mint amikkel kezdtem: „Istennek jósága téged megtérésre vezet”. Ha valaki nem jutott megtérésre, akkor sohasem ismerte meg Isten jóságát. Ha azon emberek között, akik megvetik Isten jóságát, valaki bűnbánó bűnössé válik, akkor mi lesz? Van bármi remény? Nem szégyellem Jézus Krisztus evangéliumát: ez van most is az apostol fejében. „Nem szégyellem Jézus Krisztus evangéliumát, mert Isten igazsága jelentetik ki abban, ami a Jézus Krisztusban való hit által van.” Az igaz pedig hit által él [Rm 1:17 – a ford. megj.]. A hit által élve ezt mondják: „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel” (Rm. 5:1).
