Ami a nyilvános imádságot illeti, ez kétféle lehet. Vannak olyan imádságok, amelyeket csak egyszerű élőszóval mondunk, másokat meg énekelünk. Ez pedig nem valami újabb kori találmány, hanem, amint a történelem bizonyítja, megvolt már az egyház történetének legkezdetétől fogva. Hiszen már maga Pál apostol sem pusztán az egyszerű élőszóval való imádkozásra buzdít, hanem az éneklésre is. És azt csakugyan, tapasztalatból tudjuk, mekkora ereje és hatalma van az éneknek arra, hogy az emberi szíveket Istennek még forróbban, még szenvedélyesebben buzgó segítségül hívására és dicséretére indítsa és gerjessze fel. Arra magától értődően nagyon is ügyelni kell, hogy az éneklés ne legyen afféle könnyedén csapongó, hanem legyen benne súly és fenség, amint Ágoston egyházatya mondja. Vagyis tehát nagy különbségnek kell lennie az asztali és házi muzsika meg a zsoltár között: amarra vigadnak az emberek, emezt pedig a szent gyülekezetben éneklik, Istennek és az Ő angyalainak színe előtt. Helyes ítélettel, reméljük, mindenki szentnek és tisztának fogja találni az éneklésnek azt a formáját, amelyet ebben a könyvben bemutatunk. Hiszen az egyszerűen a lelki épülésnek arra a céljára van alkalmazva, amelyről már szólottunk. Igaz, hogy az éneklés léleképítő munkája nem szorítható pusztán csak a templom falai közé. Odahaza is, meg még künn a mezőn is ösztön és eszköz lehet számunkra az ének, hogy dicsérjük Istent, szívünket Hozzá emeljük s az Ő erejéről, jóságáról, bölcsességéről és igazságos voltáról elmélkedve, megvigasztalódjunk. Hogy pedig erre mekkora szükségünk van, azt jóformán ki sem lehet beszélni.
Márpedig sok dolog van, ami alkalmas felüdíteni és gyönyörködtetni az embert, de a zene ezek között vagy a legelső, vagy legalább az egyik legfőbb. Nem is gondolhatunk egyebet, mint hogy egyenesen erre a célra ajándékozta az Isten. Azonban éppen ezért annál gondosabban kell ügyelnünk arra, hogy valamiképpen vissza ne éljünk vele: be ne szennyezzük csúfosan és azt, amit nekünk javunkra és üdvösségünkre adott Isten, kárhozatunkra ne fordítsuk. Ha semmi egyéb okunk nem volna is rá, maga ez az egy elég, hogy arra intsen: éljünk fegyelmezetten a zenével, vegyük teljes tisztességben hasznát, ne legyen az számunkra alkalommá a fékevesztett erkölcsi bomlásra, a tobzódó gyönyörűségekben való elpuhulásra – ne legyen se paráználkodásnak, se semmiféle más szemérmetlenségnek az eszközévé.
Ámde még egyebet is meg kell gondolnunk itt. Nemigen van másvalami a világon, amiként Platón, a görög bölcs is helyesen megállapította már – jobban tudná erre-arra forgatni és hajlítani az emberi erkölcsöket, mint a zene. Csakugyan, tapasztalatból tudjuk, hogy a zenének valami titkos és szinte hihetetlen ereje van a szíveket megmozdítani, vagy így, vagy amúgy. Így hát csak annál szorgalmatosabban kell fegyelmeznünk a zenével élésünket avégből, hogy használjon a lelkünknek és semmiképpen ne legyen veszedelmére. Ez az oka, hogy az egyház régi nagy tanítói gyakorta panaszkodnak a korukbeli népre, hogy az annyira kedveli az alávaló, szemérmetlen dalokat, pedig azok – mondják nagy igazán – nem egyebek, mint az emberiség megrontására való halálos, sátáni méreg.
Amikor a zenéről beszélek, mindig két dolgot értek: az egyik a szöveg, amely a tárgy és a tartalom, a másik pedig az ének, vagyis a dallam. Igaz, hogy – amint Pál apostol mondja – már a puszta gonosz szó is megrontja a jó erkölcsöket. De amikor a szóval együtt jár a dallam is, akkor az a szó sokkal hatalmasabb erővel be tud fúródni az emberi szív közepébe, mint ahogy a bort tölcsérrel töltik a hordóba, úgy a mérget és a romlást a dallam csepegteti be a szívnek a legmélyére.
Mitévők legyünk hát? Gondoskodjunk ne csak tisztességes, hanem valósággal szent énekekről, hogy azok ösztökéljenek bennünket szüntelenül Isten segítségül hívására és magasztalására, meg arra, hogy az Ő cselekedetein elmélkedjünk, s ekként támadjon a szívünkben szeretet és félelem Ő iránta, az Ő dicsőségére!Ámde igazán mondja Szent Ágoston: senki sem tud Istenről méltóképpen énekelni, csak az, akit Ő tanít meg erre. Ezért akármerre keresgéljük is körös-körül, sem jobb, sem Isten dicsőítésére alkalmasabb énekeket nem találhatunk, mint a Dávid zsoltárait, amelyekre maga a Szentlélek tanította meg őt. Amidőn tehát ezeket énekeljük, bizonyosak lehetünk abban, hogy e szavakat maga Isten adja szánkba, mintha csak ő maga énekelne bennünk önnön dicsőségét magasztalva. Ezért buzdítja Aranyszájú János egyházatya mind a férfiakat, mind a nőket s a gyermekeket: szokjanak hozzá a zsoltárok énekléséhez s ezáltal igyekezzenek lélekben felemelkedni az angyalok társaságába.
Ámde azt se felejtsük, amit Pál apostol mond: a szent énekeket nem lehet másként énekelni, csak szívből. Szívből énekelni pedig annyit is jelent, mint értelemmel énekelni. Éppen ebben van a különbség, úgymond Szent Ágoston, az emberek és a madarak éneke közt. Lám szépen tud énekelni a kenderike, a fülemüle meg a papagáj is, de értelme egyiknek sincsen. Az ember pedig éppen azt kapta ajándékba Istentől, hogy ha énekel, tudja is, mit mond. Viszont a megértésnek járjon nyomában a szív érzelme is, ez pedig csak úgy lehetséges, hogy az éneket emlékezetünkbe véssük s ekképpen lelkünk szüntelenül tudja azt zengeni.
Mindezeknél fogva ezt a könyvet különösképpen ajánlom mindenkinek, aki Isten szerint való szent örömre vágyakozik, olyanra, amellyel egyként szolgálja a saját üdvösségét, meg felebarátai javát. De nincs is szükség rá, hogy nagyon ajánlgassam, hiszen ez a könyv önmagában hordja becsét és dicséretét. Bárcsak lenne az emberekben annyi meggondolás, hogy elhagynák eddigi szokásos énekeiket, amelyek részint üresek és ledérek, részint ostobák és esetlenek, részint pedig szennyesek és hitványak s ennek következtében valamennyi rossz és ártalmas – s bárcsak ezek helyett megszoknák ezután ezeknek az Isteni és mennyei énekeknek az éneklését, együtt a jó Dávid királlyal! Ami a dallamokat illeti, azért alkalmaztunk ebben a könyvben ilyen fegyelmezett dallamformákat, mert ezeket ítéltük legalkalmasabbnak arra, hogy a szent tárgyat megfelelő súllyal és méltósággal zengjék és, hogy – amiként kifejtettük – a szent gyülekezetben is énekelhetők legyenek.
(Kálvin: Előszó a genfi zsoltárokhoz 1543-ból, részletek)
Kálvin Jánosnak az I Korinthus 14:15-höz fűzött magyarázatából: Amikor azt mondja, hogy „zsoltárokat énekelek”,i vagy énekelek, az általános nem helyett egy fajtát használ, hiszen a zsoltárok tartalma Isten dicsőítése volt, s ezért zsoltáréneklés alatt ezt érti: Istent áldani, vagy hálákat adni. Neki, mert a könyörgésekben vagy kérünk valamit Istentől, vagy elismerjük, hogy valami jótéteményt adott nekünk. Ebből egyúttal arra is következtethetünk, hogy a hívők már annak idején is gyakorolták ezt az énekformát, s ez Plinius írásaiból is nyilvánvaló, aki mintegy negyven esztendővel Pál halála után azt írja, hogy a keresztyének között szokásban volt napkelte előtt zsoltárokat énekelni Krisztusnak. S az sem kétséges számomra, hogy a zsoltárénekléssel kezdettől fogva a zsidó egyház szokását utánozták.
